Part 3

Szemben álltak egymással, a házigazda elintézettnek tekintve a dolgot, várta, hogy Jósika búcsúzzék, Jósika azonban nem mehetett, míg át nem adta Hardenegg ajándékát Franciskának. Merre is lehet az a titokzatos lény? Minden pillanatban várta, hogy belép és véget vet a kínos helyzetnek, mert ettől a szigorú apától nem igen mert holléte iránt érdeklődni.

Végre is Hiláriusz szólalt meg:

– Van még valami óhaja a báró úrnak?

– Jósika igyekezett nagyon elragadó, nagyon kedves lenni:

– Igen uram, van még egy forró óhajom, szeretném kifejezni tiszteletemet Franciska kisasszonynak is. Őfelsége róla is kegyes volt megemlékezni és a császári jóság biztosan kellemesen érintené a kisasszonyt, ha hírül adnám neki.

– A leányom nincs itthon, – felelte fagyosan Hiláriusz mester. Majd én megmondom neki, ha hazajön. Templomba ment, aztán vásárolni valója is van, csak estefelé tér vissza.

Nem volt mást mit tenni Jósikának, mennie kellett, de azért elhatározta, hogy megkeresi Franciskát, nem olyan nagy ez az Óbuda és mindenesetre könnyebb lesz vele négyszem között beszélnie bárhol is, mint ebben a házban, melyet ez a fehérkötős asszonyság és ez a zord apa őriznek.

Elbúcsúzott Müller Hiláriusz mestertől, el is lovagolt egy darabon, nehogy gyanut keltsen, de aztán egy korcsmában hagyva lovászát és a lovakat, maga visszatért arra, amerről jött. Szétnézett, jobbra tőle csendes magányban állt a Müller Hiláriusz háza, kicsit távolabb pedig az angyali üdvözletről elnevezett kolostor és templom. A templom felé indult Jósika: Ha szerencsém van, ott találom, – gondolta bizakodva.

Az eső is elállt, úgy látszik, fedél alá értek a fejedelmek és így rövid szünetet tarthatott.

Jósika belépett a templomba, már vége volt a vecsernyének. Csalódottan állt meg a küszöbön, néma, szürke boltozat… aranyos oltárok… barna padok, színes szentek… tömjénszag… nyugtalan levegő, mintha benne sírna, susogna még a hívők hangja: „Mária, Isten anyja, imádkozzál érettünk.“

A sok könyörgés ott kísértett az őszi alkonyatban, de a templom már üres volt.

Jósika menni készült, aztán hirtelen megállt:

„Mária, Sion rózsája, imádkozzál érte…“ gyöngéden, mélyen ért el hozzá a fohász, egy női hang susogása volt.

A fiatal ember szíve megdobbant; mint ismeretlen hangszer hívó zenéje csendült feléje az imádság, balra fordult, ahol kopott Mária-kép alatt, elrejtett oltár előtt, egy fiatal leányt látott térdepelni. Sötétzöld kendő omlott le válláról és odasimult melléje az oltár fehér lépcsőjére, magas tetejű fekete bársony kalap árnyékolta be arcát, csak az álla látszott ki és alatta a kalapját tartó rózsaszínű szalagcsokor. Szorosan összekulcsolt kezét szűz Mária felé emelte és esdekelve suttogta újra:

– Mária, rózsakoronás szűz asszony, könyörögj érette, add vissza neki, amit elvettek tőle és engedd, hogy én meglássam életem királyát…

Müller Franciska Napoleonért imádkozott. Keresztet vetett, megcsókolta az oltár fehér csipketerítőjét, aztán felállt.

A templomajtóban Jósika várt reá. Hátha barátnője ez a fiatal leány annak, akit keres és nyomra vezeti őt?

– Jó estét – köszöntötte halkan, mikor közel ért hozzá a zöld kendő, a fekete kalap és a rózsaszínű szalagcsokor.

A karcsú ismeretlen megállt, elutasító mozdulatot tett a fiatal ember felé, de mielőtt szólhatott volna, Jósika tisztelettel meghajolt és majdnem könyörögve mondta:

– Ne ijedjen meg kisasszony, nem akarom bántani, kérdezni akartam valamit, bocsásson meg…

Amint a leányt jobban megnézte, megijedt merészségétől. Ugyan honnan ismerné ez a gyönyörű, finom teremtés az órásmester gyermekét?

