Part 13

– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon meg sem érdemli, hogy úgy szeresse.

Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:

– Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet mondani?

– Hát igazán olyan nagyon szereti?

– Imádom.

– Nem is ismeri.

– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb ember volt mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi férfi és egyedül őt érdemes szeretni.

– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt nekem?

– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.

Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító, lágy hangon szólt:

– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen nem.

Dacosan válaszolt Franciska:

– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit érez, csak…

– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom, hogy nem szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert eltapossák és aztán kegyednek fáj.

– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte ijedten Franciska.

Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította, úgy beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott és szomorú:

– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed meleg szíve csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy elérhetetlen, képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot. Egy erős simogató kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.

– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.

– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most elengedte a leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen vele.

– Senkit – suttogta Franciska.

– De tudna, úgy-e?

– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.

Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és őszintén felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint rendesen.

– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?

Franciska elmosolyodott:

– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.

– És kegyed nem szerette egyiket sem?

– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva tette hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és sohasem bántam.

Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket űzne el és szomorúan mondta:

– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen szüksége van és addig, míg szüksége van rája.

– Oh nem.

– De igen, Franciska, de igen.

– Én nem tehetek róla.

– Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire épen szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed elfogadja hidegen, kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én is itt vártam ma este és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de hidegen, gonoszul hagy el abban a pillanatban, amelyben bevallom, hogy szeretem.

Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a holdfényben, sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú kétségbeesés. Franciska remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a herceg. Csudálatos, varázsos szó. Szerelem! Mi mindent igér, támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél erősebb lett, Franciska fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta Eugén felé és könyörögve szólt:

– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.

Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt kezet:

– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor szeretem?

Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:

– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.

– De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem bántom, szeretem, csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét fogom, nézem, imádom. Két percig maradjon még, Franciska.

És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében, amit a grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket szereti… megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért kívánja…

– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.

– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem engedem. Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke, kis leány – felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta, átölelte és megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt, lélekzeni sem tudott. Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése, más mint a Jósika egyetlen, halk csókja, más, mint a cár vallomása, ez forróság volt, kábító, égető meleg, melynek érintése lángra gyújt.

– Szeretem – suttogta Eugén.

– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.

– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!

Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát, haját, melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem didergett, nem érezte a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt vergődő vágyaira, erős ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt, folyton erősebben fujt, szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de most nem kínozta Franciskát a fák zúgása, úgy mint kis szobájának csendjében minden este.

Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza, fehér gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott, haja ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a vörös darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól, lekapcsolta róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis aranylapot a karcsú madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem viselheti azt, ami ígéret volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt régi helyén, hisz érte együtt fognak küzdeni Eugénnel. Franciska lefeküdt, de soká, soká vergődött ébren ágyában, kicsit kedvetlenül, mint akit kiraboltak. Sírt is közben, de nem vette észre könnyeit, és nem tudta azt sem, hogy mosolyog boldogan, míg halkan ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!

XVIII. FEJEZET. Mit mesél Metternich Montebello hercegnőnek?

Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az álmatlan éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette Beauharnais Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a szerelmet, de vágyott utána, várta simogatását és meleg érzéssel gondolt csókjaira. Olyan jó, hogy szerette valaki és neki volt alkalma, módja viszontszerethetni. Ha nem lehetett ujjongva boldog, legalább édes derűvel boldogíthatott egy erős férfit. Senki sem volt számára Eugén, ha annak nézte, aki igazán, de mindenki, az egész világ, ha csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett szólítania sok kacagó, síró, türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő volna az? A beteljesedett álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán, neki remegett karjában először és hozzá szeretett volna menni most is. Hírt várt már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén erős öleléssel.

– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen! – Ezzel vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan, vonakodás nélkül.

Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait, simogatását, ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól, úgy hitte Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és vágyni fog örökre? Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az biztos. Hogyan, miképen? Az volt a kérdés csupán. Ha Eugén igazán szereti, nem kívánhatja, hogy csak úgy… Feleségül veszi? Az sem lehet. Mi lesz? Mi lesz hát?

A grófnéval szeretett volna beszélni, de nappal nem lehetett. Délelőtt Mária Lujza ruháját díszítette, délután a kis Napoleonnak játszotta végig a félbenmaradt darabot. A zöld királyfi ezer kaland után elnyerte a gyöngyházszín mosolyú hercegnő szívét és keblére ölelve súgta fülébe: – Szeretlek, princesz Kikerlak, igazán, nagyon, örökre.

