Part 6

Hiláriusz mester az ebédlőben ült nagy bőrszékében, a kályha mellett. Fázott, jéghideg kezét nem tudta felmelegíteni, hiába tartotta közel az izzó, pattogó fahasábokhoz. Egészen megöregedett egy nap alatt, álla még hegyesebb lett, vörös haja megfakult, megfehéredett, ritkán bólintott és szeméből kihalt minden érdeklődés. Az egyedüllét ridegsége megfagyasztotta lelkét és csak Franciska mosolya tudta volna ismét napossá tenni sorsát. Franciska, aki bemocskolta magát az élettel, akit soha többé látni sem akar. Franciska, aki elhagyta őt, aki meghalt neki, de akit nem tud eltemetni, mert Franciska él, piros az ajka ma is, a szeme fényes, de más számára piros, más számára fényes. Ha visszajönne, ellökné magától; de hogy nem jön, elpusztul a vágytól, hogy lássa, fáradt szíve téllel van tele és nincs számára melegség sehol. Csak azt ölhetné meg, aki ellopta tőle, azt és Franciskát is. Jobb lenne, százszor jobb, ha halványan, halottan feküdnék fehér ágyán, virágokkal arany hajában, és megsirathatná nagy, tiszta fájdalommal, a halottaknak kedves, szomorú, őszi, holdas éjszakákon.

– Franciska! Franciska! – szólítgatta százszor minden órán, haragosan, gyöngéden, gyűlölettel, lágyan. Hogy mert valaki hozzányúlni, ki érdemli meg őt? Maga elé idézte: ártatlannak, jónak, szépnek, amilyen volt még tegnap is; indult, hogy érte menjen, aztán összeroskadt ismét, mert hasztalan már a bánat, mert késő a gyűlölet, az ő leánya nincs többé.

Mayer úr megjelent az ajtóban, köszönt, szertartásosan lépett kettőt az összeroskadt, barnakabátos, fázó házigazda felé, köhintett finoman, szája elé helyezve két ujját, de Hiláriusz mester nem mozdult. Ilyen még nem fordult elő Stefan Mayer tapasztalatokkal teli multjában. Persze, az embernek mindenre el kell készülve lennie, ha elkerül az udvar tiszta légköréből.

Szerette volna, ha az órás látja, hogy jelenik meg egy fejedelmi küldönc, de miután ez a mord férfiú rá se hederített, a dologra tért:

– Hallja, uram. Őfelsége a császár nevében jelentem, hogy az óráért jöttem – mondta sértődötten, szigorú, emelt hangon.

– Az óráért? – a házigazda végre felkapta fejét.

– Úgy van, az óráért – ismételte Mayer úr.

Hiláriusz keserűen kacagott:

– Érdekes – csak ennyit mondott.

Mayer úr most már komolyan megharagudott:

– Nem értem önt, uram, ön nevet, mikor én a császár nevében beszélek, ez felségsértés – jelentette ki, teljes méltóságában kihúzva magát.

Hiláriusz fáradtan legyintett kezével:

– Ugyan hagyjon nekem békét.

A mester még mindig ült, Mayer úr előtte állt, kényelmetlenül érezte magát, őt, a szertartások emberét, zavarba hozta egy óbudai polgár neveletlensége. Egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé, de aztán, amint az órás mozdulatlan, egykedvű alakjára esett pillantása, saját személyének ilyen fokú semmibevétele dühbe hozta és magából kikelve kiabálni kezdett:

– Hallja, ez már sok, az órát akarom, érti, siessen, Ferenc császár Őfelsége azt kívánja, hogy személyesen nyújtsa át neki hódolatának ketyegő zálogát.

Az utolsó mondat véletlenül idetévedt szépen kigondolt beszédéből, de Mayer úr most nem élvezte, sötétlila volt a haragtól, egész finom lénye remegett és dühösen emelgette lábait.