De a leány ellenkezése is lecsendesedett. A fiatal tiszt nagyon csinos volt, finom, udvarias és neki is kedvesen kellett válaszolnia:

– Ha idegen Óbudán uram és szolgálatára lehetek, csak kérdezzen bátran.

– Kisasszony ismétlem, bocsásson meg. Valakit keresek, azt hittem megmondhatja, hol találom. Tévedtem tudom, de most már be kell vallanom, miről van szó, különben nem hinne nekem és az elszomorítana, nagyon elszomorítana. Müller Hiláriusz mestertől jövök, órás, a háza itt van az út mellett, báró Jósika Miklós a nevem, a császár küldött hozzá, de egy üzenetet hoztam leánya számára is, őt keresem, Müller Franciska kisasszonyt keresem.

– Üzenetet hozott? – A leány hangja remegett. – Kitől hozott üzenetet? Ó mondja kérem. Én vagyok Müller Franciska, báró úr.

Ő Müller Franciska! Hihetetlen, csudálatos álom, mert valóságnak igen szép. Jósika egy pillanatig nem hitte a dolgot, aztán megértette Hardenegg hirtelen ébredt rajongását és belenyugodva, hogy mindez valóság, végig akarta élni a gyönyörű kalandot.

– Hardenegg Rudolf gróftól hoztam izenetet – felelte halkan.

– Mit izent?

– Szereti kegyedet.

– Azt izente?

– Nem, nem azt izente, de én azt hiszem, kegyedet látni és szeretni, az egy lehet.

Ez már vallomás volt, Jósika maga is megijedt tőle. De volt-e már vallomás a világon, amely igen merész és igen gyors lett volna egy fiatal leánynak? Franciska elpirult, aztán nevetett:

– Azt hiszem, a gróf nem olyan lobbanékony – felelte. – Báró úr én nagyon szeretném tudni, hogy mit izent nekem?

– Igyekezni fogok pontosan ismételni szavait, de könyörgök, parancsolja meg szépségének, hogy ne foglalja le minden gondolatomat.

Finom vidámsággal beszélt Jósika, aztán elővéve a gondosan becsomagolt ékszert, folytatta:

– A grófnak hirtelenül Bécsbe kellett utaznia, császári parancsra. Ma reggel beszéltem vele, azt üzeni kegyednek szép kisasszony, hogy bízzék benne. Csak ennyit üzent és küldi ezt a kis emléket.

Jósika átnyújtotta Hardenegg ajándékát Franciskának, aki remegő ujjakkal bontotta ki a csomagot. Vékony láncon függő kis aranylap pihent a tenyerében és az aranylap közepén hosszú nyakú, hosszú lábú, vékony csőrű, vörös madár fénylett.

– A vörös daru, a fiatalság, a szerelem madara – susogta Franciska, aztán keblébe rejtette a gyengéd emléket, a Napoleon képe mellé, a szíve fölé.

– Nagyon romantikus ember ez az én Hardenegg barátom – szólalt meg Jósika.

Franciska ránézett a báróra. Nem volt olyan szép és előkelő, mint Hardenegg, de a szeme gyönyörűen, kéken ragyogott, a haja selymesen, sötéten hullott homlokába, kis merész bajuszt viselt, milyet csak a katonák hordhattak a borotvált világban és egyenruhájának fényes, gombos, fehér frakkja, lányosan üde, rózsás arca játékosan könnyeddé tették megjelenését, mintha úgy faragták és festették volna ki a nők örömére szép kis katonának.

A kis katona mellén érdemrendek csillogtak, de mintha az is csak tréfa lenne, Franciska tekintete úgy pihent meg mosolyogva a háborús kitüntetéseken, és keskeny orra tövét finom ráncokba vonva, kíváncsian kérdezte:

– Mondja báró úr, hány éves?

– Huszonegy – felelte Jósika.

– És már kapitány?

– Nagyon sok csatát küzdöttem én végig szép kisasszony.

