Part 12

– Bécsben is szép, úgy-e? – kérdezte Mária Lujza.

– Szép, felség, nagyon szép, – felelte Franciska.

– Csitt, nem szabad nekem azt mondania felség, nevezzen Lujzának!

A társalgás halkan folyt, nem hallotta senki, csak egy fekete bársony ruhás spanyol grand, aki a két, kicsit megriadt nőt belépésük óta figyelte, kalandra vágyva.

Most kardjához kapott fehér keztyűs kezével, vidám fénnyel telt meg sötét szeme, lekapta nagy bársony kalapját, és azzal a könnyed fesztelenséggel hajolt közel Mária Lujzához, mellyel csak álarcos bálokon lehet megszólítani a hölgyeket:

– Jó estét, felség – mondta ingerkedve.

– Na látja – fakadt ki Franciska felé fordulva a császárné és szó nélkül el akart tűnni a tömegben.

– Oh istenem, hát nem is fogadja köszöntésemet? Úgy látszik, le kell lepleznem inkognitómat. – A szép spanyol felemelte álarcát, egy pillanatra találkozott tekintetük és Mária Lujza ijedten, halkan sikoltotta:

– Beauharnais Eugén! De hogy ismert meg?

– A megismerés csak e percben történt, eddig annyit tudtam csupán, hogy egy felséges hölgy, kíváncsi voltam, ki lehet, mert a felségek ma nem vegyülnek el a halandók tömegében. Most elárulta magát, Mária Lujza.

A császárné hirtelen Eugén karjába fűzte kezét:

– Vigyázzon kérem, senkinek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. Istenem, mindjárt sírok.

– Ne tegye, a világért se tegye, én kielégítettem kíváncsiságomat, higyje el, amint belépett, mindjárt tudni akartam, ki lehet ez a kis rózsabimbó. Nem árulom el, esküszöm, igaza van, ha egyszer megszökik a schönbrunni kolóstorból.

– Ma történik először – mondta méltóságosan a felség.

– Velem szemben nem kell védekeznie, különbenb is mindegy, fő az, hogy élvezze az estét. Tekintsen lovagjának, nem fogom zavarni mulatságában, de ha szüksége van támaszra a kalandos vállalkozás közben, forduljon hozzám.

– Még csak ez kellett – nevetett a császárné megvigasztalódva.

Az ünnepi négyes véget ért, felhangzott a polonéz és Mária Lujzát táncra kérte egy bajazzo.

– Kegyed is egy kis felség? – fordult Franciskához Napoleon mostoha fia.

– Kérem ne kérdezzen, úgy sem árulom el, ki vagyok.

– Biztos?

– Oh egészen bizonyos.

– Óhajt táncolni?

– Köszönöm, inkább nézni szeretnék egy keveset.

– Nem ismeri még a társaságot? Párisból jött Mária Lujzával?

– Jaj Istenem, már megint kérdez. Tudja mit, majd én kérdezek inkább.

– Mit óhajt tudni?

– Sok mindent. Először is mutassa be nekem az uralkodókat, persze így, a távolból.

– Nem ismeri őket? – csudálkozott Beauharnais.

– Nem bírom leszoktatni a kérdezésről, de most kivételesen felelek. Csak…

Franciska elhallgatott. A cár arca jelent meg képzeletében, amint bizalmasan hajlik hozzá a budai bálon.

– Nos? – kérdezte Beauharnais.

Franciska összerezzent.

– Csak Ferenc császárt ismerem, mondotta azután nyugodtan.

Beauharnais Eugén karját nyújtotta Franciskának:

– Jöjjön, menjünk közelebb, hogy jobban láthassa a világ urait. Én is ott lehetnék a főhercegek között, de sokan megszöktünk vacsora után, kedvesebb a bálban részt venni, mint nézni. Hogy fájna az orosz cárnak, ha ott kellene ülnie, míg mások mulatnak.

– Az orosz cár nincs itt?

