Part 11

– Köszönöm, grófné, Őfelségét kell most felöltöztetnem estére, de később nagyon szívesen meglátogatom, ha megengedi.

– Milyen csinos ruhája van megint – mondta Mária Lujza a belépő Franciskának.

– Felséged adta a mult héten.

– A zöldcsíkos atlaszruhámból csinálta? De hisz azon nem volt rajta a sok rózsaszín.

– A bodrokat egy régi kendőből szabtam, felség.

– Az én számomra sohasem talál ki ilyen szépet – mondta duzzogva Mária Lujza.

Franciska csendesen mosolygott:

– Reménylem, ma meg lesz elégedve, felséged.

– Új ruhám lesz? Milyen? – Az ex-császárné boldogan kapta magára sálját, átsietett öltözőszobájába és leült nagy tükre elé.

– Ma nagyon szép akarok lenni, Franciska, – mondta dorombolva mint egy kényes macska – nagyon szép.

Esténként így öltöztette Franciska Napoleon feleségét, Neipperg gróf számára. Mária Lujza felfedezte tehetségét és nehéz próbára tette találékonyságát. Mindennap valami újat akart és semmi sem volt elég szép! Franciskának tetszett a játék, a franciák császárnéjának ruhatára kincsesbánya volt, csipkék, selymek, szalagok, prémek tömege, csupa öröm tarka képzelete számára.

Rajzolt ruhákat, megálmodta a színek összhangját, a kastély régi képeitől kért tanácsot és az új divatformák közé belelopta letűnt századok asszonyainak szépségét. Ügyes kezek fejtették szét a megúnt ruhákat és varrták meg újra, úgy, amint az óbudai aranyhajú leány szeszélyes képzelete parancsolta.

Mária Lujza hiú lelke egész melegével ragaszkodott Franciskához, az önállótlan asszony szemében minden ruha szép volt, amit máson látott és megúnta mindjárt, amit egyszer viselt.

Franciska megfésülte úrnőjét és míg elrendezte arca körül fürteit, Mária Lujza minduntalan belebabrált gödrös ujjacskáival.

– Oh, így nem lesz jó – nyögte panaszosan.

– Bízza rám, felség, – vigasztalta Franciska – ha végül sem tetszik, majd újra csinálom. – És mélyen homlokába fésülte göndör haját, hogy még fülét is elfedték a szőke csigák.

– Ilyet még sohasem láttam, ez nem szép – jelentette ki a császárné.

– Türelem, felség, türelem – mosolygott a leány, aztán behozatta a komornával az új ruhát.

Mária Lujza odapillantott:

– Zöld? – szólott csalódottan.

– Zöld, felség – ismételte büszkén Franciska.

– Nekem nem áll jól a zöld szín, Napoleon mindig mondta.

Franciska arca lángbaborult e név hallatára és halkan, meggyötört hangon válaszolt:

– De a gróf kedvenc színe a zöld, amint felségedtől hallottam.

Most Mária Lujza arca is piros lett és némán tűrte, hogy ráadják a puha sötétzöld bársonyruhát.

– Csak akkor nézzen a tükörbe, felség, ha elkészültem – kérte Franciska.

Mikor aztán végre megbámulhatta magát, Mária Lujza elámult saját szépségének láttára.

Hermelinszegély tompította a ruha színét a nyak körül és lehúzódott elől dupla sorban a ruha szegélyéig, az övet pedig egy arany domborműves csat tartotta össze. Hermelinnel szegett apró, zöld bársonysapkát helyezett szőke fejére Franciska, mint egy szeszélyes fejéket és elől, a ruha mély hegyben végződő kivágásába, könnyű, fehér csipkebetétet erősített.

– Igazán gyönyörű – mondta a császárné. – No és az ékszer?

– Gyöngyöket teszünk felséged nyakára, csak a hosszú, fehér gyöngysorát és arra kapcsoljuk fehér legyezőjét.

Kocsi gördült a kastély elé, a császárné összerezdült és keze remegett, amint megsimogatta az előtte térdelő Franciska fejét.