– Az érdemrendjeit hogy szerezte?

– Megvertük az ellenséget, véletlenül én is ott voltam, szerencse dolga, higyje el.

– Napoleon ellen harcolt?

– Ellene.

– Az nem szép! – mondta meggyőződéssel Franciska. – Én imádom Napoleont.

– Ó mely forradalmi nyilatkozat a mai világban – nevetett Jósika. – Lássa én eddig örültem, hogy legyőzhettük őt, de ha kegyed parancsolja kisasszony, rohanok Elba szigetére, bocsánatot kérek tőle, mert valaha merészeltem ellene harcolni, ide hozom a kegyed lábához és hogy akkor örökre biztos rabságban fog sínylődni, arról kezeskedem.

– Önnel nem lehet komolyan beszélni, – mondta Franciska, aztán lement a templom lépcsőjén. Jósika követte őt és szomorúan gondolt a közeli válás pillanatára.

Szótlanul lépkedett hazafelé Franciska.

– Nos, szép kisasszony, mit izen a grófnak? – kérdezte Jósika.

– Meddig lesz a gróf Bécsben?

– Nem tudom, csak annyit izent, hogy kegyed bízzék benne.

– Várni, bízni, megint csak várni, várni, hiába várni, biztosan hiába, – mondta keserűen a leány. – Pedig én már menni szeretnék, el innen, messze el… Bécsbe… Élni akarok, élni a fényben, ragyogásban és mindez olyan elérhetetlen messze van éntőlem.

Franciska megállt, a kolostor szürke falához támaszkodott, szenvedélyes, piros tűzben égett az arca, egész szemében vad vágyakozás izzott és Jósikának kezdett igazán nagyon tetszeni. Őszinte lelkesedés csengett hangjában, amint közelebb lépve a kis órásleányhoz, melegen szólt hozzá:

– Igaza van kisasszony, ha Bécsbe vágyik, Bécs most nagyon szép. Soha annyi szép hölgyet, olyan választékos népet, olyan beláthatatlan színvegyületét az egyenruháknak, annyi fejedelmet, annyi híres, annyi érdekes embert még nem látott együtt a világ. Bécs most Európa fővárosa. Két császár, négy király, két császárné, egy királyné, és sok-sok fejedelem kocsikázik mindennap a Práter fái alatt. Európa sorsát jöttek intézni, de gazdag örömökkel hímezik tele a politika szőnyegét. A napoleoni háborúk megrázták a világot és most a fiatal béke karjában, örömök mámorában el akarja felejteni mindenki az utolsó évtized borzalmait. „A kongresszus táncol“, oh és hogy táncol, szép kisasszony. Valcert táncol, kegyednek is ott kellene táncolnia, hogy elkábítsa a férfi szíveket.

Szomjasan szívta magába Jósika szavait Franciska:

– Oh meséljen, meséljen tovább.

– Nem tudom én azt elmondani, nem lehet azt leírni, látni kell mindazt, kisasszony.

Az eső ismét csepegni kezdett, nem törődtek vele, Franciska úgy maradt a falhoz támaszkodva és a halkan szitáló őszi esőben, az égő arcú óbudai leánynak a bécsi élet gyönyöreiről beszélt Jósika:

– Aki nem élt ott, az nem tudja, mi az élet, aki ott nem táncolt, az nem tudja, mi a tánc. Oh, ha láthatná a sok gyönyörű asszonyt virágok és gyémántok pompájában, amint elragadja őket a zene ellenállhatatlan varázsa és tovasuhannak táncosuk karjában. Az első lépések után boldogabb lesz ajkukon a mosoly, nagyobb fény gyúl szemükben és édes remegésben piheg fehér keblük. Oh be szép ott Franciska kisasszony, milyen csudaszép.

– Hogy szeretnék egyszer én is úgy táncolni – susogta Franciska.

– És én, hogy szeretnék én kegyeddel táncolni szép kisasszony. Átfognám a derekát, magamhoz ölelném és…

Jósika közelebb lépett a leányhoz, úgy amint mondta, dereka köré fonta karját, magához ölelte erősen és hirtelen gyengéden, lágyan csókolta meg kezében pihenő kezét.