Hiláriusz mester felállt, kiegyenesedett, közelebb lépett Mayer úrhoz és komoly, acélos, sötét pillantásával a szemébe nézett:

– Nézze uram, ne ugráljon itt és ne kiabáljon az én házamban. Nem tudom, hogy ön kicsoda, de nem is törődöm vele. Értse meg, hogy az én bánatom nagyobb a császár hatalmánál és mindennél a világon, azért nekem a római pápa se kiabáljon, mert kiabálni tudok én is, nagyobbat tudok kiáltani mint ön, uram, és csak annyit mondok, hogy óra nincs, nincs, nincs, hallja, nincs, de az audienciára elmegyek. Várjon!

És Hiláriusz mester nagy, határozott léptekkel ment a szomszéd szobába. Olyan vad, keserű szenvedély tombolt hangjában, hogy Mayer úr megrettenve lépett kettőt hátra, az ajtó felé, halálsápadtan kapaszkodott egy székbe, és úgy várta meg, míg az órás visszatér.

Három galléros sötét köpeny fedte el Hiláriusz mester ünneplő kabátját, drágaművű óraláncot vetett nyakába, aranygombos, szép ébenfabotot tartott kezében és amint rövid gesztussal az ajtóra mutatva, lenézően szólt Mayer úrnak:

– Mehetünk – ujján megcsillant gazdag foglalatú rubingyűrűje.

Ferenc császár türelmetlenül várta vissza Mayer urat. Éjjel nem tudott aludni, hosszú, kényszerű tünődése közben folyton a Hiláriusz mester óráival foglalkozott képzelete és magas koponyájában berregtek a különös gépezetek. Aztán, amint a Napoleon-óra jelent meg előtte a sötétben, elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy vajjon mit szólna hozzá az orosz cár, ha láthatná? Oh, hogy erre előbb nem gondolt és nem hozatta el már tegnap. No reggel mindjárt érte küldök, határozta el és előre örült a hatásnak, melyet a nagyszerű látvány fejedelmi vendégére tenni fog.

A Rákos mezején tartott nagy katonai parádén és hadi gyakorlaton is folyton erre gondolt és hazajövet meg is súgta Sándor cárnak, meg a porosz királynak, hogy valami nagy meglepetést tartogat számukra.

Azért bizony délfelé járt az idő, mikor végre bejelentették a császárnak Mayer Stefán urat és Müller Hiláriusz órásmestert.

Az uralkodó arcán élénk pir jelent meg és felvillanyozva kiáltott fel:

– Az órát is hozzák ide azonnal.

Nagy karosszékéből várakozón nézett az ajtó felé, már régen nem volt ilyen öröme. Milyen jó, hogy a mestert is iderendelte, legalább mindjárt helyrehozhatja, ha útközben valami baja történt a drága órának. Csak már jönnének! Végre zaj hallatszik! Na most kitárul a nagy szárnyasajtó, libben a függöny és két lakáj behozza a ládát…

A szárnyasajtó ki is tárult, a függöny libbent és a szobába léptek Mayer úr meg Hiláriusz mester, de a titokzatos, régvárt csomag nélkül.

– És az óra? – kérdezte türelmetlenül a császár, redőkbe vonva magas homlokát. Hosszú arca, hosszú orra csupa haragos ború volt, mert hiszen a jelenet máris nem úgy sikerült, ahogy ő fejedelmi szeszéllyel előre kiszínezte magának.

Mélységes csend volt a szobában, Mayer úr meghajolva állott az ajtóban és lopva egy pillantást vetett Hiláriusz mesterre, közben lelki szeme előtt már megjelent a bécsi rendőrségi épület, árkádjaival, vasrácsos ablakaival, már látta, amint vállon ragadja a zöldruhás, ezüstpaszomántos porkoláb és hűvösre teszi ezt az embert, aki őt olyan nagyon megbántotta. No megérdemli, az már biztos!

– Az órát akarom látni – ismételte ridegen a császár.