– A gróf már itt van – suttogta és gyorsan tűnt el az ajtó nehéz függönye mögött.

Franciska ott maradt térdepelve, összekulcsolta rózsaszínű selyem bodrokban pihenő kezét, egy szomorú sóhajt küldve a hűtlen asszony után.

Három napja mondta meg neki Montesquiou grófné, hogy Napoleon felesége Neipperg Ádám grófot szereti, azt a hetyke, kékszemű, fiatal generálist, aki minden este kijön hozzá, vele tölti az esetét, aki a fekete kötést viseli hiányzó szemén, akit Franciska egyszer látott az ex-császárné előszobájában, mikor lovagja váratlanul látogatta meg délelőtt.

Azt is tudta Franciska, hogy Metternich választotta ki Mária Lujza kísérőjének és tudta azt is, hogy a grófnak felesége van és négy gyermeke. Most már mindent tudott, de jobban szerette volna, ha nem tud meg semmit, mert a dolog szomorú volt és nagyon csúnya.

A komorna elhagyta a szobát, Franciska egyedül maradt és amint ott térdelt a tükör előtt, hullani kezdtek könnyei. Sűrűn hullottak zöldcsíkos ruhájának selymére, összekulcsolt kezére és arcán égő utak maradtak nyomukban.

Miért sírt? Szerette Schönbrunnt, szerette életének mosolygó napjait, melyek elfelejttettek vele mindent, de most hirtelen rászakadt egész nehéz bánata.

Mária Lujza jó volt hozzá, megsimogatta fejét az új ruhákért, az egész udvar bámulta ügyes ujjait, a kis Napoleont senki sem tudta úgy megnevettetni mint ő és kacagva gyönyörködött mindenki, ha színes bábuival színházat játszott neki. Ő volt az egyetlen, kivel Montesquiou grófné őszinte szót váltott, akit szeretett, kinek a multról beszélt. Metternich herceg megcsókolta kezét, ha jött és hízelgő szóval akarta megnyerni kegyeit. Szép volt, fiatal és mégis olyan reménytelenül szomorú.

Megint csak vár, vár, maga sem tudja mit, vár, épen úgy, mint Óbudán… Kapott ugyan apró sikereket, simogatást, sok hízelgő szót, hogy elkábítsák remegő álmait, de ezek mégis csak egyre kiszínesednek és hívják, csalogatják, nem tudja hová és nem tudja merre…

Mária Lujzát öltözteti, aki egy Napoleont igyekezik elfeledni, ki a franciák császárnéja volt, kinek sorsát az egész világ szeme leste, de kinek fejét egyetlen gondolat sem gyötörte soha, életének nagy fordulásai egyetlen érzést sem hagytak üres szívében és sohasem törte szőke fejét semmi elérhetetlen vágynak bánata.

És ő itt térdel összekulcsolt kezekkel, a schönbrunni udvar szelíd Franciskája, aki a világot szeretné lángra gyújtani, hogy diadalmasan álljon meg egy pillanatra a nagy égésben, aki szerette volna felkorbácsolni az emberiséget, hogy ott pusztuljon el a tombolásban, aki Napoleont imádta és azt hitte egyszer, hogy hazaviszi hozzá a feleségét.

Gyerekkorában, ha körülötte attól féltek, hogy a Duna áradni fog, ő remegve leste, bár öntené el már a partokat, ha vihar volt, a villámtól csak azt kívánta, hogy csapjon le és ha szekeren ült, azt várta mindig, hogy bár bokrosodnának meg a lovak. Sorsát is ilyennek képzelte és nem akarta elhinni, hogy az élete folyó, amely elmossa a partokat, vihar, amely megtépázza a fákat, paripa, amely lassan gázolja agyon szívét, de nem árad, nem csap le és nem bokrosodik meg soha.

Nem volt érdemes eljönnöm Óbudáról, nem kellett volna elhagynom az apámat, ez jutott eszébe, míg beletemette arcát kezébe, a rózsaszínű bodrok közé. Egy pillanatig tartott csupán, gyűlölte a multon való tünődést, útálta a visszanézéseket, lényének egész őszinteségével cselekedett mindig, számára tehát nincs megbánás.

