Part 16

_Mária Lujza._“

A császárné letette tollát és aggódó kék szemét a gróf arcára szegezte.

– Ha felséged valamit változtatni óhajtana a levélen, úgy csak kegyeskedjék nyugodtan eleget tenni óhajának – mondta a gróf hidegen.

– Oh nem, köszönöm, nagyon szép levél. A lieber Papa meg lesz elégedve, azt hiszem.

– Nagyon boldog vagyok, hogy felséged egyetért velem.

– Istenem, én… hogyne értenék egyet… Mondja, haragszik?

Halk, aggódó kérdés volt.

Neipperg gróf finoman elmosolyodott, tartásának ridegsége is megenyhült kissé és mély, ellenállhatatlanul rezgő hangján mondta:

– Én? Hogy mernék én haragudni felségedre? Felségednek alázatos, hű lovagja vagyok. Azt hiszem, az, hogy ma eljöttem ismét felségedhez, végtelen ragaszkodásomnak, tiszteletemnek biztos jele.

– Köszönöm – susogta Mária Lujza.

– Nincs mit köszönnie felségednek, amit felségedért teszek, azt magamért teszem, mert a boldogságot jelenti számomra.

– Tegnap miért hagyott itt?

A gróf hódolattal csókolta meg a feléje nyújtott gödrös, fehér, kis kezet, ez a csók válasz volt a duzzogó kérdésre, melyre nem felelhetett, mert nem mondhatta meg úrnőjének, hogy távozásával bánatot akart okozni neki és biztos megbánást.

– Annyit sírtam az éjjel, – csicseregte Mária Lujza – egész vörös lett a szemem, még most is vörös és az orrom is vörös. De most már minden jó. Montesquiou grófné bejött hozzám és…

Hirtelen elhallgatott, elpirult, eszébe jutott, hogy ha most elárulja a grófnét, vesztét okozza neki.

– Milyen jó szíve van felségednek – jegyezte meg elismeréssel a gróf. – De nem kell a grófnét féltenie, nem lesz semmi bántódása. Azonban, azt hiszem, most már felségednek sem lesz az ellen kifogása, ha az összes franciák elhagyják udvarát és a kis herceg nevelését is másra bízzuk.

Mária Lujza elsápadt, maga is megijedt a grófné eltávolításától, a grófné úgy szerette a Napoleon szőke kis fiát és határtalanul jó volt hozzá:

– Szegény grófné, úgy sajnálom őt, – rebegte könnyes szemmel – de legyen minden úgy, amint a lieber Papa jónak látja, amint ön akarja.

A császár engedelmes leánya, egy odaadó szerelmes nő nézett könnyes szemmel a grófra. Nyert ügyük volt!

– Úgy-e, sohasem hagy el engem? – kérdezte halkan, gyengéden Mária Lujza.

– Soha, amíg felséged is úgy akarja.

A Napoleon felesége felállt, a gróf nyaka köré fonta karját, vállára hajtotta ostoba, bodros, szőke fejecskéjét és szerelmesen suttogta:

– Nincs is nekem senkim e világon, csak ön egyedül.

– Felség!

Neipperg gróf magához szorította a szép, puha asszonyt és megcsókolta forrón, hosszan.

Montesquiou grófné soká várt, de nem vette észre a percek mulását, hely, idő és cselekmények összefolytak egy nagy, tompa kétségbeesésbe.

Végre megjelent a küszöbön Neipperg gróf és meghajolt Montebello hercegnő felé:

– Kérem, hercegnő, Őfelsége szeretne beszélni kegyeddel.

A sárga selyemruha eltűnt a szomszéd szobában és a gróf áldozatához lépett:

– Grófné, néhány szavam volna kegyedhez! Vezessem szobájába?

– Nem, köszönöm, meghallgathatom itt is.

– Félek, súlyosan fogja érinteni kegyedet, grófné.

– Engem már nem érinthet súlyosan semmi.

– Az sem, ha a fiáról van szó?

A grófné felállt, az arca még haloványabb lett, szinte eltorzult a rémülettől:

– A fiam? Mit akarnak tenni a fiammal?