Ekkor megmozdult Hiláriusz mester, közelebb lépett az uralkodóhoz, mereven, magasra tartott fejjel indult feléje, mint megsértett alattvaló, de amint közelebb ért és arcán érezte a Ferenc tekintetét, megtört haragja, mert volt valami tiszteletet parancsoló a fejedelem vézna lényében, talán épen a nyugodt egyszerűségén át kidomborodó közvetlensége ragadta meg az embereket. A császár már levetette tábornagyi egyenruháját, egyszerű sötét kabát volt rajta, fekete, magas nyakkendő, fehér mellény, úgy ült ott, minden rendjel nélkül nagy karszékében.

Hiláriusz vádló keserűséggel szívében jött fel a kihallgatásra, eltelve bánatának mindenre feljogosító nagyságával, de most a császár fáradt, csalódott pillantása megszégyenítette, mély szomorúságot érzett, hogy nem tud neki örömet szerezni, mikor pedig hatalmában állott volna. Hegyes álla körül egyszerre megenyhült a merev, kemény vonás, néhányszor bólintott, aztán hirtelen térdre vetette magát az uralkodó előtt:

– Könyörgök felségednek, bocsásson meg.

– Álljon fel – mondta a császár – és feleljen, tudni akarom, hogy mi történt az órával?

– Összetörtem, felség – felelte Hiláriusz mester szaporán bólogatva, mintha súlyos óraütések kísérnék a vészes, nehéz kijelentést.

– Összetörte? Hogy merte tenni? Beszéljen.

A császár hangja rekedt volt és kemény, szigorúan intett Mayer úrnak, hogy távozzék és a megsértett finom ember csalódottan hagyta el az érdekes események színterét.

Hiláriusz mester szomorúan lógatta megfakult vörös fejét, aztán halkan, egyszerűen mondta:

– Felség, ellopták tőlem a leányomat.

Ferenc homlokán kiélesedtek a redők:

– No, no, – mondta – ismerjük az ilyesmit, bizonyosan megszökött valakivel a kisasszony.

Az órás újra bólintott:

– Lehet, felség, de azért mégis tolvaj volt, aki rábeszélte. Az a kis kamarás vitte el, akit felséged küldött ki hozzánk.

A történelmi redők még mélyebbek lettek a fejedelmi homlokon:

– Jósika szöktette meg? Legyen nyugodt, Carissime, visszakapja a leányát.

– Már késő – mormogta Hiláriusz.

– No, no – mondta megnyugtatóan a császár, mintha egy fejedelmi kézmozdulattal mindent eltörülhetne és jóvátehetne, aztán megrázta az íróasztalon levő ezüst csengetyűjét.

Egy udvari tiszt szalutálva jelent meg az ajtóban:

– Ki a szolgálattevő kamarás? – kérdezte a császár.

– Gróf Bethlen János.

– Küldjenek azonnal Jósika Miklós báróért – parancsolta és ismét Hiláriusz mesterhez fordult:

– De ön még mindig nem mondta meg, miért törte össze az órát?

– Fájdalmamban, keserűségemben tettem, felség.

– Hallatlan merészség. Szétrombolta az én órámat. Ha minden alattvalóm, akinek elszökik a leánya, összetörné valamimet, a koronám sem volna biztonságban.

Ferenc császár komolyan haragudott, keskeny válla idegesen remegett, felállt, végigment a szobán, aztán megállt Hiláriusz előtt:

– Újra meg kell csinálnia – jelentette ki határozottan. – Azt akarom, hogy minél előbb elhozza nekem az órát Bécsbe.

A mester szomorúan rázta fejét:

– Nem tudok dolgozni a leányom nélkül, felség.

– Mondtam már, hogy visszakapja a kisasszonyt.

– Akit visszakapok, nem az én Franciskám már.

A császár legyintett kezével:

– Aber, aber… – Mária Lujzára gondolt, aki ugyancsak messziről tért meg hozzá a korzikai zsarnok karjából.