Beauharnaistól azonban még mindig nem jött semmi hír és Franciska most már csak az estét várta, mikor a grófné ölébe hajthatja fáradt fejét.

Alkonyatkor Metternich herceg kocsija állt meg a sárga kastély előtt. A kancellár gyakran jött, ilyenkor Mária Lujzát látogatta meg, Montebello hercegnőt és Franciskát. Vigyázott Schönbrunnra, leste a híreket és figyelt a sok asszonyszív dobogására is, nehogy a veszedelmes fészekből veszedelmes érzések keljenek szárnyra.

Mária Lujza vidáman fogadta, a cher prince híreket hozott, udvari ünnepélyekről, ruhákról, új szerelmekről mesélt neki. Az ex-császárné végnélkül tudott kérdezni, életének főrendezője pedig örült felületes érdeklődésének, lelke ürességének.

Végül Metternich kérdezett:

– Neipperg gróffal meg van elégedve, felséged?

– Meg – felelte pirulva Mária Lujza.

– Szóval, jó, hogy őt jelölte ki a császár Őfelsége felséged lovagjául?

– Oh, nagyon jó.

– Minden este eljön a gróf?

– Minden este. Kitünően zongorázik, énekel is, azért kedvelem őt. – Mária Lujza szinte védekezett.

A herceg mosolygott:

– A fontos az, hogy felségednek tetszik, amiért mellékes, a gróf megérdemli felséged bizalmát és a császár Őfelsége örömmel hallja, hogy felséged kegyes hozzá.

– A lieber Papa tudja?

– A császár Őfelsége mindent tud, mert szívén viseli felséged boldogságát.

Boldogság! Erre a szóra megdobbant Mária Lujza szíve. A gróf csókjaira gondolt; örült, hogy a herceg távozott és az esti öltözködésig nyugágyán végigdőlve, egy szebb jövőről álmodott. A lieber Papa is úgy akarja, ő is úgy akarja, a gróf is úgy akarja… Mindnyájan egyet akarnak, az ő boldogságát és az ő boldogságát csak egy jelentheti, az, amit nyiltan a világ előtt nem tehet, de ami titokban, elbujva, annál édesebb. Boldogság, szerelem… Lehúnyta szemét: – A rózsaszínű ruhámat veszem föl ma este – gondolta el, mosolyogva.

Metternich Franciskát kereste. A kis Napoleon nappali szobájában találta egyedül. A babákat rakosgatta el, a hercegnőt, a zöldruhás királyfit, a rabszolgát…

– Jó estét, Franciska kisasszony.

– Jó estét, herceg.

Kezet fogtak, Franciska nem szerette Metternieh látogatásait, kutató pillantását, ravasz kérdéseit és hódoló kézcsókját. Tetszett a hercegnek, tudta és mindig félt, hogy egyszerre lecsap rá, mint egy ragadozó madár védetlen áldozatára.

– Kegyed mindennap szebb lesz, Mademoiselle – szólott Metternich kedveskedve.

– Oh Istenem – sóhajtott Franciska.

– Miért olyan unott, talán már elég is volt kegyednek, már sokalja? Igaza van, lassan én is megsokallom. De tudja, hogy ma különösen szép. Miért, mi történt, talán beleszeretett valakibe?

Franciska vállat vont:

– Ugyan kibe?

– Igaza van, csak engem lát, meg Neipperg grófot. Én nem számítok, maradna tehát a gróf. Kegyednek is a félszemű Ámor tetszik, Mademoiselle Franciska?

– Mi jut eszébe hercegségednek?

– Ugyan, ugyan, nem kell azért haragudnia. A gróf hódító férfiú, másnak is tetszik. Mondja, soká szokott itt maradni esténként?

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja, csak nem akarja mondani, nekem nyugodtan elárulhatja Mária Lujza Őfelsége titkait.

– Én nem ismerem a felséges asszony titkait.

Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és óvatosan válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen tudta, miért hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a leány is, azért résen voltak és a kancellár rendesen csalódottan távozott.

– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?

Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem, miért?

– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem akarja, hogy a herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével. Mondja, mikor volt itt utoljára?

– Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.

– A felség fogadta őt?

– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.

– Aztán távozott?

Franciska alig tudott uralkodni magán:

– Azt hiszem távozott.

– Hány órakor?

– Nem tudom.

– Gondolkozzék.

– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.

– Akkor rendben van.

Most már Franciska érdeklődött félve:

– Miért van rendben, mi van rendben?

Metternich nevetett:

– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel azt a jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő éjjel tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint valami titkos találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással akart leplezni.

– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? – kérdezte hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.

Metternich felállt és eléje ment:

– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk. Megjegyzem, ismét egy pompás történetet tudok róla, majd később elmondom.

Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással egymásra. Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig a szíve úgy dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna tudni, mit mesél el Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya mosollyal.

Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló fátyolokba, rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a szalagcsokrokat, aztán kezét összekulcsolva ült a grófné szobája sarkában, a sötétben egyedül.

– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert nagyon szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska belefáradt a gyötrő gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte csak igazán, mennyire kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta, megfeledkezett mindenről és lágyság, gyengeség fogta el, a tények elvesztek emlékéből, érzések maradtak csupán. Egy szép szobába lépett be gondolatban, fehér szőnyegen feküdt, álmodozott, azt álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves és ő puhán fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a valaki már csak Beauharnais Eugén lehet.

A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára és váratlanul, hirtelen kérdezte:

– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?

Tréfásan fenyegette meg a grófné:

– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.

– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…

– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már vallomás. Pedig nem szabad rá gondolnia.

Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke selyem ráncok közé:

– Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem nem volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?

A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:

– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy percre. Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.

– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.

– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó fejet és a Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad, gyermekem, nem szabad. Úgy mondom, mintha a leányom volna, a leányom, aki jobb s szebb, semhogy egy percre is gondolhatna arra az emberre. Az orosz cár és Beauharnais Eugén! A titkos rendőrség mindennap új kalandot jelent róluk. Jó barátok, együtt szórakoznak… Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem tudom, de tudom, amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát elmondott mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak jó és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis leányomnak.

– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.

– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval, Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a volt itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.

A leány szeme könnyel volt tele:

– Ne, ne mondja tovább.

– De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom, pedig csak szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház lépcsőjén mentek fel együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött velük a Beauharnais inasa. A félhomályban nem ismerte meg gazdáját, csak a versenytársát látta benne és vállon ragadta, hogy ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre megszólalt a herceg és hangjára az inas észretért…

– Ne, ne – sikoltotta Franciska.

– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy olyan ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és gyermekei.

– Felesége, gyermekei?

– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta, Napoleon választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e, Franciskám, nem gondol többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a csalódása?

Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:

– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.

– Csak, igazán csak?

– Csak.

– Akkor jó – mondta a grófné.

Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát és sírt, keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és a torkát fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda, elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes, szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az élet.

Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól, ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely szép volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma már nem az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette rá a választ és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának reszkető álmaira. Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és elvette mindenét. Az ő csókját fogja érezni most már, hogyha szerelemre gondol, és az ő karja szab határt annak, ami mérhetetlen volt eddig. Egy Napoleont várt, egy világot kívánt és egy Beauharnais Eugén csábítása vetett véget vágyainak!

Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a nagy világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza volt, hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc mámora után.

XIX. FEJEZET. Az ibolyák.

Havas hideg, decemberi délelőttön a schönbrunni kert fagyos útjain sétáltak Montesquiou grófné, a kis Napoleon, meg Franciska. Franciska egy pillanatra megállt, hogy egy fehér, csillogó, díszes fenyőgallyat törjön le és akkor egy apró levélke hullott lábához. Felkapta, egy kőre volt kötve, cím nem volt rajta, körülnézett, hogy ki dobhatta útjába, de a nyírott fák sűrűjében senkit sem látott.

Kíváncsian törte fel a pecsétet. A kis lapra néhány sor volt írva csupán:

– Franciskám, szerelmem, várom, küldjön hírt a romokhoz, vigyen le néhány sort, tegye a nagy kő alá, ahol álltunk. Én nem mehetek, vigyáznak rám, figyelik minden lépésemet. Csak azt írja meg: Szeret-e még? Meghalok utánad, Franciskám. Eugén.

– Franciska! – kiáltotta Montesquiou grófné.

– Franciska! – kiáltotta a kis Napoleon.

– Megyek – felelte Franciska és széttépte a levelet egész apró darabokra, aztán elszórta a fehér havon, hogy nyoma se maradjon.

Másnap a szobájában talált egy levelet. Ki tette oda, kit vesztegetett meg Beauharnais Eugén? Nem tudta és nem is tudta meg soha. Nem is kutatta. A hosszú könyörgést épen úgy eltépte, amint eltépte előző nap a néhány sort. Most már Bécsbe hívta Eugén, a Schauflergasseban van egy kis lakás, azt neki adja, ad egyebet is, mindent, amit csak kíván; jöjjön, jöjjön már holnap, délutánonként várja, háromtól hatig türelmesen. Úgy jöjjön, hogy mindjárt ott is maradhasson örökre.