– Nincs, beteg, majd a karuszelt megismétlik tiszteletére. Látja, Sándor cár kedves ember, más mint a többiek, neki köszönhetem, hogy itt némiképen elismerik létjogosultságomat.

– Miért?

– Oh be kedves. Reménylem, azt tudja, hogy a Napoleon mostoha fia vagyok, hogy szerettem őt és lelkesedtem érte?

– Már nem szereti?

– Szeretem és szeretni fogom mindig, csakhogy az élet hív. Jobb lenne, ha az ő oldalához szólítana, de mit tegyen az ember? Én megértem Mária Lujzát is.

– Én nem, – felelte Franciska – nekem egy fél-életnél, a megalkuvásnál, mindig kedvesebb lenne a halál.

– Minő nagy szavak, Madame. Vagy talán Mademoiselle?

– Leány vagyok – felelte Franciska.

– Persze, szép, fiatal, lelkes leány, önfeláldozásra kész. Mondja, igazán fiatal?

– Huszonkét éves vagyok már.

– Oh be szeretném látni, nem emelné fel az álarcát egy pillanatra?

– Hercegem, kegyed megfeledkezik az uralkodókról.

– Milyen szigorú. De ha úgy kívánja, elmondom leckémet is szívesen. Szóval a császárt ismeri? Ferenc császár únja az egész dolgot, ő jobb szeretne a Glacin sétálni, kanáriját etetni, vagy virágait ápolni. Az orosz cárné ül mellette. Ma nagyon szép, illik neki a fehér ruha, olyan mint egy fiatal leány, mint egy szomorú, magános virág, a cár elhanyagolja, gyermeke nincs, sokat sír és Czartoryski Ádám herceget szereti, ki tőle remél segítséget Lengyelország szabadságának ügyében. Szegény Czartoryski, szegény Erzsébet. Mert remélem tudja, hogy a cár úgyis engedni fog és Metternich győz? Ha ezt most hallaná Sándor, biztosan megvonná tőlem barátságát, de azért, higyje el, így lesz. Nekem is sok mindent ígér a cár, de végül is…

– Ön is szeretne kapni valamit? – kérdezte érdeklődve Franciska.

– Természetesen, mindnyájan csak azért jöttünk a kongresszusra, mert reméljük, hogy nyerhetünk, vagy félünk, hogy elvesztünk valamit. Sajnos, nekem szomorúan állnak az ügyeim, de beszéljünk másról, Mademoiselle. Mária Ludovika császárnét sem ismeri?

– Ő a lila ruhás, úgy-e?

– Igen, Ferenc császár mellett, a sok-sok ibolyával, lássa, milyen boldogan mosolyog, pedig fáradt és álmos már. Szereti a szép ünnepélyeket, a virágokat, a zenét. Mögötte áll a porosz király és Zichy grófnét keresi a tömegben; mihelyt Ferenc császár távozik, két perc mulva már a szép Juliával fog táncolni. Fogadjunk. Akar fogadni?

– Hogy fogadnék? Ön bizonyosan jobban tudja.

– Persze, hisz csak azért ajánlottam, mert ürügyet kerestem, hogy megszoríthassam a kezét.

Franciska erre ki akarta húzni karját a Beauharnais karjából, de az észrevette és hirtelen erősebben szorította magához:

– Haragszik? Oh ne haragudjék, egy álarcos bálon mindent szabad.

– Ki az a kövér, a porosz király mellett? – kérdezte Franciska, hogy meneküljön a beszélgetés kényes fordulata elől.

– Württemberg uralkodója. Úgy-e szörnyen vastag? Ki kell vágatnia az asztalt, mely mellett ül és senki sem fér el vele egy kocsiban. Aki Ludovika császárné mögött áll, a kis sápadt, sasorrú, hirtelenszőke hajú, az VI. Frigyes, a dán király. Miksával beszélget, a bajor királlyal, aki… azt akarta mondani Eugén, hogy „az apósom“, de közben meggondolta. Ez a titokzatos idegen bizonyosan nem tudja, hogy ő nős, és az ilyesmi nem tetszik a fiatal lányoknak.