Bethlen János, a császár legszebb kamarása, megjelent az ajtóban és bejelentette Jósikát.

Hiláriusz mester arca lángvörös lett, mikor a bárót meglátta, keze ökölbe szorult, homloka gyöngyözött, szeretett volna rárohanni és összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és szíve hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt. Ferenc közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan mondta:

– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én legkegyesebb küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy szomorúságot okozott nekem, most nem kaphatom meg az órámat. Mondja meg azonnal, hol van Müller Franciska kisasszony?

– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.

– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a császár.

– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!

Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon vágott közbe:

– Nem igaz.

– Tace – intette csendre a császár.

Jósika felkapta fejét:

– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. – Katona vagyok, igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a bálra, nagyon szerette volna látni, még sohasem volt bálon.

A császár is megsajnálta Franciskát:

– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.

A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:

– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta Óbudán és a kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása után, mint nővéremet elvittem a bálba.

– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.

– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább érzelmekkel volt eltelve a kisasszony iránt.

Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:

– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.

Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves merészsége és nyilt bátorsággal beszélt tovább:

– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt, táncra kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint hidegül el irántam a legbecsesebb leányzó…

A császár most már nevetett:

– Sehr gut. Na és?

– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma reggel elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, ahonnan én a bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a kisasszony hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive minden bagázsiáját. Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg, mind ő neki magának, mind a világnak nyilván bizonyítani, hogy tisztelője vagyok.

– Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához fordult: – Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de megbocsájtunk.

A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan, valami köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos, vitéz katonáját, aztán segítségére sietett:

– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék könnyelmű tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne szöktesse meg a kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.

Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett, úgy fordult Hiláriusz mesterhez:

– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli meg jóságomat; amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én nem hozhatom vissza.

– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla remegett és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.

A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma, megértett valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös, szomorú embert sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:

– Nu, nu, wir wollens schon machen.

A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi egoizmusa és szigorúan tette hozzá:

– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!

IX. FEJEZET. Fini néni legyezője.

Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.

Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához, Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf grófot.

Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen. Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.

Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között, azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a világ, szűkek lettek a lakások, kicsinyek az emberi szívek és a súlyos kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.

Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát, íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok mögött.

Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról. Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az élet boldogságától.

Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt, és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.

A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép, szerelmes történeteket várt unokaöccsétől.

Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon csalódottnak érezte magát.

Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:

– Fini néni, szerelmes vagyok.

Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és halkan suttogta:

– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.

Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb, különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és egyszerűen mondta:

– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és akit te szeretsz, azt szeretem én is.

Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen volna a kételkedés.

Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes, tágas termek.

Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:

– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét Franciskának.

Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek, mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.

Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő, mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos arcát.

– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra szüksége van.

Bámulója és tisztelő szolgája, _Hardenegg Rudolf gróf._

Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül rázta fehér fejét.

– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?

– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a szerelmével.

– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.

– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?

Rudolf gróf szemében fény gyúlt:

– Talán majd fog.

Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon, mint szent fogadást rebegte:

– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.

Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.

– Fini néni, drága édes Fini néni.

– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg hölgy.

– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát, melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen? Melyiket?

Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró, érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan, dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt szoba öreg küszöbét?…

– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?

Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-szobába.

Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont, rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.

– Tetszik? – kérdezte Fini néni.

– Nagyon – felelte Hardenegg.

– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.

Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre, világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.

– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra, apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.

Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.

Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.

Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy, öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy öröme, társa legyen az idegenben.

Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát, szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel közeledik Bécs felé.

X. FEJEZET. A rózsaszínű vendégszoba.

Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes küldönce.

Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott, váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta volna.

Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.

A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust kérte.

Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie kell a rendőrségen és egy nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas orr visszavonultak és ő folytathatta útját.

A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már kivilágított külvároson.

A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk is eljutottak.

Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.

A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított feléjük.

A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.