– Szeretlek, szeretlek, úgy, ahogy még sohasem szerettem és ahogy sohasem fogok többé szeretni, a csókjaidra gondolok, fehér nyakadra, puha kezedre, remegő testedre. Gyere, simogass meg Franciskám, kis angyalom, gyönyörűségem, életem, gyere, mert…

Eddig olvasta el a levelet Franciska, aztán haragosan dobta a tűzbe Beauharnais Eugén szerelmes szavait.

Szilveszter napjának délutánján Eugén maga jött ki Schönbrunnba, Montesquiou grófné fogadta, de Franciskát hiába kereste. Mária Lujzának kezet csókolt újévre, átadta ajándékát a kis Napoleonnak, meg is simogatta szőke fejét, de aztán mennie kellett. A grófné megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor kocsija kigördült a schönbrunni kastély kapuján, de egy kis levélke mégis csak oda került a Franciska munkakosarába, színes varrásai közé.

– Ha nem jössz magadtól, ha kerülsz is, vagy ha elzárnak is előlem, érted jövök és elviszlek erővel. Szeretlek Franciska, az enyém vagy, az enyém örökre.

Franciskának megdobbant a szíve. Merész szavak voltak, nagy ígéret, most újra maga előtt látta Eugént, úgy, amint akkor este ölelte a fák alatt. Szép volt, hatalmas, izzószemű és forró lett egész teste a rágondolástól. Ha ellopná, elvinné akarata ellen, erőszakkal… Szinte kívánta egy pillanatra, aztán meg menekülni akart gonosz kívánsága elől.

Neipperg gróf csábító zongorajátéka elhangzott kis szobája csendjébe, Mária Lujza duettet énekelt vele, szerelmes dalokban ujjongták egymás felé vallomásukat. Szilvesztert ünnepelték és melegebb volt minden hang ezen az éjszakán. Búcsú az elmult évtől, ígéret az eljövendőre.

Franciska egyedül volt, magános vacsorája után, egy magános, csendes éjszaka várta. Óbudára gondolt, az otthonára, az apjára, a sok órára, szomorú lett nagyon és vigaszt, támaszt keresve ment át a grófné szobájába.

Már ott találta szép, halványszürke selyem ruhájában, nagy karosszékében. A grófné kedvesen nyújtotta feléje kezét:

– Jó, hogy jön gyermekem, én is egyedül vagyok, kegyed is egyedül van, várjuk meg együtt az új évet. Vajjon mit hoz nekünk, kis lányom?

– Ugyan mit hozhatna? Semmit – felelte keserűen Franciska. – Én nem várok és nem remélek semmit, csak azt kívánom már, hogy muljanak a napok egyformán, hangtalanul.

A grófné a leány haját simogatta:

– Oh be keserű gondolatok. És higyje el, szomorú kívánsága nem teljesülhet, Franciska, a napok csak látszólag egyformák és hangtalanok. Igaz, az órák néha észrevétlenül suhannak tova és az élet megy-megy, mintha papucsban járna, elmegy mellettünk nesztelenül, nem hallunk belőle semmit, de ez csak látszólagos, mert utólag mindig ráeszmélünk, hogy mégis hoz és elvisz, hogy lop és ajándékoz, hogy tétlenül nincs soha. Igy van, kis lányom… De mondja csak, olyan nagyon szereti még most is azt a gonosz Beauharnaist?

– Istenem – sóhajtott Franciska.

– Szereti? Hozzám őszinte lehet, vallja be, szereti?

– Nem szeretem.

– Nem szereti? De hát akkor mi baja, Franciska?

– Nem tudom. Megcsókolt, megölelt, magához szorított, azóta háromszor írt. Azt hittem, szeretem, pedig nem szeretem, nem, nem,… de rá kell gondolnom mégis. Olyan rossz, olyan borzasztó rossz… Higyje el grófné, nem szeretem, de azt hittem, boldoggá teszem és, hogy az is boldogság.

Franciska kétségbeesetten temette kezébe arcát, de a grófné felemelte szomorú kis fejét és a szemébe nézett:

– Boldogság csak az, ha az ember magát akarja boldoggá tenni, kis lányom, a többi megalkuvás. Ezt jegyezze meg jól, Franciskám. Most pedig beszéljünk másról. A fiam írt ma.

– Anatole?