– Aki? – kérdezte Franciska.

– Aki szintén Napoleon híve volt.

– Milyen furcsa az élet – mondta Franciska.

– Furcsa, de néha szép is. Úgy-e szép? Most például. Mondja, hogy kegyednek is szép egy kicsit.

– Nagyon szép.

– Köszönöm. Na most táncoljunk.

– Azt akarja tudni, hogy milyen karcsú vagyok? – kérdezte ingerkedve a leány.

– Milyen gonosz. Azért bevallom, arra is kíváncsi volnék, nagyon irígy jószág egy ilyen dominó, eltakar mindent és…

– Térjünk vissza az uralkodókhoz.

– Már kifogytunk belőlük, de más nagyokkal szolgálhatok, ha parancsolja. Az egész színes tömegben azt hiszem nincs senki, aki valami címet ne viselne neve előtt.

– Talán mégis van – nevetett Franciska.

– Előfordulhat esetleg, de az bizonyosan titokban tartja. Nézze, nézze, ott a sarokban áll Metternich, lord Castlereagh és Talleyrand. Talleyrand francia hazám képviselője, nem sok keresni valója van itt, mint olyannak, de ő mindig saját személyi hasznát hajhássza elsősorban és az élő hatalom fényében melegszik. Most XVIII. Lajosért lelkesedik, de volt a Napoleon híve is, az azonban átlátott a szitán, azt mondta rá, hogy közönséges gazember selyem harisnyában. Azt hiszem igaza volt.

– Milyen csúnyák az emberek – mondta Franciska.

– De szépek is, kivált a nők és az a fő. Megjegyzem, Talleyrand igazán csúnya; ravasz, ellenszenves az arca, és épen úgy biceg, akár csak az ördög maga. Azt azonban igazán szeretném tudni, miről beszélnek a politika nagyjai? Vajjon Nápoly, Lengyelország, vagy Svédország sorsát döntik-e el? Látja gyermekem, ez a terem a mulatság színes kertje, mindenki az élvezetet hajhássza és néhány lépésnyire az örvendő tömegtől, élénken, komolyan tárgyalnak súlyos politikai kérdésekről. A világon mindenütt ellenséges lábon állnak egymással a mulatság és a diplomácia. Bécsben most kézenfogva járnak. Metternich házasította össze őket. De most már igazán jöjjön táncolni, Mademoiselle.

– Mindjárt. Nézze herceg, az udvar távozik, azt még látni szeretném.

Amint Ferenc császár és a felséges asszonyok elhagyták a tánctermet, valcert kezdett játszani a zenekar és Eugén most már kérdés nélkül fogta át Franciska derekát.

– Most már jönnie kell. És tudja, úgy-e Mademoiselle, hogy ma éjjel egyetlen pillanatra sem távozom oldala mellől? Úgy várom türelmesen, míg végre megláthatom arcát és haját.

A keringő forgataga elragadta őket, Franciska szinte szédült, színesen suhantak el mellettük a párok, volt itt, a beduintól az oláh legényig, mindenféle nemzeti viselet. Tarka dominók selyme suhogott, denevérek libegtették szárnyaikat, fesztelenül mosolyogtak, összebonyolódtak, álruhában járt-kelt itt mindenki és néhány órára kibékült, egymáshoz simult a társadalom az álarcok mögött. Egy pillanatra Jósikát is látta Franciska, fekete selyem frakkban, álarc nélkül, de Hardeneggel nem találkozott többé, elvesztette szem elől.

– Mutassa meg az arcát – könyörgött mindig újra Beauharnais.

– Miért olyan kíváncsi?

– Mert tudom, hogy idegen itt, mert tudom, hogy nem látom meg többé soha.

– Jobb is – mondta Franciska. – Igy érdeklem; ha látna, biztosan vége lenne a varázsnak.

– Nem hiszem – felelte hévvel a szép francia. – Valami egész különös van a lényében, a szavaiban, a mosolyában és a szeme olyan szép lehet, ha szemöldöke is látszik, meg a homloka. Úgy-e nagyon sokan szeretik kegyedet?