Letörülte könnyeit és halk léptekkel, mint minden este, belépett a Montesquiou grófné emlékekkel teli szobájába. Itt szerette a multat, mert mese volt és a visszaemlékezés szebb idők története.

Mária Lujza esténként együtt étkezett kis udvarával és Neipperg gróffal. A gróf szellemesen csevegett a vacsora alatt és vacsora után zongorázott, aztán bókokat mondott a császárnénak halkan, hogy sokszor elpirult és tekintete lágyan simult a generális szemébe.

– Hat hónap mulva a kedvesem lesz – mondta a gróf egyik szeretőjének, mikor Mária Lujza támaszának és lovagjának szemelte ki Ferenc császár.

Montesquiou grófné elhagyta a társaságot, mihelyt lehetett, gyűlölte Neipperget, megvetette Mária Lujzát és ökölbe szorult a keze, ha úrnője kedvesen csicseregte minden szó után:

– Ön mit gondol, gróf? Mit szól hozzá, tábornokom?

A grófné szobájába sietett, ahol Franciska várta türelmetlen örömmel szegezve sötét szemét a belépőre.

– Ma soká jöttem, gyermekem, úgy-e? Bocsásson meg, maradnom kellett és látnom…

A grófné hirtelen elhallgatott és szürke selyemruhája halkan zizegett, míg leült aranyos karosszékébe, íróasztala elé. Az óra tizet ütött, Franciska melléje kuporodott kis zsámolyára, a grófné pedig aranyláncra erősített finomművű kulcsával kizárta fiókját és elővette Napoleon képével díszített csatos könyvét. Az imperátor adta neki, mikor rábízta kis fiát, hogy mindent beleírjon gyermekéről. A grófné hűséges könyvvezető volt, feljegyzett mindent a kis Napoleonról, a nagy Napoleonról, Mária Lujzáról, Franciaországról, mindent beleírt, amit látott, tudott, amit szenvedett.

Kinyitotta a könyvet és elgondolkozva helyezte kezét a sűrűn teleírt aranyszélű lapra:

– Látja, gyermekem, régen itt minden sor dicsőség volt, ha ma este feljegyzem tapasztalataimat, gyalázat és szomorúság minden betű. Most még zongoráznak a nagy szalonban! Hallja? Montebello hercegnő hímez, a többiek sorban elköszönnek, aztán Montebello hercegnőnek hirtelen elfogy a hímzőselyme, tegnap a rózsaszínű, ma a kék, a zöld, a sárga, talán a vörös, néhány pillanatra távoznia kell és akkor a gróf megcsókolja a császárnét. Így van, tudom, bizonyosan tudom és fellázad bennem minden jobb érzés, ha rágondolok. Mária Lujza könnyelmű, Montebello hercegnő gonosz, sohasem szerette Napoleont és hatalmába kerítette a feleségét egészen, kihasználta, kifosztotta és most odadobja ennek a szélhámos Don Juannak, ennek a közönséges nőhódítónak, asszonyfalónak… Csitt, legyen csendesen… a zongora elhallgatott… most… most… most megcsókolja… Napoleon feleségét Neipperg gróf.

– Január huszonhárom – olvasta csendesen. – 1814 január huszonharmadikán látta őt utóljára Napoleon, a fiát se látta azóta és nem is látja talán soha. Hogy kapaszkodott bele akkor ez az asszony, hogy zokogott, ma pedig… Milyen nap volt az, Franciska, életemnek legfájdalmasabb sejtelmekkel teli napja. A császárnak a harctérre kellett mennie, hogy megvédje Franciaországot a szövetségesek ellen, az apósa ellen, az egész világ ellen. Búcsúzott, a Tuillériák nagy termében összegyűltek a párisi testőrség tisztjei. A császár a miséről jövet megjelent Mária Lujzával és néhány pillanat mulva beléptem én a kis Napoleonnal. A császár kézenfogta kis fiát és feleségét, aztán megilletődve mondta a tisztikarnak:

– Önökre bízom őket, akik a legdrágábbak nekem a világon. Lehet, hogy az ellenség Párisig nyomul, de ha ez be is következnék, ne hagyják magukat, mert én segítségükre sietek. Úgy-e megvédik őket? Megigérik, úgy-e?