Szóval bűnösebb, mint hittem, gondolta a gróf, de arcán nem látszott meg, hogy egyáltalán gondol valamit, nyugodt maradt, hidegen és udvariasan szólt:

– Kedves fiának nem történik semmi bántódása. Amint értesültem, ma engedélyt kért a rendőrségtől, hogy elhagyhassa Bécset, nos, mi csak azt kívánjuk, hogy még ma csakugyan távozzék, úgy amint maga is óhajtotta. Most pedig kérem, grófné, kegyedhez is volna egy kérésem: Ferenc császár Őfelsége nagyon óhajtaná látni kis unokáját, miután azonban Őfelségét makacs náthája meggátolja abban, hogy kijöjjön Schönbrunnba, a kis Ferenc herceget szeretném elvinni hozzá. Előreláthatólag a kis herceg hosszabb ideig fog a Burgban tartózkodni, azért szíveskedjék intézkedni, hogy erre való tekintettel csomagoljanak számára. Kegyedet, grófné, nem fogjuk zaklatni, nem kell elkísérnie a herceget, ha pedig esetleg honvágya volna Páris után, a császár Őfelsége nem fog akadályt gördíteni az elé, hogy viszontláthassa szeretett hazáját.

– Köszönöm Őfelsége határtalan kegyességét – felelte gúnyosan a grófné, büszkeségének épségben maradt utolsó foszlányával. – Engedelmével, gróf, most távozom, hogy eleget tegyek a császár óhajának.

Bólintott és elhagyta a szobát, végtelen bánatával, amely ezek között a halványzöld selyem falak között szakadt szegény, meggyötört szívére. Elvették tőle a kis Napoleont, elvették tőle, az apjától és Franciaországtól örökre.

XXIII. FEJEZET. Megvan-e még a vörös daru?

Szabadságon járt otthon Erdélyben Jósika Bethlen Jánossal együtt és mikor két hét mulva visszatértek Bécsbe, ezredüknek hült helyét találták.

A fejedelmek megkötötték újból szövetségüket Napoleon ellen, elhatározták, hogy fegyvert fognak a Bourbonok érdekében és Ferenc császár útnak indította csapatait a francia határra.

A Colloredo Jeromos gyalogezred elsőnek hagyta el Bécset. Jósikával levélben közölte ezredese a napot, melyen Linzben fognak pihenni.

A kis kapitánynak sietnie kellett, lázasan csomagolt, másnap hajnalban indulni készült.

Vidáman fütyörészve rakosgatta kincseit, nem búsúlt, hogy vége a bécsi életnek, szerette a hadjárat izgalmait, örömmel álmodott hősi kalandokról és játszott a halál gondolatával.

Kis szobáját feldúlta teljesen, szanaszét hevertek könyvei, ruhái, száraz virágokon taposott, és kék selyemszalaggal átkötött hajfürt kandikált ki egy szék lába alól.

Jósika Miklós báró háborúba készült, elpusztította, kiirtotta, holtra gázolta a multat és új élmények számára készítette elő a jövőt.

Egy aranyos legyező került kezébe. Kié is volt? Már igazán nem tudta. Leült egy pillanatra, legyezni kezdte magát és tündéri szép bálokon kereste a könnyű kis jószág tulajdonosnőjét. Hiába, nem találta meg, de az illatos szellő, melyet a legyező könnyű selyme hozott feléje, nagyon kedves volt és azért gyors elhatározással belegyömöszölte a legyezőt csomagjába, hogy mégis vigyen valami emléket is magával Bécsből. Tábortűz mellett majd újra keresheti ábrándozva szőke vagy barna tulajdonosnőjét és nyomában járva, végig éli a sok elmult szép báli éjszakát.

A legény kopogott:

– Kapitány úr kérem.

– Mi kell már megint? – kérdezte Jósika.

– Egy hölgy keresi a kapitány urat.

– Egy hölgy?

Vajjon melyiküknek olyan nehéz az elválás? gondolta vidáman a kis báró.

– Bocsásd be. Mondd, hogy csomagolok, hogy nagy a rendetlenség, de azért csak jöjjön.

