Part 10

– Az Istenért, mi történt? – kérdezte ijedten a kis kapitány és egyszerre mintha villám sujtotta volna, eszébe jutott Franciska. Vajjon azért jött Hardenegg? Különös volna, ha még gondolna rá, hisz ő már régen elfeledte és csak most érezte újra a lelkiismereti furdalást, most lepte meg annak tudata, hogy alapjában véve nem egészen lovagiasan járt el a gróffal szemben.

– Parancsolj – mondta hirtelen elkomolyodva Jósika és kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját.

Kis szoba volt, hideg, egyszerű, katonás, vándoréletet folytató gazdájához illő. Az asztalon kard, csákó, a Magyar Kurir és a Wiener Zeitung egy-egy száma, a székeken ruhadarabok és mindenfelé sok könyv, tarka összevisszaságban. Rousseau, Voltaire, Diderot, Lafontaine, madame Staël munkái, Mlle Scuderi, Anna Radcliff regényeivel voltak kénytelenek megférni a kis szobában és Kleisttel, Herderrel, Goethével, Schillerrel, Kotzebueval kellett barátkozniok Jósika emlékezetében, úgy, amint az Armbruster-féle kölcsönkönyvtárból épen megkapta őket.

Jósika helyet akart csinálni Hardeneggnek a bőrpamlagon, de a gróf megfogta kezét:

– Hadd el, kérlek. Úgy sem maradhatok sokáig, csak egy kérdésemre felelj őszintén, az életemről, a boldogságomról van szó, Jósika. Mondd, nem tudod hova lett Müller Franciska?

A bárónak egyszerre eszébe jutott a pesti királyi palota lépcsőháza, ahol először említette Hardenegg ezt a nevet, akkor nem hitte volna, hogy ilyen sokat, komolyat jelent neki az az óbudai karcsú leány. Ha tudta volna?

– Nézd, Hardenegg…

– Tudod, vagy nem tudod? – sürgette türelmetlenül a gróf.

– Nem tudom – felelte Jósika.

– Elvitted neki a vörös darut?

– El.

– És mégis elhagyott! Mondd, mit szólt, mikor átadtad neki?

Ha egy csendes, egykedvű ember elveszti rendes hidegségét, nyugtalansága fájdalmas erővel tud hatni mindenkire és szenvedélyessége olyan ijesztőn tör elő, mintha láthatatlan vulkánból hirtelen ömlenék a tűzpatak. Jósika szégyelte magát. Akárhogy is történt, végre is el akart venni valamit, ami Hardeneggnek kincs volt, neki csak játékszer és ha nem is lopta el tőle Franciskát, de ellopatta mással, kifosztotta ennek a szegény fiúnak a szívét egészen. Mit mondjon neki, hogy magyarázza meg a dolgot, de nem úgy, hogy magát védje, hanem úgy, hogy őt vigasztalja meg?

– Hallgass rám, Hardenegg – kezdte félelemmel, gyengédséggel keresve a szavakat. – Én nem tudtam, hogy te szereted őt és Franciska nem szeretett téged, azt láttam, biztos, hogy nem, hidd el nekem. Mikor átadtam neki az ajándékodat, megkérdezte, hogy meddig maradsz Bécsben? Erre persze nem tudtam választ adni, és ő keserűen fakadt ki, hogy várnia kell, megint csak várni, biztosan hiába várni.

– Nem bízott bennem, nem hitt nekem – szólott halkan Hardenegg.

– Olyan türelmetlennek látszott, – folytatta Jósika – a szeme könnyes volt és úgy mondta el nekem, hogy elvágyik hazulról, el a nagyvilágba, élni szeretne, de apja bezárva tartja. Igen sajnáltam őt, mikor pedig még szomorúbb lett, akkor meg szerettem volna vigasztalni és megkérdeztem, nem jönne-e el velem az országházában rendezett nagy bálra másnap?

– És ő? – vágott szavába türelmetlenül Hardenegg.

– És ő eljött – felelte Jósika.

– Megszökött hazulról?

– Meg, én érte mentem kocsival, Franciska egy nagy dobozban magával hozta báli ruháját, egy utazótáskában a szükséges holmiját és alkonyatkor eljött velem.

Hardenegg közelebb lépett Jósikához:

– Te!…

– Kérlek, hallgass végig nyugodtan – kérte a kis kapitány és kétségbeesetten markolt bele néhányszor sűrű, barna hajába, mintha segítséget kérne emlékezőtehetségétől, hogy gyengéd formában diktálja neki a szomorú történetet. – Én Pfistererékhez vittem Franciskát és esküszöm neked, tisztelettel bántam vele, mintha hugom volna. Istenem, lehet is vele máskép bánni? Pfistereréknél vacsorált és felöltözött a bálra. Mikor Ferenc császár tíz óra után eltávozott az országházából, érte mentem és magammal vittem, mint hugomat, mint Jósika Franciska bárónőt. Oh be gyönyörű volt, sohasem felejtem el, rózsaszínű, fehér selyemlevelekkel hímzett ruhát viselt…

– A csudaruhát – emlékezett Hardenegg. – Láttam, utolsó darabját hímezte, mikor nála voltam.

– Ő volt legszebb a bálban, hidd el.

– Hiszem, Jósika, tudom, hogy ő.

– Táncoltam vele keringőt, boldogan mosolygott, ragyogott az arca, mint egy kis gyermek, úgy örült. Aztán magyart táncoltunk az orosz cár előtt, hat pár járta el és a cárnak nagyon tetszett Franciska, megszólította, azt mondta: – Mademoiselle, kegyed a legszebb – és táncra kérte. Táncolt vele soká, és hosszan beszélgettek. Franciska szomorú is volt, kacagott is közben. Én messziről néztem, úgy szerettem és olyan nagyon irígyeltem a cártól.

Az emlékezés közben újraéledt Jósika szerelme és a képzeletébe visszavarázsolt Franciska drágább volt az élőnél is. Hardenegg barátra talált benne, megértő fájdalomra bánata számára és megbékélve leste a szót a kapitány ajkáról. Ő pedig folytatta vágyó, halk szomorúsággal:

– Már hajnalodott, mikor utólszor táncolt vele a cár. Tánc közben folyton beszélt hozzá és Franciska lesütött szemmel, piros arccal hallgatta. Aztán Sándor cár odaintette adjutánsát, Wolkonszky herceget és elhagyták együtt a termet. Utánuk rohantam, de mire áttörtem a tömegen, Franciska nyomtalanul eltűnt, a cár maradt ott egyedül. Pfistererékhez mentem el másnap reggel és ők annyit mondtak, hogy Franciska hajnalban elment egy utazókocsin, de nem tudták merre, nem tudták kivel. Hova lett? A cár lopta el, vagy ő szökött meg előlem, ki tudna erre válaszolni? Én hibás vagyok, belátom, de vétkes nem vagyok. Nem tudtam, hogy te úgy szereted, mert én is szerettem őt és elvesztettem én is. Bocsáss meg, Hardenegg. Úgy-e, megbocsájtasz?

– Megbocsátok, de, sajnos, megbocsátani nem annyit jelent, mint felejteni. – Fásultan, megtörten felelte a gróf. Ekkora bánat láttára Jósika egészen elszomorodott, de most már egyedül és kizárólag a Hardenegg nevében. Átölelte a gróf vállát és bátorító meggyőződéssel biztatta:

– Meg kell találnunk Franciskát. Meglátod, megtaláljuk, és jó lesz még minden.

– Hagyd el, Jósika, én tudom, hogy elvesztettem őt. Hol keressük? Akár a cár van a dologban, akár a saját akarata, elszökött előlem, az biztos, és erőszakkal vissza nem hozhatom. Száz poklon át mennék érte szívesen, ha idegen hatalom vette volna el tőlem, de ha önként ment, úgy… Isten veled, jó éjszakát.

Jósika megfogta a gróf feléje nyújtott kezét és szépen kérte:

– Ne menj, maradj velünk, úgy könnyebben tudsz felejteni.

– Engedj, mennem kell, meg kell békülnöm a sorsommal, össze kell szoknom az emlékeimmel, mert felejteni, hidd el, nem tudok és nem is akarok. Isten veled, Jósika.

– Isten veled, Hardenegg – a kis kapitány halkan nyitott ajtót a grófnak, a fiúk kinn némán tértek ki útjából és egy szomorú, megtört ember hagyta el sötét, viharos estén az Alser-laktanyát.

Hardenegg lassan ballagott vissza a város felé, az eső elállt, a szél sivítva kapott bele köpenyébe és ő egyedül volt a széles utcán, az egész kerek világon. Soká bolyongott a bástyán ide-oda céltalanul, körülötte lámpasorok szőtték tele az éjszakát, egyfelől a belváros, másfelől a külvárosok felé. A szél szétkergette a felhőket és az ég tele volt szórva csillagokkal. Bécs zaja lecsendesedett, egy-egy szerelmes pár suhant el mellette szorosan összebujva, meleg után vágyva űzte őket egymáshoz az őszi köd. Hardenegg folytatta szomorú, magányos útját. Nem tudott elmenni Fini nénihez, nem volt még ereje hozzá, sírva borult volna megértő ölébe. Lábánál a széles híd fehéren ívelte át a sötét sáncárkot és Hardenegg hosszan nézett le a mélységbe. A Szent István tornyában tizenegyet ütött az óra és a zengő ütésekre lassan megfordult. Sötéten állt előtte az öreg dóm, de a város világos fényfoltokkal volt teleszórva, a kávéházak még ébren voltak és egy-egy palota díszes emeletén kivilágított ablakok mögött mulattak az emberek. A polgári házak azonban csendesek voltak és lakóik aludtak már. Az éjjeli őr az elmult órát kiáltva haladt el Hardenegg mellett. Tizenegy óra! jelentette a nyugvó polgároknak, hogy álmukban is összekösse őket az élettel. Bécs alszik, Bécs álmodik! Hol alszik, hol álmodik most Franciska? Hardenegg szerette volna ismerni szobája ablakát, hogy feltekintsen rá néha-néha, szerette volna megtalálni erkélyét, hogy megállhasson alatta, emlékeket idéző, hosszú, őszi éjszakákon.

XIV. FEJEZET. Reggeli rapport.

Reggel hét órakor íróasztalánál ült Ferenc császár. Sickingen iratait rendezgette kezeügyébe. Számukra megkezdődöt már a napimunka.

A császárt ilyenkor még halk, áhitatos hangulat töltötte el, a miséről jött, a Burg-kápolnából, ahol mindazért imádkozott reggelenként, amit uralkodói szíve fontosnak talált a világon. Könyörgését azzal a régi, rendes, alázatos kéréssel kezdte, hogy adjon neki az Isten hosszú életet, birodalmának és népeinek javára, de egy új, keserves sóhaj zárta be már hetek óta imáját: – Lieber Gott gib, dass der Kongress ein End hat.

Mert a kongresszus sehogy sem akart véget érni, néhány hétre számítottak csak, mikor szeptember végén Sándor cár és a porosz király Bécsbe értek, azóta két hónap telt már el, és a tanácskozások nem haladtak előre, ellenben a fényűző mulatságok kimerítették az udvar pénztárát. Ötvenezer forintjába került a vendéglátás mindennap Ferenc császárnak és emellett a súlyos gond mellett, mely takarékos szívét fellázította, még nyugalmát is elveszítette. A sok ünneplés, a sok mulatság rosszul illett bele órákra beosztott életébe.

Szinte félve érdeklődött napi teendői iránt Sickingennél.

– Semmi különös sincs, felség – felelte hű kamarása. – Az orvosok özvegyeinek institutuma fundusának növelésére rendezett bálon nem kell Felségednek megjelennie, a bál védnökéül Metternich herceg csak azért nyerte meg a cár őfelségét, hogy fényt nyerjen a mulatság és szórakozáshoz jussanak vendégeink.

A császár elgondolkozva bólintott:

– Igen, igen, a herceg úgy találja, hogy folyton mulattatni kell őket, mert akkor megfeledkeznek a politikáról. Sok hasznát nem láttuk eddig, higyje el, lieber Graf, olyan nyugodtan szabdalnak meg országokat whist közben és fosztanak meg uralkodókat trónjuktól egy-egy szép hölgy szalonjában zeneszó mellett, hogy végig fut a hideg az ember hátán… Azért lehet, hogy a hercegnek igaza van, neki rendesen igaza van…

Ferenc elhallgatott, néhányszor bólintott, szokatlanul beszédes volt ezen a reggelen, valóságos közlékenységi roham fogta el és hátradőlve karosszékében merengve folytatta:

– Hiába, nem szeretem ezt a zajos életet, csendesen, nyugodtan akarom intézni országaim sorsát, alattvalóim ügyes-bajos dolgait. Én nagyon egyszerű ember vagyok, higyje el Sickingen, észre sem vett volna a világ, de Metternich mindenféle jó, ügyes, nagy tettet folytonosan nekem tulajdonit. Ha Metternich tovább él, mint én, roppant hírnévvel fogok a históriába bejutni, meglátja, meglátja.

Sickingen hódolattal hallgatta végig a vallomást, de nem igen volt mit felelnie rá, azért tisztelettel jelentette, hogy a Polizeipräsident, báró Hager Ferenc már várakozik.

Hager báró a titkosrendőrség kutatásainak újabb eredményeivel jött minden reggel beszámolni Őfelségéhez. Ez volt a császár számára a legvidámabb, legérdekesebb szórakozás és a rendes korai óra legkedvesebb órája napjának. A kormányzás egyetlen biztos módjának a titkosrendőrséget tartotta Ferenc császár. Mindig óvakodott az erőszakos rendszabályoktól, melyek megfoszthatták volna uralkodását pátriarkális jellegétől és megingathatták volna népének atyai jóindulatába vetett hitét. Szerette az olyan eszközöket, melyek kevés zajjal nagy eredményt érnek el és gyökerében fojtják el a szabadelvű törekvéseket, az új politikai szellem minden megnyilatkozását.

A francia forradalomtól való rettegés tette hatalmassá az osztrák birodalom álarcos őrét, a titkosrendőrséget.

Annak a rettenetes viharnak még emléke is mindig megborzongatta a császárt. Huszonnégy éves volt akkor, egy éve uralkodott csak, mikor nagynénjének, Mária Antoinettenek feje lehullott a fűrészporos kosárba és azóta képzeletében folyton saját felséges rokoni nyakán érezte a guillotine vasának hideg érintését. Ezért akart olyan határozottan elnyomni minden felvilágosodást, minden legapróbb szót, mely csak egy elégedetlen sóhajt is életre kelthetne. Jó volt alattvalóihoz, de hogy őrködhessék felettük, tudni akart róluk mindent, ismerni akarta tetteiket, gondolataikat és a Geheimpolizei jelentéseivel szemben sohasem használta kedvenc mondását: Z’viel wissen macht Kopfweh.

Milyen érdekes, nagyszerű szerephez jutott a rendőrség a kongresszus alatt. A Bécsben tartózkodó uralkodókról és környezetükről pontos értesítéseket szerezni, ez volt a parancs. Egész titkos hadsereget kellett szervezni a császári óhaj teljesítésére, mely finom, láthatatlan szálakkal szőjje át a szórakozó társadalmat. Mindenkinek felügyelet alatt kell állnia, mindenkihez közel kell férkőzni valami módon, híreket kapni róla, grófok, bárók, diplomaták, inasok, szobaleányok, még a kályhafűtők útján is, mert a papiroskosarak tartalmát, a kandallók mélyén hamvadó írásokat is átvizsgálták és egyetlen levél sem hagyta el felbontatlanul Bécs városát.

A kutatás eredménye egy fehér lapra íródott, szépen megszámozva, hogy báró Hager Ferenc reggelenként rendben, sorban felolvashassa uralkodójának.

– Na, mi újság, kedves báró? – kérdezte Öfelsége, és a báró megkezdte beszámolóját:

– Sándor cár kedvese, egy Schwarz nevű szentpétervári kereskedő felesége, férjével együtt Bécsbe érkezett és az Österreichische Kaiserin szállóban vettek lakást. A cár néhány nap előtt, mint rendesen, inkognitóban fel akarta keresni hölgyét, de a járókelők az est sötétjében is felismerték, a kapuig kísérték és tömegbe verődve várakoztak rá. Őfelsége nagyon megharagudott, káromkodott, kiabált, és amint a nevezett hölgy szobájába lépett, megparancsolta a jelenlevő férjnek, hogy bottal verje szét a bámészkodókat. Schwarz úr csakugyan lement a kapuba, de a portás segitségével szép szóval bírta távozásra a jámbor polgárokat. Schwarz úr azután hosszabb sétára indult.

– Nagyon csúnya dolog, – szólott a császár – nem méltó egy uralkodóhoz, nem szeretem az ilyesmit és örvendek, hogy nem egy alattvalóm követte el.

Hager egyetértően bólintott és folytatta:

– Amint Sándor cár komornyikjától értesülünk, őfelsége minden reggel jégdarabokkal dörzsölteti le testét.

– Jobb lenne, ha misét hallgatna – jegyezte meg a császár.

A báró szájszögletében finom mosoly játszott, és úgy olvasta fel jelentésének harmadik pontját:

– Sándor cár személye ellenszenvet kezd ébreszteni a férjek szívében, őfelsége egyáltalán nem tiszteli a hölgyek hírnevét. Eszterházy Pál hercegnőnél bejelentette megjelenését egy estélyre, épen mikor a herceg Szombathelyre utazott. A hercegné elküldte neki a meghívott hölgyek listáját, hogy törölje azok nevét, kiket nem kíván látni és írja fel, akiknek eljövetelét még óhajtaná. Őfelsége az összes hölgyeket törölte és nagy betűkkel írta keresztül a hercegné nevét a papirlapon A hercegné erre sürgősen hazahívta férjét és a kitűzött estén együtt fogadták Sándor cárt, aki rövid idő mulva haragosan távozott. Az eset köztudomásra jutott, tárgyalják a szalonokban, a Grabenen és megbeszélik polgári körökben is.

– Remélem, megbotránkozva? – A császár homloka csupa redő volt. – Mein armes, liebes, unschuldiges Wien – tette hozzá sóhajtva.

– Négy – mondta a báró és másra tért át. – A cár őfelsége a pármai hercegség ügyében meglátogatta Mária Lujza Őfelségét Schönbrunnban és látogatása után, Bagration hercegnőnél nagy társaságban kijelentette, hogyha Mária Lujza Őfelége megjelennék a nagy világban, szerelmes odaadással tudna érte rajongani.

– Das fehlte noch – haragudott a császár. – Majd beszélek a leányommal.

Most unalmas jelentések következtek, politikai hirek. Talleyrand, Franciaország képviselője, elég vigyázatlan volt összetépve papirkosarába dobni egy levél fogalmazványát, a cár diplomatái tettek egy-egy könnyelmű kijelentést, a bajor trónörökösnek szóváltása volt a württembergivel. Ezek a dolgok nem érdekelték a császárt, akkor kezdett csak ismét figyelni, mikor a porosz király szerelméről kapott újabb híreket.

– Frigyes Vilmos őfelsége, – olvasta a báró – gyakran jár Zichy Károly grófékhoz. Zichy grófné barátsága úgy látszik mindenek felett drága neki. Tegnapelőtt találkozott vele őfelsége, mikor a templomból jött imakönyvvel kezében. Őfelsége megszólította a grófnét:

– Szép imakönyve van, szép grófné.

– Felajánlom felségednek, ha tetszik – felelte a bájos Julia. A király hazavitte az imakönyvet és otthon látta csak, hogy a grófné egy barátnéjától kapta ajándékba a következő ajánlással: „Örökre szeretlek, szeress te is engem.“ Őfelsége az említett szavak alá szépen beírta: „Teszem, amit ő tett és kérem, amit ő kért.“ – Aztán visszaküldte a grófnénak az imakönyvet.

– Das ist schön – mondta a császár.

A báró pedig folytatta:

– Frigyes Vilmos őfelsége rendkívül nagy tisztelettel viseltetik a szép grófné iránt, aki elhúnyt feleségére emlékezteti, mert őfelségének még mindig könnybe lábad a szeme, ha Lujza királynét említik előtte.

Erre igazán megilletődött Ferenc császár, nagyon szerette a múló, pillanatnyi ellágyulásokat és szomorúan bólogatva jegyezte meg:

– Ja, ja, én már két hitvesemet temettem el és Ludovika is olyan beteges. Pedig szeretem őt, én mindegyiket nagyon szerettem, lieber Baron.

– Felség! – hebegte Hager, aztán sietett másra terelni uralkodója figyelmét.

– Még egy érdekes hírem van – mondta és olvasni kezdett:

– A Bécsben időző Eugène Beauharnaisnak, Napoleon mostohafiának, levelet írt minapában nővére, Hortense, a volt hollandi királyné. Mellékelve valami gyógykefét is küldött, hogy fivére azzal dörzsölje kissé reumás vállát. A Beauharnais Eugén szolgálatában álló gascogni inas, aki a mi emberünk, a kefében megtalált egy apróra összehajtott, ügyesen elrejtett levelet, melyben a herceget értesítik, hogy Franciaországban a Bonaparte-hívek fejévé szeretnék őt megválasztani.

– Szemmel kell tartani a herceget – mondta Ferenc császár. – Nem szeretem a dolgot. Hát a bonapartisták ismét mozgolódnak?

– Még eddig meg sem nyugodtak, felség.

– Kikkel szokott együtt lenni Beauharnais?

– Leggyakrabban a cár társaságában van, őfelsége igen kedveli a herceget.

– Schönbrunnban nem járt még? – kérdezte a császár.

– Mult héten tett egy rövid látogatást.

– Nem szeretem, nem szeretem – mondta kedvetlenül az uralkodó és még Hager távozása után is néhányszor csendesen ismételte: – Nem szeretem, nem szeretem.

Ferenc császár uralkodói hatalmának nagyságát legteljesebbnek azon a júliusi napon érezte, mikor Napoleon leveretése után hazatért Franciaországból és a gyönyörű diadalkapun át ünneplő alattvalói tomboló tömege között bevonult kedves Bécsébe. Egy versike is készült a diadalkapúra:

Mit nie gebeugtem Mut Schritt er zum hohen Ziel, Heil Ihm, er hat’s erreicht.

Ezt a néhány sort szerette mondogatni magában a császár és míg mosolyogva elmormogta, egyetlen ránc sem volt magas homlokán.

Napoleon nincs többé, ez volt alapja minden elmélkedésének és kellemetlenül érintette, ha úgy, mint ma reggel, valami hamis hang vegyült ebbe a büszke tudatba.

Elégedetlenül dőlt hátra karosszékébe és méltatlankodva tünődött azon, hogy is lehetnek még mindig bonapartisták a világon. Tünődésének eredményeként elhatározta, hogy délután kimegy Schönbrunnba. Még nem bízott egészen Mária Lujzában és mindig bántotta a tudat, hogy annyi merész francia ábránd szép reménye épen az ő kis unokája, a szőke Franzl. Rendet kell csinálnia megint, rendet is fog csinálni. Ez a gondolat új kedvre derítette és felfrissülve látott munkához.

Az államügyekkel való foglalkozásnak nevezte a császár azt a hosszú, órákig tartó pepecselést, mellyel eltöltötte délelőttjét, sőt délutánját is, egészen este hétig. Pedig a fontos politikai kérdésekben csak aláírásával szerepelt tulajdonképen, foglalkozni a hozzá intézett apró-cseprő kérvényekkel szeretett, amelyek garmadában kerültek mindennap íróasztalára.

Ezek érdekelték, izgatták kíváncsiságát és elintézésükkel óriási népszerűséget szerzett magának. Előfordult, hogy jó polgárok tőle kértek tanácsot, vajjon leányaikat feleségül adják-e ehhez, vagy ahhoz az iparoshoz? A császár, a guter Papa, pedig utána járatott a dolognak, és választ is adott, tudatva velük a döntő szót.

Mindennap így ült íróasztalánál, egyszerű dolgozószobájában és lelkiismeretesen kijavította még a helyesírási hibákat is, a hozzá intézett német és latin kérvényekben.

Nagy munka volt, melynek elvégzése mindig elégedettséggel töltötte el uralkodói szívét. Szerette íróasztalát, rajta az állóórát, szerette nagy szobáját a síma szekrényekkel, a hat gyertyás empire kristály-lusztert, a két cserép virágot az ablakdeszkán, és szerette kedvenc kanáriját a magas kalitkában, melyet maga faragott szabad óráiban.