– Nem tudom, tettel még nem bizonyította senki sem és a szó olyan keveset jelent.

– Én meg vagyok győződve róla, hogy gyönyörű, nem tudom milyen, de álmodni fogok róla sokáig és azt hiszem, így van vele mindenki, akivel egyetlen szót váltott, aki mozogni látta, vagy nevetni hallotta.

Franciska arca égett, de vállatvonva könnyedén válaszolt:

– Az ilyesmi hirtelen jön, herceg, és hamar múlik.

– Lehet, de különös és csudálatos. Akár cseveg, akár táncol, akár nevet, mindegy, mondhat, amit akar, tehet, amit akar, nem az nagyszerű, amit mond és tesz, hanem ahogy mondja és teszi. Más mint akiket ismerek, frissebb, idegen, ismeretlen, sohasem látott, nem remélt. Mit mondjak még? Higyjen nekem, nekem hihet, én ismerem a nagy világot, ismerem a nőket, láttam a legszebbeket és egyik sem bűvölt el úgy, mint kegyed most, a fekete álarc mögött, csúnya, nagy, irígy dominójában.

– Herceg, ön tréfál velem… – mondotta Franciska majdnem haragosan.

– Nem tréfálok, vagy jó, higyje, hogy tréfálok, jobb is talán, ha öntudatlan marad, ha nem ismeri személye varázsát, mert addig gyönyörködhetnek benne mások igazán. Jöjjön, Mademoiselle, együnk és igyunk valamit és ne irígyelje tőlem a mai éjszakát.

– Nem irígylem herceg, szívesen maradok önnel, ha úgy akarja, de meséljen nekem Napoleonról.

– Napoleonról? – a herceg csudálkozva állt meg a narancsfasorban.

– Róla, róla. Ön ismerte és szerette őt, én szeretem, de sajnos, nem ismerem.

– Tudja, Mademoiselle, hogy az ő neve kicsit ellenségesen hangzik itt, ma este?

– De mikor engem ő érdekel legjobban a világon.

– Jó, tehát kérdezzen és én felelek. Csatáiról meséljek, vagy személyéről, szavairól, tetteiről, nagyságáról, vagy bukásáról?

– Arról, hogy valaha visszajön-e még? Hogy visszavárják-e Franciaországban? Hogy szeretik-e sokan? Hogy vannak-e hívei? Hogy…

Beauharnais keze remegett az izgalomtól, mikor Franciska karjára tette:

– Csitt, az Istenért csitt. Elrontunk mindent, megöljük híveit és… Jobb, ha még nevét sem ejtjük ki, Mademoiselle.

– Ön várja, ön visszavárja, látom, tudom – ujjongott halkan Franciska.

– Jöjjön, Mademoiselle, igyunk egy pohár frissitőt.

Mária Lujza mulatott, táncolt, kacagott, Franciska alig bírt rátalálni, figyelmeztetnie kellett kétszer is, hogy menniök kell, míg alszik a világ, míg észrevétlenül juthatnak haza.

– Még csak egy óra mult, de sajnos, igaza van, mennünk kell. Jövök azonnal, – mondta a császárné, hosszasan búcsúzva egy arabstól.

Franciska Beauharnais Eugénnek nyújtotta kezét:

– Jó éjszakát.

– Mademoiselle, nem engedem el, míg le nem veszi álarcát.

– Pedig hiába, mert nem veszem le.

– Egy pillanatra.

– Egy pillanatra sem.

– Milyen hamar eltelt az idő.

– Bizony hamar.

– Mondja meg legalább, hol lakik?

– Nem mondom meg azt sem.

– Úgy-e Schönbrunnban?

Franciska fejét rázta és kacagott:

– Milyen kegyetlen – mondta Eugén. – Hát legalább a haját mutassa meg, egy pici tincset csak.

– Lehetetlen.

– Gyerünk – mondta Mária Lujza. – Jó éjszakát, Eugén.