Egy türelmetlen hosszú perc, aztán nyílott az ajtó és a küszöbön ott állt Müller Franciska, nagy sötét gallérjában, amint Jósika már egyszer látta útrakészen. A rózsaszínű csokor épúgy volt megkötve álla alatt és kezében jól ismert kis csomagját szorongatta: „Járj szerencsével.“

– Jó estét, báró úr!

– Franciska!

A viszontlátás váratlan volt és csudálatos. Franciska is érezte ebben a pillanatban. Míg elszökött Schönbrunnból, míg gyorsan ment Bécs felé, míg a Grabenen bolyongott céltalanul, míg az Alser-laktanyát kereste, míg megtalálta Jósikát, gyors elhatározás izgalma űzte tovább, lépésről-lépésre. Sietett, a könnyelmű tettek mindig sietésre késztetnek, mert minden pillanatnyi megállásban ott rejtőzik a meggondolás és a megbánás.

Jósika közelebb lépett a leányhoz:

– Boldog vagyok, hogy újra látom. Jöjjön, üljön le Franciska kisasszony és mondja el, mi hozta hozzám. No jöjjön, jöjjön.

Elvette utazótáskáját, kézenfogta, egy székhez vezette, lesegítette válláról köpenyét, megoldotta álla alatt a nagy fekete kalap szalagcsokrát, de Franciska nem szólt, annyit mondott csak:

– Istenem – aztán kezébe temette arcát és úgy maradt mozdulatlanul.

Jósika meghatottan nézte. Most mit tegyen? Valami olyat akart tenni, ami jó és kellemes. Végre mentőgondolata támadt, kihúzta csomagjából az aranyos legyezőt és szótlanul legyezni kezdte vele szép, néma vendégét.

Franciska felnézett, mosolygott:

– Köszönöm, nagyon kedves, jól is esik, olyan melegem lett a futástól.

– Hát honnan szaladt, miért szaladt? Bántotta valaki? Jaj annak, aki bántotta. Milyen édes, hogy hozzám menekült.

– Igazán önhöz menekültem.

– De hogy és miért? Mondjon el nekem mindent, Franciska. Mi bántja? Nagyon szeretnék segíteni kegyeden.

Franciska bizalommal, kedvesen nézett Jósika szemébe:

– Nagyon bajos ám rajtam segíteni, azt hiszem, nem is lehet.

– Pedig én mindent megtennék, ami módomban áll, higyje el. Nagyot vétettem kegyed ellen, nem lett volna szabad elvinnem Óbudáról, tudom.

Franciska fejét rázta:

– Úgysem maradtam volna akkor már otthon.

– Lehet, de jobb lett volna, ha másra vár.

– Kire vártam volna?

– Hardeneggre, Hardenegg nagyon szerette kegyedet.

Franciska megvetően biggyesztette ajkát:

– Szeretett? Azt olyan könnyű mondani.

Jósika megfogta a leány kezét.

– Nem szabad róla így beszélnie, Franciska. A gróf nagyon szenvedett, mert elvesztette kegyedet. Komolyan szenvedett. Azt hiszem, sohasem szeretett még senkit és nem is fog talán. Kerestette kegyedet Óbudán, a nagynénjéhez akarta hozni Bécsbe és végtelenül szomorú volt, mert nem találta ott többé, még pedig az én hibámból. Itt járt nálam, tőlem kérte számon és én nem tudtam megmondani, merre jár, mert engem is elhagyott, kis hűtelen.

Franciskát meghatotta, amit most hallott, megbánás is ébredt szívében és egy pillanatra megértette, hogy sok mindent elhibázott szegény kis életében és talán el is rontott örökre. Legyen a feleségem! – ezt egyedül Hardenegg mondta neki. Szeretem! azt hallotta mástól is. Szomorúan bólíntott egynéhányszor, de nem akarta, hogy Jósika észrevegye bánatát, a világért sem akarta és látszólag egykedvűen válaszolt:

– Ami elmult, elmult.

– Igaza van, Franciska, de azért mi most mégis a multról fogunk beszélni, sok mindennel kell beszámolnia. Kezdje el a gyónást. Hova tűnt el a pesti bálról?

– Hagyjuk, az már nagyon régen volt. Később elmesélem azt is. Most engedje, hogy a végén kezdjem. Schönbrunnban éltem azóta nyugodtan, csendesen, egész addíg, míg Napoleon vissza nem tért, aztán… aztán sok minden történt, a vége az volt, hogy ma reggel Metternich herceg barátságosan megizente nekem, hogy hagyjam el Schönbrunnt. Olyan csúnya volt, a kis Napoleont is elvitték, egyedül hagytak, Montesquiou grófné bezárkózott a szobájába, nem is láttam azóta. Ott hagytam minden holmimat, eljöttem, megszöktem, nem bírtam maradni. Ma reggel a Grabenen megláttam önt messziről, szerettem volna megszólítani, de elvesztettem szem elől. Hiába kerestem, aztán olyan nehezen tudtam meg, hol lakik, és soká bolyongtam, míg ide találtam. Nincs barátom, senkit sem ismerek, mondja meg hát, merre menjek, mit tegyek?

– De édes Franciska, én holnap hajnalban elmegyek Bécsből, messzire, a háborúba, Napoleon ellen, Linzben érem utól az ezredemet.

– Istenem, hát velem mi lesz?

– Szegényke! – Jósika a leány kezét simogatta, aztán melegen szólt hozzá: – Nézze, Franciska, menjen el a Hardenegg nagynénjéhez, én elvezetem hozzá.

Franciska hevesen rázta a fejét:

– Nem, nem, azt nem.

– Miért nem?

– Mert nem lehet, nem szabad.

– Nem szereti Hardenegget?

– Nem tudom, hagyja, erről ne beszéljünk, kérem.

A hangja sírásba fúlt, izgatott volt, fájdalmas emlékek gyötörték és a sok álmatlan éjszaka kimerítette, elgyengítette egészen.

Jósika nem mert ellenkezni vele:

– Nézze, Franciska, – mondta gyengéden – most fáradt, nagyon fáradt, látom, jöjjön, feküdjék le szépen.

– Nem, nem.

– De igen, fogadjon szót. Ledől az ágyamra, kicsit alszik, aztán nyugodtan elhatározzuk a többit. Legyen jó, drága Franciska.

Franciska pihenni vágyott, a kényeztető szavak legyőzték, elgyengítették akaraterejét és megengedte, hogy Jósika kézenfogva, a hálószobájába vezesse, egy nagy fehér vánkost tegyen feje alá, megsimogassa homlokát és betakargassa könnyű paplanával. Kábultan húnyta le szemét, Jósika lábujjhegyen osont ki, és Franciska néhány perc múlva már mélyen aludt.

A kis báró benézett halkan, óvatosan, aztán leült szemben az álmodó leánnyal és elhagyott sorsán gondolkozott. Mit tegyen vele, mit tehet érte? Mit szólna Hardenegg, ha látná? Vajjon a Palatinus-huszárok elmentek-e már? Azt kellene tudni. Gyors elhatározással nyúlt sapkája után, felkötötte kardját és sietve hagyta el az Alser-laktanyát.

Nem találta a lakásán Hardenegget, de a legénye azt mondta, hogy bizonyosan a nagynénjénél van. Már neki is mindene be volt csomagolva és Jósika sietett, szaladt, nehogy későn érkezzék.

Csakugyan Fini nénitől búcsúzott Hardenegg. Kedves, öreg, loknis nagynénje álmodozva, szomorúan simogatta fiatal kedvence szőke fejét.

– Szomorú vagyok, hogy elmész fiam, de talán most majd mégis el fogod őt felejteni. Máriácska tegnap is nálam járt délután, olyan kedves leány. Mondd, Rudi, még mindig csak azt a hűtlen Franciskát szereted?

– Arany haja volt, Fini néni, könnyed járása, édesen remegő szája, és én többé sohasem látom talán.

Fini néni nagyot sóhajtott:

– Mein lieber Gott, csak Mária Terézia élne még.

Ha bánata volt, mindig a császárnéját hívta segítségül, mert ő volt a legbölcsebb, a legjobb.