XV. FEJEZET. Franciska sír.

Délután, még mielőtt leszállt a korai őszi alkonyat, Ferenc császár bement fejedelmi műhelyébe, ahol szekrénykéket, madárkalitkákat faragott, pecsétviaszt gyártott, új egyenruha-gombmintákat formált a hadsereg számára és illatszerek keverésén törte fejét, hogy bódító találmányaival alkalomadtán meglepje családja hölgytagjait. Soká nézegette a polcok kincseit, míg végül kiválasztott egy kis esztergályozott szekrénykét unokája számára, meg egy üveg különösen jól sikerült illatszert Mária Lujzának, aztán kocsiba ült és kihajtatott Schönbrunnba.

Először a kis Franzlt látogatta meg és átadta neki az értékes ajándékot. A kis fiú mindjárt megkérdezte, hogy mi van benne? Mire a felséges nagyapa kissé csalódottnak érezte magát és halkan figyelmeztette Montesquiou grófnét, hogy a gyermeket le kell szoktatni a követelődzésről, szerénységre kell oktatni és ki kell irtani szívéből az apjától örökölt fennhéjázó hajlamokat. Ezek után megkérdezte kis unokájától, hogy tud-e imádkozni? Elmondatta vele a Miatyánkot, megveregette arcocskáját és átment a leánya szobájába.

Mária Lujza dívánján hevert, unatkozott, várta az estét és vele Neipperg grófot.

Új barna ruhája volt rajta, az, melyet Franciska gondolt ki számára. A nehéz atlasz szoknya széles, fehér szegélyben végződött, melyet barna bársony szalagcsokrok fontak át és ugyanilyen bársony szalagcsokorba volt fogva a hóna alatt megkötött keskeny öv is. A rövid ujak mezítelenül hagyták gömbölyű karjait és a mély kivágást széles rózsakoszorúként habosan körítette a könnyű, fehér fodor.

– Nem fázol, gyermekem? – kérdezte Ferenc császár, belépve a kék szalonba.

Mária Lujza boldogan ugrott fel, kezet csókolt a császárnak és nevetve válaszolta:

– Nem fázom, lieber Papa és nem is szabad fáznom, a divat nem engedi. Milyen kedves, hogy meglátogat, úgy örülök, jöjjön, üljön le.

A császár helyet foglalt egy karosszékben, Mária Lujza melléje ült és tisztelettel nézte a drága ősz fejet, amint hosszan emelkedett ki a magas, fehér gallér körül csavart, fekete nyakkendőből.

– Elmult már a náthája, lieber Papa? – kérdezte gyengéden.

– Az egyik elmult, de kapok már másikat, ma délelőtt háromszor trüsszentettem és nem esik jól a tubákolás. Nem is csuda, ha megfázom, örökösen jönnöm, mennem kell, érthetetlen, hogy az egész kongresszus nem náthás. Amint hallom, az orosz cár jéggel dörzsölteti le magát reggelenként.

– Jé! – csudálkozott Mária Lujza.

– Bizony, fiam, jéggel – folytatta a császár. – Talán ő azért nem fázik meg, de borzasztó lehet; én nem tudnám elviselni… Különben hidd el, gyermekem, mindennek a kongresszus az oka. Du, ich sag’ dir, wenn der Kongress noch lange dauert, lass i’ mich pensionieren.

– Oh, lieber Papa! – szörnyűködött hű gyermeke és gyengéden simogatta a császár fehér kezét.

Így ültek egy ideig csendesen. A császár néhányszor halkan kacagott, egészen megfeledkezett jövetele céljáról, annyira tetszett neki előbbi megjegyzése. Kitünőnek találta, sajnálta, hogy ennek a csacsi asszonynak mondta, aki meg sem érti és elhatározta, hogy este elmondja Ludovikának, meg Sickingennek, reggel pedig Hager bárónak. Amint a báróra gondolt, egyszerre eszébe jutott, amiért Schönbrunnba jött, erre eltűnt a mosoly arcáról, homlokán sűrűbbek lettek a redők és leánya szemébe nézve, szigorúan kérdezte:

– Igaz-e, Luis’, hogy Beauharnais nálad járt?

– Igen, papa, meglátogatott. Nem találod, hogy illett is, először rokonom…

A császár tiltakozva rázta fejét:

– Csak volt, már nem az többé.