A grófné sokszor beszélt neki egyetlen fiáról, de a levelekről eddig nem tudott Franciska, a levelekről, melyek titokban jöttek, bevarrva hazulról küldött ruhák ráncaiba, elrejtve egy-egy süteménybe, párisi nyalánkságok között, kalapok bélésében, csinált virágok kelyhében.

– Igen, igen, Anatole írt – felelte a grófné és egy levelet vett ki ruhája zsebéből. – Anatole írt, ki épen úgy szereti Napoleont, mint én és mint…

– Mit írt? – kérdezte hirtelen, nagy érdeklődéssel Franciska.

– Na lássa, lássa, hogy van még, amit vár és ami örömet szerez csalódott kis szívének – mondta a grófné mosolyogva. – Szeretné tudni, mit ír? Azt írja, hogy Párisban, hogy Franciaországban a Bourbonok árnyékában, télközepén nyílnak a kis ibolyák, és százan és ezren viselik kabátjuk gomblyukában. Tudja, mit jelent ez Franciska? Az ibolya Napoleon virága, a bonapartisták tavaszi reménysége. Ezt küldte nekem a fiam újévre.

Egy szál hervadt ibolya volt a teleírt lapok közé préselve, a grófné megcsókolta, aztán a levéllel együtt bedobta a tűzbe. Gyorsan elhamvadt a kis száraz virág, a sok fekete betű, de megmaradt a reménység, amelyet hoztak. A grófné egészen közel hajolt a lábánál ülő Franciskához:

– Nem adhatok mást ezen az éjszakán, mint a bizalmamat, a legnagyobb, a legszentebb titkomat. Megvigasztaltam egy kicsit, kedves gyermekem?

– Köszönöm grófné – mondta meghatva Franciska és megcsókolta az öreg hölgy kezét.

Szép Szilveszter volt és még mást is kapott ajándékba Franciska, amit nem is sejtett, de ami az övé volt mégis. A Grabenen, az öreg palotában, a tűz előtt, éjfél tájban, reménykedve mondta Fini néni a hallgatag, szomorú Hardenegg grófnak:

– Meglátod, jövő karácsonyra mégis övé lesz a legyezőm.

Erről nem tudott Franciska, de talán megsejtette mégis, mert mielőtt szobájának nagy ablakánál állva, elbúcsúzott az elmult évtől és az új felé tárta ki fiatal karjait, csendesen, szégyenlősen visszaakasztotta aranyláncára Rudolf gróf ajándékát, a vörös darut.

Schönbrunban csendes volt 1814 utolsó éjszakája, Montesquiou grófné ibolyákról beszélt Franciskának, Mária Lujza szerelmes dalokat énekelt és halk forró csókokat váltott Neipperg gróffal, melyekben újévi ígéretek égtek, de Bécsben zajosan ünnepelték ezt a napot is, talán azért, hogy ne tudjanak semmit az elégedetlenségről és megfeledkezzenek a kongresszus elmérgesedő harcairól, melynek szimbóluma pedig ott volt a Zichy Károlyék nagy bálján is, mert Sándor cár most már nem is fogadta Metternich herceg köszöntését. Az udvar, az összes fejedelmek Zichyéknél, a szép Julia grófné házában gyűltek össze, de Bagration Katarina hercegnőnél is estély volt és Beauharnais Eugén ott táncolt, udvarolt éjfél utánig. Alapjában véve azonban unatkozott és egy óra felé megszökött a vendégek seregéből. Sietve ment le a vörös szőnyeges, virágos lépcsőn, alig várta, hogy a szabadba érjen, mikor egy izgatott női hang szólt utána:

– Herceg, egy szóra.

Eugén megfordult, türelmetlenül, majdnem haragosan, de amint néhány lépcsőfokot visszatért, meglepetten és tisztelettel hajolt meg:

– Hercegnő, kegyed?

A lépcsőkorlátra könyökölve, lakása ajtaja előtt, Sagan hercegnő állt és kezét nyújtotta Beauharnais felé:

– Jöjjön be hozzám egy pillanatra, herceg, fontos mondanivalóm van.

– Készséggel, hercegnőm. De hogy van ilyen egyedül Szilveszter éjszakán?

– Vilhelmina merengve válaszolt:

– Az év utolsó éjszakáját mindig egyedül töltöm itthon. Ilyenkor oly jól lehet elmélkedve visszagondolni és reménykedni.

– Ah, vagy úgy? – Beauharnaisnak gúnyos volt a hangja.

– Talán nem hiszi? – kérdezte kicsit ingerülten a hercegnő.

– Mindent hiszek, azaz kegyed még valószínűtlenebb dolgokat is el tudna hitetni velem.