Olyan csendes volt a búcsú az öreg házban, két némán szenvedő ember sorsa lélegzett csak a régi falak között. De akkor sarkantyúpengés verte fel a fehér lépcsők nyugalmát, hangosan jött Jósika, kardját csörtetve, mint a követelő, betolakodó fiatalság maga. Gyorsan, izgatottan beszélt, Fini néni fürtjei soha így még szét nem zilálódtak és lihegve, kezét szívére szorítva, reszketve mondta:

– Hozd el őt hozzám, Rudi, azért csak hozd ide, ha megérdemli még szerelmedet.

– Tudtam, hogy minden rendbe jön, – újjongott Jósika.

– Édes, jó Fini tanti – köszönte Hardenegg.

*

Franciska soká aludt, fáradtan nyitotta ki szemét, szétnézett, mély álma után nehéz volt megbarátkoznia az ággyal, a szobával, ahol a valóságra ébredt. Hirtelen elmult kábultsága, mert tágranyilt tekintete egyszerre a Hardenegg arcára tapadt, aki mellette ülve, szótlanul nézte őt. Franciska felugrott, kontyához kapott, arcába hulló haját rendezgette, lesimította barna ruháját, aztán gyámoltalanul esett le a keze, és nem mert többé mozdulni sem.

Hardenegg felállt:

– Milyen kedves, Franciska kisasszony, hogy ma is azt a ruhát viseli, melyben először láttam.

– Miért jött ide, Istenem, miért jött ide? – kérdezte Franciska.

– Haragszik?

– Nem haragszom, csak…

– No csak?

– Szégyenlem magamat.

– Miért?

– Nem tudom.

A beszélgetés megakadt. Ott álltak egymás mellett, egy összetört leány és egy reménykedő férfi, akinek arcáról lassan tűnt el az öröm.

– Ha nem akarja, hogy itt legyek, elmehetek ismét.

– Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha elmegy – mondta Franciska, aztán kezébe temetve arcát, várta, hogy Hardenegg Rudolf gróf még egyszer és most már utoljára tűnjék el életéből.

Úgy állt, mint egy letört virág, összetépve, megkínozva. Hardenegg csak a haját látta, kontyba fésült, különös, szép haját és nem tudott elmenni. Arra az estére gondolt, mikor Óbudán, a kapualjában a gyertya remegett kezében. Akkor el kellett hagynia, most már nem hagyja el többé, megmenti, felemeli, megvigasztalja. Ha az ő szerelmének nincs gyógyító ereje, akkor minek is volnának nagy érzések a világon?

– Nem hagyom el, Franciska – mondta határozottan. – Nem megyek el, még ha küldeni akar, akkor sem. Tudom, hogy elhagyatott és szerencsétlen. A kegyed élete senkinek sem olyan drága, mint énnekem, és nekem jogom van a kegyed életéhez. Én gondoskodni fogok kegyedről, Franciska. Nekem van egy nagynéném, Fini tant, úgy szólítom őt. Kedves, fehérhajú, öreg hölgy. Azt mondta nekem, most, mikor idejöttem, hogy hozd el őt hozzám, ha megérdemli a szerelmedet. Nekem holnap indulnom kell a csapatommal, elviszem hát hozzá, ott marad nála, míg én visszatérek. Ha pedig nem térnék vissza, akkor nála marad addig, míg valaki jön, aki úgy szereti, mint én szerettem, édes Franciska. Úgy-e eljön velem az én kedves, öreg tantimhoz?

– Én nem mehetek el önnel.

– Miért nem?

– Mert nem érdemlem meg a szerelmét.

Franciska elfordult, az ablakhoz lépett. Most mindennek vége, gondolta és várta, hogy Hardenegg elmegy szó nélkül, megvetéssel szívében és megszabadul gyötrő jóságától.

Hardenegg azonban nem ment, nem ment, mert nem hitt Franciskának és nem is akart hinni, szerette őt igazán, jónak, szépnek kívánta, de nem hagyta volna el semmiképen, mert szerencsétlennek látta és elhagyottnak.

– Franciska, szeret valakit?

Olyan szomorúan kérdezte, hogy Franciskának felelnie kellett:

– Nem szeretem már, vagy talán igen, nem tudom.

– Szerette és rossz volt kegyedhez, úgy-e?

Franciska bólintott.

– Nagyon szerette? – féltékeny harag volt most a Hardenegg hangjában.

Franciska feléje fordult, ránézett, de aztán lesütötte a szemét:

– Nem tudom… Miért kínoz, mit akar tőlem? Hagyjon el kérem.

Hardenegg megfogta a Franciska tehetetlenül lecsüngő kezét:

– Nem hagyom el, – mondta határozottan. – Nem hagyom el, míg nem tudtam meg mindent, míg nem tudom, hogy miért akar szabadulni tőlem. Feleljen kérem, Franciska, nem gyötröm sok kérdéssel, de válasza az életet jelenti nekem. Tudom, akármi is történt, a sorsot kell okolnom, nem kegyedet, mert kegyed jó, finom, büszke és önérzetes. Mondja, miért nem érdemli meg a szerelmemet?

Franciska keze ökölbe szorult, haragos lett, szenvedélyes, a Hardenegg jósága kínozta, eltávolította tőle. Ha karjába kapta, ha megcsókolta volna, ha megfogta volna kezét, hogy elvigye magával, hogy szeresse kérdés nélkül, az jó lett volna és szép, így csak makaccsá tette kitartó, finom gyengédsége.

– Mondtam már, hogy mást szerettem, találkoztam vele, megcsókoltam és megcsókolt, megölelt ő is sokszor. A schönbrunni parkban volt, éjjel, a romoknál találkoztunk.

Franciska nagyot lélegzett, elhallgatott.

– Sokszor találkoztak? – kérdezte Hardenegg.

– Sokszor, – felelte nyugodtan Franciska, de aztán elszégyelte magát, piros lett, és halkan tette hozzá: – Nem igaz, csak kétszer. Egyszer mentem, mert hívott, egyszer meg véletlenül találkoztunk.

Vajjon miért akarja magát rosszá tenni az én szememben? törte fejét Hardenegg és most már igazán tudni akart mindent.

– Nem mondaná meg, ki volt, akit szeretett, Franciskám?

– Nem.

– Jósika volt?

– Nem.

– A cár?

– Nem.

– De akkor ki?

– Mondtam már, hogy nem mondom meg úgy sem.

Hardenegg nyugodt maradt:

– Jó, hát nem is kérdem.

– Különben, mit bánom én, mért ne tudná, hogy ki volt, Beauharnais Eugént szerettem, gróf úr – Franciska közelebb lépett Hardenegghez, a szeme lázasan fénylett. – Nagyon szerettem, a nyakába borultam, azt akartam, hogy elvigyen magával, az övé akartam lenni, most pedig ide jöttem Jósikához. Úgy, most már mindent tud. Van még valami óhaja? No menjen, hagyjon már itt, hagyjon már itt kérem, úgyis megvet, tudom. Ön gőgös, szigorú, és én… menjen… menjen…

Az előbb még haragudott Hardeneggre, mert olyan kényszerítő súllyal nehezedett rá nyugodt fölénye, most meg majd megrepedt a szíve, mert biztosan hitte, hogy elhagyja egy perc mulva, örökre. Leült egy karosszékbe, arcát zsebkendőjébe temette és sírni kezdett keservesen, hangtalanul. De Hardenegg most sem ment. Egy igazi férfi tiszta szerelme mindent megért és mindent kész megbocsájtani. Szép, nagy érzelem, de veszedelmes is, mert önmagának él, önmagát szolgálja, végtelen gőgjében mást nem lát, kész eltiporni mindent, ami útjába áll, és teljesen hisz saját megváltó varázsában.

– Szegény, szegény Franciskám, mennyit szenvedhetett – mondta Hardenegg egyszerűen, nem részvéttel, hanem végtelen gyöngédséggel.

– Ne sajnáljon kérem, ne, az olyan szomorú – zokogta Franciska.

– Nem sajnálom, Franciska, szeretem. Kegyed nem szeret engem, tudom. Nem kell felelnie, abból, amit elmondott nekem, látom, érzem. Ha csak egy kicsit is szeretne, eltitkolt volna előttem mindent, mert féltette volna remélt boldogságát. Nem szeret, de elűzni sem akart, mert akkor elég lett volna röviden annyit szólnia, menj, mert mást szeretek, másé vagyok. De nem szeret mást sem, nem a másé, tehát az enyém, mert az én szerelmemet nem lehet megölni olyan könnyen. Szeretem Franciska. Soha még nem mondtam ezt nőnek és nem is fogom, esküszöm, soha. Kegyed az egyetlen leány számomra a nagy világon és én ezt az egyetlen drága leányt meg akarom tartani magamnak. Majd egyszer a feleségem lesz, majd egyszer, ha kegyed is úgy akarja. Most pedig, Franciskám, válnunk kell. Nagyon fáj a válás, de talán jobb, hogy elválunk egymástól hosszú időre. Kegyed szomorú, megsebzett, fáradt, pihennie kell, és felednie sok mindent, amit a gonosz világ mutatott és amitől elborzadt finom, tiszta lelke. Ha pedig majd visszajövök a háborúból…

Franciska megtörölte hirtelen szemét és a Hardenegg keze után nyúlt:

– Ne, ne, ne mondjon most semmit, majd később, sok idő múlva kérdezze, amit most akart kérdezni. Most azt hiszi, szeret és kész mindent elfeledni, megbocsájtani, de talán megbánná hamar. Előbb majd elmondok én is mindent. Egyszer elmondom, ha újra találkozunk, most nem bírom, nem lehet.

– Édes, drága – mondta Hardenegg. Két kezébe fogta a Franciska fejét és a szemébe nézett hosszan: – Az én szerelmem el nem múlik soha, szeretem, bármi is történt, szeretem, úgy, ahogy most előttem áll és multjával együtt magaménak akarom a jövőjét.

Franciska lehúnyta a szemét, végtelen nyugalom szállta meg, szinte bosszantó unalommal nehezedett rá sorsának nagy, egyforma, sima biztonsága. Hardenegg elragadtatva, boldogan nézte sokáig és leste míg majd újra megláthatja ragyogó, sötét pillantását. Karosszéke mellé térdelt és beszélt hozzá ellentmondást nem tűrő, gyengéd, gondoskodó hangon.

– Belátom, drága angyalom, hogy Fini nénihez nem akar menni, míg engem nem szeret és amíg nem tud hinni bennem egészen. Nézze, Franciska, holnap hazamegy Óbudára. Holnap korán reggel, nagyon korán indul, mielőtt én elhagynám Bécset. Az édesapja szívesen fogadja, nem bír ellentállni szíve szavának, ha újra látja, tudom. Otthon nyugodtan fog élni, míg én visszatérek. Lehet, hogy soká nem hall hírt felőlem, de vár reám és bízik bennem. Úgy-e így lesz, Franciska?

– Minden úgy lesz, ahogy ön kívánja – felelte Franciska. Akaraterejének vége volt, minden kívánság kihalt szívéből.

– Köszönöm, Franciska. És most még csak egyet kérdek. Mondja, megvan-e még a vörös daru, a mi madarunk? Megtartotta a kis emléket, melyet Jósikával küldtem?

Franciska szívére szorította kezét:

– Itt van!

– Mindig viselte?

– Mindig… azaz nem…

– Mikor mást szeretett, akkor nem viselte?

– Akkor nem.

– Milyen jó, milyen szép kegyedtől. Engedje, hogy megcsókoljam, Franciska.

És Franciska összeszorított, hideg kis száját odanyújtotta Hardenegg Rudolf grófnak.

XXIV. FEJEZET. Nem élhetek nélküled.

Franciska az ablaknál ült és hímezett, mindig hímezett, mert nem volt mást mit tennie, közben elgondolkozott, messzejárt, ha pedig időnként felnézett, elcsudálkozott, hogy olyan kicsi a szobája és ő be van csukva négy szűk fal közé, tarka multjával, a sok emberrel, kik emlékezésében eljöttek hozzá, hogy meglátogassák ábrándjaiban.

Franciska otthon volt Óbudán, mintha soha el sem ment volna. Mikor ott ült virágos ablakában, ugyanazoknak a bútoroknak lila selymén játszott a tavaszi nap és aranyos sugarai nézegették magukat a sötét, síma falábak tükrében. A zongora nyitva, a gitár szalagjai tarkán pihennek a falon és könyvei sorban állnak a fehér terítős polcokon. Minden úgy, mint régen, csak valami mélységes csend teszi halottá a szobát, a bútorokat, az egész házat.

Müller Hiláriusz hallgatva sülyed el nagy karosszékében és némák az órák is mind, senki sem szól Franciskához.

Hazajött és az öreg ház befogadta, hogy eltemesse emlékeivel.

Szép, napos délelőttön ért haza Franciska. Félve csengetett és kopogott is hozzá a barna kapun a régi jellel. Náni kinézett, s míg bebocsájtotta, sűrű könnyek peregtek végig ráncos arcán.

– Náni, öreg Náni – rebegte Franciska.

Náni nem felelt. A könnyei hullottak hervadt keblére, kötényére, tréfásan pihentek meg orra hegyén, mert nem ért rá letörölni őket, Franciskát tolta el magától remegő kezével.

Náni ment, Franciska lépkedett utána, az ebédlő ajtó nyikorgott, s az ablakfüggönyök halkan meglibbentek az enyhe léghuzatban, épen mint régen.

A kályha mellett, barna kabátban, Hiláriusz mester ült, előrehajolva, és Franciska édes, otthonos érzéssel, végtelen gyengédséggel szaladt feléje:

– Apám, kedves jó apám!

Hiláriusz mester felnézett, idegen tekintete alig egy pillanatra pihent a leánya arcán, aztán hosszú ujjú, csontos, fehér kezével eltolta magától, szótlanul, mint Náni, de könny nélkül, kihalt arccal.

– Jó atyám, elűzöl, nem maradhatok nálad? – sírta Franciska.

– Itt maradhatsz – mondta röviden Hiláriusz, aztán elfordult tőle egészen.

Franciska ott maradt. Sírt, könyörgött, beszélni kezdett, mesélni akart, de apjának fásult tekintete elnémította és a halott házban szótlan, élőhalott lett ő is. Tudta, hogy apja rosszabbnak képzeli, mint amilyen, nem bírja elhinni, hogy fehéren, tisztán járta meg az életet és legfeljebb gondolatban vétkezett, mint minden fiatal leány, míg bele nem nyugszik, hogy a sors egy egyformán ketyegő csendes óra, amely csak ritkán muzsikál egyet-egyet.

Régen és most? Régen vidám volt körülötte minden, az apja mesélt, együtt olvastak, Franciska énekelt, gitározott esténként. Most csendes volt a zongorája, ha portörlés közben megérintett véletlenül egy billentyűt, összerezzent, és a váratlan hangra megrázkódtak a néma szobák. Régen, ha valami szépre gondolt, úgy biztatta magát: majd megjön egyszer! Most csalódottan hajtotta le fejét és könnyes szemmel búcsúzott tőle: kár, hogy el nem érem soha!

Elment és visszajött, hozott egy csomó emléket és elvesztette ifjúkorának összes ábrándjait.

Most már tudta, hogy igen nagyra álmodta az életet, a szerelmet is. Amire ő várt, azt egy emberben meg nem találhatta; Napoleoné volt a rajongása, forró, fiatal testének vágya Beauharnais Eugéné, és a jövője, sorsa, a nyugalma, a vigasza Hardenegg Rudolf gróf. Vajjon visszajön-e? Ha nem jön, elvész sorsának utolsó reménye, és ha jön, szomorú lesz akkor is találkozásuk napja, mert minden merész ábránd halálát jelenti majd a viszontlátás perce. Nagy, végtelen, boldog szerelmek csak az olyan emberek számára vannak, akik csendesek, nyugodtak, mint Hardenegg Rudolf gróf, akiknek erős, szilárd a jellemük, biztos férfiasságukban meg nem zavarja semmi sem, bolondos ábrándok nem gyötrik, készek megküzdeni ésszel, karral a mindennapokért, de a vágyak ezer szeszélyének kínját nem ismerik.

A napok teltek, hangtalanul folytak össze Óbudán, nem zavarta meg múlásukat egyetlen szó, egyetlen kacaj, a történéseknek még árnyéka sem.