– Azért mégis kedves volt tőle, – ismételte makacsul Mária Lujza – úgyis úgy elhanyagol mindenki, a hölgyek is ha néha-néha meglátogatnak, csak azért jönnek, hogy a házasságom…

Napoleon feleségének arca hirtelen piros lett és szégyenkezve hallgatott el.

– Örülj gyermekem, hogy nem kell Bécsben lenned, hogy nem kell résztvenned a mulatságokban. Borzasztó, hidd el. November huszonharmadikán lesz a karuszel, állítólag az utolsó mulatság az idén, no majd meglátom. Légy boldog, gyermekem, hogy te nyugodtan élhetsz csendes otthonodban.

– Én pedig nagyon szeretnék ott lenni a karuszelen, lieber Papa – mondta könnyes szemmel a császárné.

Ferenc császár haragos lett, nem szeretett parancsolni, azt akarta, hogy amit ő kíván, azt kellemesnek találja mindenki és mosolyogva vélje a legjobbnak. Sértődött szigorral szólt tehát:

– Pedig nem szabad mutatkoznod, Luis’, nem szabad, érted, rossz benyomást tenne, én tudom, mi szolgál javadra. Míg a házasságodat a pápa fel nem bontja, addig lehetetlen nyilvánosan szerepelned. Az utóbbi években, fájdalom, úgyis eleget szerepeltél. Aztán, mein Kind, ne hallgass a cár bókjaira és ne beszélj Beauharnais Eugénnel. Nem szeretem. Nézd Luis’, érts meg jól, amíg nekem engedelmeskedel, amíg az én leányom vagy, mindent megteszek érted, ami hatalmamban áll, mindenem a tiéd, még az életem is, de mint francia császárnét nem ismerlek.

A császár szeme könnyes volt a méltóságos, szép kijelentés után, és reszkető kézzel simogatta meg leánya szőke fejét, aki sírva rejtette zsebkendőjébe arcát. Ez már sok volt a lieber Papának és megveregette a síró asszony vállát:

– Na nu Luis’ na nu – mondta, aztán zsebébe nyúlt, kivette az illatszeres üvegcsét és átadta Mária Lujzának. – Nézd meg, mit hoztam neked, a legjobb, amit valaha csináltam. Na, mit szólsz hozzá?

– Köszönöm, lieber Papa – szipogta a császárné és megvigasztalódva csókolt kezet fejedelmi atyjának. Ki is akarta kísérni, de a császár nem engedte:

– Bleib nur, du kriegst auch ’nen Schnupfen.

Ferenc császár lement a lépcsőn és az előcsarnokban mégegyszer találkozott unokájával.

A kis fiú mosolyogva szaladt nagyapja felé. Kedves, karcsú gyermek volt, hosszú, szőke fürtök repkedtek feje körül. Ma világos csíkos, hosszú nadrágot viselt, fehér mellényt, sötétzöld frakkocskát, magas gallért, szoros, fekete selyemnyakkendőt és kis kivágott lakkcipőt. Kipirulva jött a kertből esti sétája után és Ferenc császár egy pillanatra kedvtelve szorította térdéhez.

– Jó éjszakát, Franzl – mondta gyengéden.

A fiucska visszaszaladt Montesquiou grófnéhoz, a császár utána nézett és akkor az oszlop mellett egy halavány leányt látott állni, aki mélyen meghajolt az uralkodó előtt.

Őfelsége kegyesen bólintott és egész úton hazafelé azon gondolkozott, hogy hol is látta ő már ezt a fiatal teremtést, de nem jutott eszébe. Ferenc császár már nem emlékezett Müller Franciskára.

Franciska térde remegett, mikor az uralkodó távozása után felment a lépcsőn, még a karfába is bele kellett fogódznia, hogy el ne essék a váratlan találkozás után.

– Mi baja, gyermekem? – kérdezte a grófné.

– Semmi, semmi, – felelte halkan, elfogultan Franciska – sokat szaladgáltunk a kis felséggel, elfáradtam.

A grófné megfogta a leány kezét:

– Milyen hideg a keze. Jöjjön, Mademoiselle, pihenje ki magát nálam. Adok egy csésze teát és kap hozzá süteményt is.