– Oh istenem – rebegte ijedten Franciska.

– Ne haragudjék, kérem – könyörgött Jósika. – Kegyed olyan szép, olyan nagyon szép, szeretném elvinni innen, el a nagyvilágba, Bécsbe, szeretném…

Hirtelen elhallgatott, ebben a pillanatban nagyon, igazán tetszett neki Franciska, olyan nagyon, olyan igazán, mint minden nagyon, igazán csinos nő. Szeretett volna tenni érte valamit, szeretett volna örömet szerezni neki, ennek a remegő kis jószágnak sok szépet adni.

– Nézze Franciska, drága Franciska – szólalt meg egy kis gondolkodás után, ha már rászánja magát, hogy itthagyja édesatyját és feljön Bécsbe, akkor most tegye. – Kegyed bizonyosan tudja, hogy ma érkeztek Pestre az orosz cár és a prusszus király, holnap estére nagy bál lesz az országházában Budán, elvinném oda kegyedet édes, szép kis leány.

Franciska majdnem sírt az izgalomtól:

– Apám sohasem engedné meg.

– Nem engedné meg? Hát Bécsbe elengedi? Oda is csak titokban mehet… szökve… Úgy-e eljön?

Franciskát még fogva tartotta az elmult este emléke, csábította a mának regényes varázsa. Két nap alatt több történt vele, mint eddig egész életében. Most ütött a sorsdöntő óra, most cselekednie kell. Az apja!? Életének huszonkét esztendejét neki adta, neki adta első gyengéd gyermekmosolyát, első gügyögő szavát, neki adta a növendék leány önkéntelenül melegebb ölelését, öröme, gondja ő volt eddig, mindent, mindent az apjának ajándékozott és az apja gazdaggá, széppé, finommá tette cserébe. Csak… igen, igen, csak azt nem kérdezte soha, hogy nincsenek-e titkolt vágyai? Hogy nem hívja-e az élet, amelyről mindent tudott és amelyből nem látott még semmit? Hiláriusz mester önző apai jóságával mindazzal elhalmozta, amit egy szülő adhat gyermekének, de jósága rablánc volt, a kis budai ház kalitka, ahol fogva akarta tartani magának Franciskáját örökre. Bezárta, száz lakattal őrizte karcsú leányát, de a lelkét nem tudta leláncolni, a lelke messze elment Óbudáról és bejárta az élet minden lehetőségét. Nem volt semmi határozott kívánsága, nem tudta mit akar, csak egy vágy élt benne követelődző keserűséggel, el innen, el innen minél előbb.

A dívánján feküdt alkonyatkor és várta, hogy történjék valami; kis kertjük virágaival feldíszítette szobáját, tavasszal, mert most már csak jön a nagy esemény és minden új ruháját azzal az érzéssel varrta, hogy ez már csak biztosan életének ünnepére készül.

Hány év telt el így, mindig egyformán? Tegnap este végre megszólalt a barna kapú csengője és ez a sors jeladása volt biztosan. Tétlen életében nagyra kínzott tettvágya most cselekvésre hívta. Tegnap Hardenegg nyújtotta feléje megszabadító kezét, ma Jósika! Hardenegg azt izente várjon, Jósika hívta, hogy jöjjön azonnal. Hardenegg, Jósika! Nem mindegy-e? Hiszen nem akart ő semmi véglegest egyiktől sem, csak az élet nagy kapuját nyissák ki számára, amelyen túl ezer gyönyörű bizonytalanság és ezer lehetőség vár reá.

– Nos, Franciska kisasszony, eljön a bálba? – kérdezte újra Jósika és biztatón fogta meg a merengő leány kezét.

– Megyek, mennem kell! – tört ki Franciskából ujjongva a reszkető válasz.

– Nemzeti viseletben kell megjelennie mindenkinek.

– Oh, ruhám lesz, szép ruhám, rózsaszínű, hozzá pillangós lengyelke. – És most már új gond foglalta el szívében a lelkiismeretfurdalás, a tépelődés helyét.

Jósika még mindíg fogva tartotta a leány kezét:

– Hallgasson rám Franciska, én holnap alkonyatra eljövök az óráért, amelyet a császár rendelt édesatyjánál, kegyed készen vár, a báli ruhát becsomagolja, a többit pedig bízza rám.

– És aztán mi lesz? – Franciska arra gondolt, hogy haza többé sohasem jöhet apjához.

– Aztán? – Jósika megcsókolta a leány kezét. – Aki mindig a következményekre gondol, az sohasem lehet bátor, Franciska. Aztán?… Majd meglátja, minden nagyon szép lesz. Higyje el nekem, édes Franciska.

V. FEJEZET. Az arany kalapács.

Ferenc császár dolgozószobájában ült és fáradtan, unottan hallgatta Sickingent, aki a napi beosztást terjesztette elő:

– Az orosz császár őfelsége és őfelsége a prusszus király lóra ülve megnézegetik a várost, a kaszárnyát, a Nemzeti Múzeumot, a bibliotékát. Felséged és József nádor főhercegsége a bibliotékában kegyeskednek várni őfelségeket. Ez elvégződvén, mindnyájan kocsikon Budára méltóztatnak menni díszebédre, felkelvén az ebédtől, a Szent Gellérthegyre kegyeskednek elfáradni, megtekinteni az obszervatóriumot, onnan pedig…

– Szüretre, a Margitszigetre – vágott közbe a császár. – Tudom, lieber Graf. Este bal paré, holnap díszszemle a Vérmezőn. Megöl ez a kongresszus. Mennyi idő mulva kell most indulnom?

– Egy pár perce van még felségednek. Azalatt talán kegyeskednék elintézni néhány fontos iratot. De a császár eltolta magától az aktacsomót:

– Most nem irok alá semmit.

Sickingen szemrehányó pillantást vetett szeszélyes uralkodójára, aztán szerény, de intő hangon jegyezte meg:

– Többen jelentkeztek kihallgatásra is, gróf Majláth Miklós, a Geheimpolizei megbízottja, gróf Sándor, gróf Szapáry, a nádor őfensége főudvarmestere, Jósika Miklós báró, akit felséged tegnap…

– Küldje hozzám a bárót azonnal – szólott a császár és arca egyszerre felélénkült. – A többi urakat délután fogadom. Jósikával azonnal beszélnem kell. Fontos ügyek. Államérdek – tette hozzá tréfás mosollyal, mikor Sickingen tekintetével találkozott.

– Parancsára, felség – mondta a gróf mélyen meghajolva és kilépett a szomszéd terembe, hol a sok fényes nagy úr várakozott.

Amint Sickingen megjelent a küszöbön, mozgolódás támadt a díszmagyarok és tábornoki egyenruhák között, Majláth gróf egy lépést tett előre, de megdöbbenve állt meg, amint a gróf ajkáról halkan, tartózkodva hangzott el egy semmitmondó név:

– Báró Jósika Miklós.

Meglepődve, önkénytelenül nyitottak neki utat a jelenlevők. Ki ez a fiatalember, akire a császári kegy gazdag sugarai hullanak? Miért hivatja Őfelsége? Mely nagy dolgokra van kiszemelve ez a gyermekarcú kis kapitány, aki hetyke tartással tűnt el a dolgozószoba függönyös ajtaja mögött.

Vajjon mit szóltak volna ezek a hatalmas főurak, ha hallják, hogy egy óbudai órásmesternél tett látogatásáról számol be Jósika? Vajjon mekkora méltatlanság tör ki közöttük, ha tudják, hogy miért mellőzték fontos jelentéseiket? Hátha még látták volna, hogy milyen igazán jól mulatott a hatalmas császár!

A vitéz kis kapitány akkor még nem írt regényeket, de elmondani annál jobban tudott és elbeszélése igen szórakoztatta a császárt.

– Szóval, nehezen adta ide az óráját? – kérdezte nevetve.

– Nagyon nehezen, felség.

– No, aztán mit gondol, kedves báró, mit adjunk neki érte?

– Előre kijelentette, hogy nem fogad el pénzt, felség.

– Ein lustiger Kerl, der Alte. Hát majd kap valami ordót – mondta a császár.

– Ma estére becsomagolja az órát Müller Hiláriusz mester. Parancsolja felséged, hogy elmenjek érte? – kérdezte merészen Jósika.

– Felesleges önnek fáradnia – mondta a császár. – Különben sem olyan sürgős. Majd kiküldünk érte talán holnap. Köszönöm a szívességét. Ma délután a margitszigeti szőlőjében szüreti mulatságot rendez az öcsém, remélem elkísér, kedves báró?

Mit is mondott Hiláriusznak a császári kegyről?

Azt ismételte most a megdöbbent Jósika: – Felséged jósága parancs.

Aztán sokkal kevésbé biztos tartással hagyta el az uralkodó szobáját, mint ahogy belépett volt oda. Szóval, nem küldik Óbudára és délutánja elveszett? Hogyan mehet el most Franciskáért? A helyzet csaknem kétségbeejtő. Valami új haditerven kell gondolkoznia. Neki el kell jutnia Óbudára, ha törik, ha szakad. De hogy? A szerencsére bízta a dolgot, sorsának arra a hagyományosan kegyes tündérére, ki még sohasem hagyta cserben.

Egy szekeret fogadott mindenesetre, odarendelte Budára a Kapucinus-térre, aztán elment, császári parancsra szüretelni.

A Gellérthegyről Pestre hajtottak az uralkodók és a Viza-tanyánál díszes, vitorlás hajókon keltek át a Szent-Margitszigetre, ahol régi kolostor romjaihoz támaszkodva állott József nádor nyári palotája.

Gyönyörű park volt az egész sziget, nagy hatalmas fák között gyepszőnyegeket terített és csudálatos virágpompát teremtett a királyi gazdagság.

A palota közelében volt a főherceg híres szőlőkertje, melyben a szüretet tartották Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király tiszteletére.

Már egy órája sétáltak az uralkodók a sziget tekervényes utain és Jósika türelmetlenül kérdeszte Blasovics Antal Cameralis Ingrossistától, aki a szüreti délután főrendezője volt:

– Az Isten szent szerelmére, meddig fog még tartani ez a mulatság?

– Meddig fog tartani? – csudálkozott Blasovics. – Hiszen csak most kezdődik. Eddig a természet és mesterség plántálta gyönyörű fák, az idegen csudálatos növények látása, a klastromok, templomok düledékei hozták bájoló andalgásba érzékeny szíveiket.

Jósika nagyot sóhajtott, a szőlőskertben pedig felhangzott a török muzsika és gróf Szapáry, a nádor főudvarmestere, jelt adott a szüretelés megkezdésére.

Csudálkozva bólogattak nagy fejükkel a sziget öreg fái. Már sárgult a lombjuk, a természet olyan volt, mint egy utolsó útjára felékesített szomorú halott és fáradt levelek halkan hullottak a császárok fejére és a szüretelő menet tarka útjára.

Tizenhat kis leány, meg tizenhat fiúcska lépkedett legelől, világoskék magyar ruhában, ezüst zsinórosan, gyámoltalanul bámulva a koronás vendégekre. Gyenge, félénk éljen hangzott el ijedten mosolygó ajkukról és Ferenc császár meghatottan intett nekik kezével:

– Die guten Kinder.

A gyerekek elvonultak és nyolc deli legény kezén nyolc hajadon lejtett utánuk, bájos, piruló, nyolc fiatal leány, a legszebbek Pest-Budán.

– Nagyon csinosak, sőt gyönyörűek – mondta az orosz cár és elragadtatva simogatta szemével a leányokat.

– Parasztruhába volt öltözve mind a nyolc pár, magyar, székely, tót, horvát, rác, szász, bosnyák, oláh nemzeti viseletben lejtettek tova: puttonnyal a legények, kosárkával karjukon a hajadonok.

Nagykalapos pásztorleányok zárták be a menetet, szalagos, virágos díszben.

– De sok szép leány – sóhajtott Sándor cár és szemét le nem vette róluk, míg a tarka csapat ellepte a szőlőskertet, hogy dalolva szedjék le az érett fürtöket.

A hajadonok előbb teleszedték szalagos kosárkáikat, aztán hamvas, friss gyümölcsöt hoztak a vendégeknek.

Egy piruló pásztorleány állt meg az orosz cár előtt és lesütött szemmel kínálta a szőlőgerezdeket.

Sándor kivett egy fürtöt, megízlelte a gyümölcsöt, tréfálkozva megborzongott, aztán mosolyogva mondta:

– Jaj de savanyú.

A leány felkapta ijedt pillantását és a szőke cár arcába nézett.

A minden oroszok uralkodója a kis pesti leány szemébe mélyesztette szemét, úgy suttogta:

– Most már édes.

– Danke, mein Fräulein – mondta hidegen a porosz király, Ferenc császár pedig atyai jósággal veregette meg a leányok arcát.

A császár mögött állt Jósika Miklós báró és türelmetlenül várta az indulás pillanatát. Nem érdeklődött a szüreti mulatság iránt egy cseppet sem, unottan nézte a menetet, csúnyának találta a leányokat, savanyúnak a szőlőt, hamisnak a nótát. Parancsszóra jött el és itt volt, mert nem tehetett másként, de lelke már Óbudán járt Franciskánál, hozzá szeretett volna menni minél előbb. Senki sem törődött nyugtalanságával, az uralkodóknak tetszett a mulatság, megvárták a szüreti koszorút is, megvárták a táncot és mikor az utolsó nóta végetért, az orosz cár magához intette Blasovicsot:

– Énekeljenek még egyet a fiatal hölgyek – mondta kegyesen.

A műkedvelő szőlőpásztor, Blasovics, egyszeriben a szüretelők között termett és harsány hangon mondotta:

– Ifjak és leányok halljátok, őfelsége Sándor cár azt rendeli, hogy még dudolnátok.

A nóta tovább zengett a gyorsan leszálló alkonyatban és a Jósika keserűsége mérhetetlen nagyra nőtt.

Franciska vár, gondolta kétségbeesetten és azt, hogy Franciska vár, mindennél fontosabbnak érezte ebben a pillanatban.

Meg kellene szöknöm innen, törte fejét tovább és amint ez eszébe jutott, menten el is határozta, hogy megszökik. Meg ő, még ha kamarási kulcsába és kapitányi rangjába kerülne is a fejedelmi meghívás semmibevétele.

Egyet rántott mentéjén, aztán mintha valami felsőbb megbizatásról lenne szó, nyugodt léptekkel, büszke fejtartással, megindult a part felé. Így ment fölényesen, méltóságosan, amíg láthatták, de alig takarta el az első bokorcsoport, hirtelen futni kezdett és nyílsebesen szaladt a tekervényes utakon a Dunához.

– Gyorsan át Budára – kiáltotta és beugrott az első csónakba.

Az evező loccsant, a csónakos munkához látott és Jósika boldogan gondolt a gyönyörű viszontlátásra, míg átúszták a folyót.

A nap épen eltűnt a budai hegyek mögött, aranyosra szegve a hullámokat és az esti szél vidáman lengette a lobogókat az uralkodók ünnepi hajóin, melyek ott várták őket a sziget budai oldalán.

Mit bánta Jósika a díszes hajókat, mit bánta az alkonyatot, mit bánta a világ összes uralkodóit, az ő szívében díszesebb ünnep volt, minden ünnepnél bíborosabb türelmetlenség dobogott benne, mint az őszi alkony pírja, hatalmasabb volt a császároknál, mert ő, a fiatalság boldog uralkodója, szerelmes találkára sietett, hogy elraboljon egy gyönyörű leányt, egy egész ragyogó birodalmat.

Franciska, az aranyhajú Franciska vár reá!

Franciska valóban várt, nyugtalanul várt. Egy nagy dobozba rakta báli díszét, utazózsákba apró kincseit és szobája ablakánál állva, türelmetlenül bámult ki az alkonyatba.

Hiláriusz mester már korán délután becsomagolta az órát, kitette a kapualjába, ott ketyegett Napoleon szobros remekműve bezárva, egyedül egy nagy ládában. Nem akarta látni, mikor érte jönnek, nem akarta látni, amint elviszik. Visszahúzódott műhelyébe, árva óráit mind megállította és ott a szokatlan mély csendben elmerült lázadó, busongó gondolataiba.

Náni is haragudott, Náni mindig haragudott, ha gazdájának bánata volt és ő is visszavonult műhelyébe, a konyha mélyébe, hogy megsirassa a nagy, titokzatos ládát, melyet nemsokára elvisznek tőlük örökre.

Franciska lassan türelmetlen lett, amint az alkonypir eltűnt az égről, a reménység is tünedezett szívéből, úgy mint a rózsás fény a láthatáron.

Évek óta várt már, a világpusztító háborúk felforgattak mindent, épen csak őt nem zavarták ki a kis ház csöndes szögletéből. Órák ketyegtek körülötte egykedvűen, hogy színtelen járásuk jelezze sorsának mulását, ma megálltak az órák mind, most a néma házban kellett ütnie élete nagy pillanatának.

Ha nem jön el Jósika?

Kétségbeesetten keresett választ a kínzó kérdésre. Ha nem jön el, akkor mindennek vége, többé sohasem lesz ereje elmenni. Még egyszer nem bírna végigszenvedni egy olyan napot, mint a mai volt, nem tudná elviselni újra apja kutató, szomorú pillantását, amellyel nyugtalanságának nyitját kereste. Az óra! Ma itt volt a nagy ok, ma végighurcolta a kegyes hazugságot, de még egyszer nem volna képes rá, nem, ezerszer nem.

A szürkület lassan beszökött az ablakon sötét ruhájában, ott ült a karosszékben, ott hevert a pamlagon, belefeküdt fehérfüggönyös ágyába, ellopta virágainak színét és elborította a Franciska szívét is, mint összes reményeinek szemfedője.

Egyszerre kocsizörgés verte fel az est csendjét. Franciska szíve nagyot dobbant.

– Most jönnek érte – gondolta keserűen Hiláriusz mester.

– A latrok, a gonoszok, elviszik legnagyobb kincsünket – sírta Náni.

Franciska pedig felkapta dobozát, meg az útizsákját, melyre már olyan régen ráhímezte titkos várakozással: „Járj szerencsével“ és kisurrant szobájából.

A nagy barna kapuban szemben állt Jósikával.

– Jó estét, Franciska. Bocsásson meg, hogy várattam – mondta a fiatalember.

– Hamar az órát – suttogta a leány.

– Nem visszük el. Holnap küld érte a császár.

– Hát akkor mi lesz?

– Semmi. Kegyed azért velem jön. Siessünk, Franciska.

Gyorsan a szekérre segítette a leányt, lábához rakta a dobozt, a hímzett zsákot, aztán felugrott maga is és néhány perc mulva vágtató lovak vitték el Óbudáról Franciskát.

A műhely mélyében megremegett Hiláriusz mester és vörös hajába mélyesztve ujjait, keserűen nyögte:

– Elvitték!

Náni kötényébe rejtette arcát, úgy zokogta szipogva:

– A tolvaj, a betyár, a gonosz!

– Hová megyünk? – kérdezte Jósikától Franciska.

– Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, nála átöltözik a bálra. Megegyeztem vele. Ő csinálta kegyednek a vörös darut. Van két leánya is. Úgy-e, meg van elégedve, édes Franciska?

– Köszönöm a jóságát – susogta a leány.

Jósika megfogta kezét:

– Édes szép galambom – mondta szerelmes melegséggel.

– Hagyjon, báró úr, kérem, hagyjon – könyörgött Franciska és sírásra készen vette elő kis kendőjét.

– Mi baja, egyetlenem? – kérdezte Jósika és átölelte a leányt. Ő már elhatározta, hogy gyönyörűen összebujva teszik meg ezt az utat és íme, most Franciska kibontakozott karjából.

– Az apámra gondolok – mondta komoly hangon.

– Pedig most nem szabad rá gondolnia, Franciska. Most gondoljon a bálra, gondoljon szerelmünkre, gondoljon a jövőre, a fényes, ragyogó jövőre – biztatta Jósika, de valójában maga sem volt tisztában azzal, hogy milyen is lesz az a jövendő.