– Lekísérhetem a lépcsőn, szép kis felség?

– Nem, nem, észrevétlenül kell távoznunk, úgy, ahogy idejöttünk.

A rózsaszínű és zöld dominó selyme suhogott, Mária Lujza és Franciska eltüntek a bálból, mint a hamupipőkék, kiknek a tündér parancsszavára haza kell térniök.

– Hogy mulatott? – kérdezte a kocsiban Mária Lujza.

– Nagyon jól, és felséged?

– Pompásan. Bécs szebb, mint Páris. Most már csak a lieber Papa meg ne tudja, meg a hercegnő és a gróf sem. A gróf nem volt ott a bálon. Szegény, bizonyosan rám gondolt. Holnap nagyon kedves leszek hozzá.

Franciska mosolygott, ő arra gondolt, amit Beauharnais mondott, a reményekre, melyekről remegő keze, ijedt hangja beszélt.

Aztán egy gyors futás a kerten át, halk szóváltás a megvesztegetett kocsissal és őrrel, aki azt hitte, két szerelmes komornát bocsájt be az alvó kastélyba, nesztelen ajtónyitások, titokzatos suttogás, elfojtott nevetés, gyors vetkőződés a sötétben, és a könnyelmű császárné mély sóhajjal bujt be selyem paplana alá, csipkés ágyába.

XVII. FEJEZET. Igazán, nagyon, örökre…

Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen, róluk mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg öltöztette. A színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis Napoleon meg nézte. Csak ketten voltak a szobában, Franciska elbújva a színpad mögött, a kis fiú meghúzódva egy karosszék mélyében.

Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az ajtóhoz lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab olyan érdekes volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra kapta a kis herceg a színházat és Franciskától a sok tarka babát hozzá. Az öreg királyt, a néger rabszolgát, a királynét és udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz lovagot, a jó tündért és a szépséges hercegnőt, aki most lép épen a színpadra, az erdő közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel szerelmesen:

– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor, szeretlek, szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.

– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal felséges atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.

– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg egy mély férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis Napoleon karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér hercegnő elájult a színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott lábaihoz és Franciska előlépett a vörös függönyök mögül.

– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre megtaláltam, régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer jártam Schönbrunnban, de Mária Lujza nem fogadott, ma újra eljöttem, a kis herceghez jöttem, azt mondták, Müller Franciska kisasszony van nála, nekem mindegy volt, én nyomra akartam találni mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam, mikor meghallottam a hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller Franciska?

– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem, herceg? – kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.

– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig, most láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?

– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan gyönyörű volt!

Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság, most meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy igyekezzék-e megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre, néhány udvarias szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem szép, gondolta, amint mélyen lehajtott fején és remegő kezén nyugodott tekintete. Szép, nem szép? Végre el kell döntenie és tréfásan emelve összekulcsolt kezét Franciska felé, ő is kérte:

– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon vendége vagyok, mulattasson kicsit engem is.

Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején, szemét halk villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a Beauharnais arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy gyönyörű.

– Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen Franciska, az idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson meg herceg, Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.

– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.

Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad természete egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy semmit, ez volt jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen, szenvedélyesen, úgy mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb fejedelmi hatalommal és több férfierővel.

– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb lett.

Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát, ravasz feje kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz, halkan súgta a fülébe:

– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek beszélni, ne kapja el fejét, hallgasson meg.

– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.

– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a leány egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére, úgy könyörgött:

– Csitt, az Istenért, csitt.

– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.

– Most nem lehet, látja, tudja.

– Megvárom, míg visszatér.

– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.

– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a romoknál várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg, Mademoiselle, hogy jön, hogy nem várom hiába.

– Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.

*

– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou grófnétól Franciska.

– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?

– Itt járt.

– Mikor?

– Most, épen most.

– Miért jött?

– A kis herceget látogatta meg.

– Elment már?

– El – felelte zavartan Franciska.

– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? – tréfálkozott a grófné.

Franciska halkan, kínosan válaszolt:

– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.

– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?

– Nekem? – nevetett Franciska.

– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik is bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor őszinte lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne értsen félre, szép, fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb generálisainak, bátor, elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a nőkkel… tudja, szereti a nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy kis kutyája, különös fajta, fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme volt és szeszélyes, borzas feje. Azt hiszem, gyáva volt, de olyan hallatlanul vakmerő, hogy sohasem jutott napfényre gyávasága. Legjobban a fiatal csirkevért szerette, megfojtott minden útjába kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg vérét, aztán melléje ült és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké nyugtalan volt. Mindig emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az erdőn, a száraz lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor megállt, látszott rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért mondtam ezt el most?

– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a Franciska hangjában.

– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira, hogy feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát megosztani nem akarja.

– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?

– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.

Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.

– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.

– Ma este nem látom?

– Nem, ma este… ma este nem érek rá…

– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?

– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.

– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó éjszakát, Franciska.

Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek, úgy álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott Franciska lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny volt rajta, fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint egy talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt, nyírott fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás, sokszor félt tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem lehetett elbujni előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert elhagyatott volt Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban teltek el. Harmonikus érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet, neki otthon kellett és mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis szobájára emlékezett és az órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is húzhatta, de nem tette, mert az inkább szomorú volt. Multjának szép álmai olyanok voltak, mint egy bolondos, tarka, törökös szövet a jelen sötét fátyola alatt. Esténként soká gondolkozott és tiszta fogalmakat akart teremteni magában és maga köré, szép nagy ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket elűzték mindig nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte, esdekelt, hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem ember, hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával, bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A multját elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már nagy volt a csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy megsimogatja, nagyon várta, de ha az összes embereket elébe állították volna, hogy válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem kell.

Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem tudott elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan gyönyörűnek igérték jövőjét annyi éven át.

Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább színezte az apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet. Hardeneggnél kellett volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika volt számára rendelve, vagy a cár? Megcsalta, elhagyta őket és lehet, maga ellen vétett, mikor önző vágyakkal menekült előlük.

Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia kellett volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült volna azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.

Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával újra meg újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy egyedül Napoleont szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott és nem ura a világnak többé.

A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt, eseményeket várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt kapni és el is feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy erősakaratú, szerelmes lovag.

A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges romok, a téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek nekiépített ívelt kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni park regényes dísze. Már egészen közelért Franciska, de Beauharnais Eugént nem látta sehol. Felszaladt a hegyoldalon, a romok mögé, nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt egy csonka oszlopnak, egy pillanatra lehúnyta szemét és akkor egyszerre érezte, hogy valaki mellette áll. Hirtelen felpillantott, tekintete találkozott az Eugén tekintetével, aki nézte őt és mosolygott. Nagy volt, sötét, az ezüstös téli éjszakában, Franciska kezet adott neki és kicsit összehúzta homlokát. Majdnem öntudatlanul cselekedett, de erősen érezte minden mozdulatát, mintha mélyebben élne, mintha, amit egész napon át elrejtve álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva tartaná, mint a hipnózis.

Beauharnais Eugén megszorította a kezét:

– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.

– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én köszönöm, hogy hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit kell tennem? Megteszek mindent, higyje el. Az életemet is szívesen adom oda érte.

Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve simogatta hideg kezét.

– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.

– Herceg, kérem, én a híreket várom.

– Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni akarom, miért szereti olyan nagyon Napoleont?

– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék bennem, kérem. Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok hallgatni, ha kell, tudok cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a világon, aki úgy szeretné őt, mint én.

– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és finoman ölelte át a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész mozdulat, megértő gyengédség.

– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh, hogy szeretem, amiért úgy szereti őt.

– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék bennem kegyed is.

Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással, Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög oszlop mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról, mindenről a világon.

– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.

Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais ölelését és gyorsan bontakozott ki karjából:

– Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig, könyörgök, mondja el, mit tud, mit akart velem közölni?

Eugén halkan kacagott: