Part 17

A Magyar Kurirt várta Franciska izgatottan. A kapuban állt érkezése napján, minden héten. Mi lesz Napoleonnal? Megkésetten kapott bizonytalan híreket csak. Nem beszélt senkivel, nem írt neki senki sem. Hardenegg sem küldött levelet, Franciska akarta így, hogy ne őrízze a gróf elhatározását írott szó, ha meg tud bocsájtani, úgy jöjjön vissza, mikor jöhet, ő vár reá.

– Vár és szeret? – kérdezte Hardenegg.

– Hűséges maradok – felelte Franciska.

Szerelem helyett hűség, boldogság helyett megalkuvás. Hardenegg belenyugodott ebbe is, ő várt, bízott végtelen szerelmének erejében és elment legyőzni Napoleont.

Április 7-én kelt a kiáltvány:

„Eszerint még egyszer kiállunk egész Európával együtt a viaskodás helyére, Napoleon Bonaparte és pártosai ellen. Útra tehát Isten segedelmével a világ nyugalmáért, a rendért és erkölcsért, a királyért és hazáért.“

Újra bizonytalan lett az élet, mindenki csak háborúról, győzelemről beszélt, a magyar fiúk áldozatkészen mentek el meghalni Ferenc császár trónjáért és az asszonyok tépést csináltak csendes esti órákban.

Franciska nem látott mindebből semmit, ő hímezett, Napoleonra gondolt, és érte könyörgött az angyali üdvözletről elnevezett templomban, a Mária-kép előtt:

– Rózsakoronás szűz asszony imádkozzál érette…“

Tulajdonképen mit akart? Maga sem tudta. Napoleonért könyörgött és Hardenegg, a férfi, kire sorsa várt, szívének hőse ellen harcolt valahol. Hideg kezét mellére szorította, Napoleon képére, a vörös darura és forró álmok elérhetetlen vágyában remegett, míg odarakta ibolyáit az oltár fehér terítőjére mindennap. A császár, merész ábrándok, ibolyák, kívánságok, tavasz, hasztalan tépelődésben eltöltött türelmetlen órák és otthon a néma ház!

Keveset aludt Franciska és alig evett, éjjel felriadt álmából dobogó szívvel és reggel remegő térdekkel kezdett neki az életnek.

Szobája ablakában ült hímzése előtt órákig, Hiláriusz mester meg az ebédlőben, a kályha mellett, egyformán mindig, mintha végtelen fájdalmában eltemetve, az örökkévalóságot szenvedné fásultan, hangtalanúl.

– Apám! – suttogta Franciska kétségbeesetten, szóra biztatva magát, de hangosan nem merte ismételni soha a régi, kedves nevet.

Milyen szép óra is volt az, amelyben elment Jósikával, akkor is vert a szíve, akkor is remegett a térde, de reszketésén túl, nagy álmokban, az élet beteljesedésében hitt. Most már vége! Fáradtan hullott le szép, aranyos feje, és szája hervadtan keserű lett, mint egy őszi, sápadt virág.

Ha Hardenegg nem jön vissza, itt pusztul el Óbudán, szomorú egyhangúságban. Hardenegg az utolsó remény, a kis polgárleány számára a legragyogóbb életlehetőség, Franciskának a virágos halál.

Az apja háza most kripta, az élet a szép gróffal temető, de napfényes temető. A régi Franciskát csendesen befektetik egy virágos sírba, ők pedig élni fognak, hogy öntözzék, ápolják ezt a viruló, zöldelő hantot és a férje talán soha meg sem sejti majd, hogy halottjuk van.

Eljött a nyár is, a napok sietve teltek egyhangúságban összefolyva, de a gyorsan letűnt idő végtelen hosszúnak tetszett, mikor már multtá lett, a jövő pedig kínzó örökkévalóságnak igérkezett.

Az eső mindig esett, Franciska csapzott hajjal jött meg délutánonként a vecsernyéről, a kályhában június elején is tűz égett, és ott szárítgatta átázott cipellőjét, melengette fázó kezét.

A Magyar Kurir tele volt panasszal: „A múlt esztendőbeli igen sovány aratásra és már két esztendei nyomorult, s csaknem semmi szüretre következett nagy drágasághoz és szükséghez újabb szerencsétlenségek járulnak. A terméshez kevés reménység vagyon.“

A természet is hadat üzent az embereknek, az emberek meg egymásnak.

A szőlőt virágjában érte a sok eső, ami meg megmaradt, azt a jég pusztította el. A folyók kiáradtak és elmosták a vetéseket, viharok tépték le a házak fedelét és a villám egész falurészeket tett tönkre, míg Napoleon ellen harcolt a szövetkezett Európa.

A zsiványok elszaporodtak, az emberek nem mertek útnak indulni, a postakocsikat minduntalan kifosztották és a gyilkosságok napirenden voltak.

Békásy Ferenc táblabíró otthonába este tízkor rontottak be a haramiák, mikor társaság volt nála, a házat kirabolták és elvették a vendégek pénzét és ékszereit is.

Remegő félelem vett erőt mindenkin, és az ijedtség, mint egy végtelen, sötét, váratlan borzalmakkal teli viharfelhő, úgy nehezedett az országra. A föld nem termett, de buján tenyésztek a borzalmak, melyeket az a sok évi háború vetett el. És most ismét háború volt!

Háború volt! Franciska pedig csendesen, egyhangúan élt, mint egy bezárt, leláncolt kis állat. Meggyötörten, de szabadulási vágy nélkül, mert nem volt hova mennie, nem volt kívánsága és a külső, távoli események kapcsolták már csak az élethez.

Akkor jött meg a waterlooi csata híre! Franciskához semmi sem ért el az örömujjongásból, ami a városban kitört. Az új remények, az új öröm bíztatása nem lelkesítette, ő a Magyar Kurirból csak eszményképének elsötétülését tudta meg. Bécsben ünnepet tartottak fényes, templomi pompával, nagy misével, „Te Deum laudamus“ énekléssel. A katonák és a bástyán lévő ágyúk háromszori szalvét lőttek. De a Te Deum hangjai, az üdvlövések zaja nem hallatszott el Óbudára, ahol egy elhagyot leány a nagy császárt siratta.

Képzeletben látta őt Franciska Marengónál és látta a piramisoknál. Látta Austerlitznél, a jenai csatában, a wagrami mezőn és közben újabb híreket várt a waterlooi csatáról.

A császár meghalt, mert Franciska egy percig sem gondolt arra, hogy Napoleon túlélheti végleges, reménytelen bukását.

Imperátor volt, a világ ura, most halott, most vége és az égen eggyel szaporodtak a csillagok. Franciskához eljárt holtan és eljárt élve, amint annyiszor álmodott róla régen.

Milyen egyszerű volt fehér lován, szép, napos keze volt, márvány keze, mint a római hősöknek és erősen metszett arcéle, mint az antik isteneknek. A mosolya derült volt, a szeme tiszta, mint az elérhetetlen nyári égbolt és tekintete átlátta mindazt, amit mi csak sejtünk. Keveset beszélt a császár, eljövendő nagy történésekben élt képzelete és gondolatait csak tettei árulták el az embereknek.

Ilyen volt és most eltűnt, megsemmisült, mert a világnak már nincs szüksége istenekre. Fájón, gyönyörű szomorúsággal így élte a történelmet Franciska, de a Magyar Kurir kiábrándító kegyetlenséggel hozta híreit.

„Napoleon éjjel futott el, drága császári palástja, szekerei, még a perspektívája is, mellyel a csata napján vizsgálódott, az ellenség kezébe kerültek. Semmi bagázsiája sem maradt. Drágaságai, kövei, gyöngyei, a katonák prédájává lettek. Mikor az ellenség utolérte, Napoleon szekéren folytatta útját visszafelé, amelyből kard nélkül kiszökvén s egy lóra felkapván, úgy menekedett meg az éjszaka segedelmével, kalapját a lóra üléskor ejtette el…“

A császár futott, a császár elhagyta kardját, a császár elvesztette történelmi kalapját, a császár…

Franciska körme a tenyerébe vágódott, mert megcsalták, kirabolták most már egészen! Kegyetlen diadallal olvasta, hogy a folyók kiáradnak, hogy július 20-án, éjjel tíz és tizenegy óra között, rettenetes égiháború volt Bécsben és a Leopold-városban lévő felső hídnál a menykő irtóztató ropogással leütvén, két férfit és egy asszonyszemélyt megölt.

Pusztuljon is a világ, csapjon le a villám, haljanak ki az emberek, mikor Napoleon az angolokkal tárgyal, hogy befogadják országukba, mint csendes embert. A Bellerophon nevű linea-hajó fedélzetén mint Európa foglya vitorlázik Albion partjai felé, és francia földön elhal az utolsó: Vive l’Empereur! kiáltás.

„Megjegyzésre méltó, – bölcselkedett a Magyar Kurir, – hogy Bonaparte Napoleon épen azon órában, amelyben egy hónappal azelőtt, a Niederlandi határszéleken az ellenségeskedést elkezdette vala, a maga pályafutásának végső végét érte.“

A császár eldobta kardját, elvesztette kalapját, szeméből kihalt a régi fény és Bonaparte Napoleon, a hízásnak induló, jó étvágyú, nyugalomra vágyó magánember, homlokában a meggyérült, megfakult, fekete hajtinccsel útnak indult Szent Ilona szigetére. „Mert egy sziget sincs talán a világ tengerén, amely minden szárazföldtől olyan messze volna, mint ez. A kormányzónak háza, mely Bonapartenak ezentúl lakhelyül fog szolgálni, a legmagasabb helyen van, ahonnét lehetetlen elszökni. Ezen sziget felett felhőt sohasem látni; az idő itt örökké szép, a levegő tiszta, itt még sohasem hallottak dörgést.“

Franciska ölébe ejtette a Magyar Kurirt, kinn szakadt az eső, villámlott és dörgött, szél rázta az ablakot, és Napoleon nem tudott elpusztulni ilyen viharokban, hanem elment haldokolni az örök nyárba. Szent Ilona szigetén örök a nyár, de Óbudára eljött az ősz, a szeptember, az október, a katonák lassan hazatértek, csak Hardenegg Rudolf grófról nem jött hír.

Franciska lemondott róla, nem várta már, mindennel leszámolt, csendes lett és egészen szomorú. Alkonyatkor, mikor az árnyak beköltöztek szobájába, mikor a derűsre változott ősz fáradt sugarai letüntek az égen, olyankor Jósikára gondolt, régi reményekre, a szökésre, a nagy érzésekre, míg fáradt, gúnyos mosolyára ráborult az este.

Azt hitte, már elfásult egészen, amint a gondolatok és töprengések mindig ölnek, ha nem közölhetjük őket senkivel és a kifejezés varázsa nem tart ébren.

Egy októberi nap aztán szót kergetett a Franciska néma ajkára és a bágyadt pompájú délutánon halk sikollyal ugrott fel az ablak mellől:

– A darvak!

Az őszi égen pedig V-betűbe rendezkedve egy darucsapat repült nyugat felé.

Franciska fáradtan hullott vissza karosszékébe, kezét a vörös daru képére szorította és tudta, hogy a csudamadár nem volt már közöttük.

A vörös daru, ifjú remények, el nem ért életcélok, be nem teljesült vágyak tündérképe, mely egyszer tűnik fel a szemhatáron, csalogat, hivogat és ha utána indulunk, elszáll örökre.

Boldognak lenni csak addig lehet, míg őt kergetjük, de élni lehet nélküle is.

– Lehet, és én akarok! – Franciska makacsul ismételte mindennap százszor is.

Gyűlölni kezdte életének kalandos esztendejét, tisztaságra vágyott, nyugalomra, egy örök, derűs, májusi napra. Szalmakalap, könnyű ruha, szélcsend, békesség, nagy fák, virágos gyepszőnyegek és egy erős, biztos szerelem körülötte.

Igy várta vissza Hardenegg Rudolf grófot, most már várta!

Nem várta hiába. Ködös, szomorú novemberi estén, mikor a vontatóhajók tülkölve úsztak a Dunán, mikor a dércsípte utolsó levelek hullottak a fákról, mikor a tűz pattogva égett a kályhában és a lámpa szomorú fényében árnyékok ingtak a falon, egyszerre csengettek a barna kapun. Franciska ment ajtót nyitni, úgy mint régen, mikor a császár járt náluk.

A zár csikordult, a kaput hirtelen tárta ki a légvonat, a gyertya elaludt Franciska kezében és nagy köpenyébe burkolva Hardenegg Rudolf gróf állt a küszöbön.

Minden olyan váratlan volt és mégis annyira természetes, mint mikor az ember hosszú tévelygések után, a világos, fehér országútra ér. A bozót megtépte, az eső verte, a forró nap meggyötörte Franciskát és most egy férfi érte jött, hogy a nyugodt, tiszta úton menjenek együtt az életen át.

Franciska nem szólt és Hardenegg is némán állott előtte a permetező ködben. Hajadonfőt volt, balkezével néhányszor végigsimított gondosan fésült szőke haján, nyugodt pillantású, kék szeme pedig alázatos várakozással pihent aranyos szerelme arcán. Megbocsátani jött, végtelen sokat adni, de nagy érzése könyörgő koldussá tette.

Az érzés a tiszta, meleg érzés mindig egyszerű, majdnem banális, de Franciska most nem mosolygott, mint régen tette volna, hanem Hardenegg felé nyújtotta kezét. Hardenegg boldogan szorította szívéhez a hideg, nyugodt, fehér kezet és halkan, remegő hangon köszöntötte életének egyetlen szerelmét:

– Visszajöttem, mert nem élhetek nélküled!