– Vive l’Empereur! – kiáltották a tisztek.

A palota előtti nagy téren összegyűlt legénység meghallotta kiáltásukat és egyszerre ezer meg ezer torok ismételte:

– Éljen a császár!

Hűséget esküdött neki mindenki, de ez már csak a mult visszhangja volt, nem pedig a jövő ígérete. A császár elbúcsúzott feleségétől, kis fiától, trónjától, Páristól, örökre.

Franciska szeme könnyes lett, kezét összekulcsolta a grófné ölében, az ajka remegett, és megilletődve suttogta:

– Oh, Istenem!

– Ne sírjon, gyermekem, – mondta az öreg hölgy – egy ilyen drámának kevés és kicsi minden könny. Napoleon tudta, mikor elhagyott bennünket, hogy kockán van egész sorsa és reményei között is számolt minden lehetőséggel, leszámolt az élettel, hívta a halált, csak egytől félt, hogy a császárné és kis fia az ellenség kezébe kerül, hogy Bécsbe viszik őket. Bármit, csak ezt ne. „Ami engem illet, – irta – inkább fojtsák meg a fiamat, semhogy osztrák herceget neveljenek belőle, különben ismerem a császárné jellemét, bízom benne, ő is így gondolkozik, tudom.“ Mária Lujza?… Nevetnem kell, ha rágondolok! A kis Napoleonnak Franzl a neve, apja nincs, nagyapja van csupán és a nagyapja Ferenc császár. Osztrák főherceg lesz belőle, osztrák főherceg, Franciska. Míg én itt vagyok, addig vele van a nagy mult emléke is, de engem nem soká fog tűrni Metternich, kényelmetlenül útját állom terveinek. Minden főhercegi nevelésnek megvan Bécsben a maga Metternichje, aki kicsinek, minél kisebbnek akarja a nagyokat, hogy annál hatalmasabb legyen ő. Céljuk, hogy kiöljenek minden önálló törekvést a hercegekből, minden igaz jellemvonást, hogy szétmorzsolják egyéniségüket a sablon kipróbált őrlőjében. Mint lassan színtelenedő labdát, dobják őket kézről-kézre tanítóik, hogy mire felnőnek, mindegyik csak egy-egy szappanbuborék. Oh, kis leányom, ökölbe szorul a kezem a tehetetlen bánattól, valahányszor ezt a kis gyermeket látom.

A grófné kétségbeesetten kulcsolta össze kezét, olyan vad szorításban, hogy Franciska ijedten nézett fel rá.

– És Napoleon nem tudja mindezt? A császár nem ír soha? – kérdezte halkan.

– Eleinte sokszor írt, a császárné is felelt egyszer, aztán megtiltották neki és ő belenyugodott könnyen. Napoleon újra írt, választ várt, hírekért könyörgött… most már nem ír többé, vagy csak nem jutnak el hozzánk sorai? Ki tudná azt? Mária Lujzát Neipperg gróf megtanította felejteni… Nagyon szómorú az élet, édes gyermekem.

– Szomorú.

Franciska sírt, a grófné ölébe hajtotta aranyos fejét, úgy siratta Napoleont, saját magát, az egész világot.

XVI. FEJEZET. Egy pár rózsaszínű és egy pár zöld selyem cipő.

Mária Lujza elégedetlennek érezte magát, éjjel nem aludt, reggel nem örült a napnak, császári atyjának látogatása szálkát hagyott szívében. Eddig is vágyott résztvenni a kongresszus örömökkel teli forgatagában, most az újabb tilalom olthatatlan vágyat ébresztett benne. Este Neipperg gróf halaványan, könnyezve találta, ölében a Wiener Zeitung legújabb számával.

– Mi baj, felség? – kérdezte.

– Hiszen tudhatja, láthatja, – mondta Mária Lujza szenvedő arccal és az újságban nagy betűkkel közzétett előzetes jelentésre mutatott: „Karussel in der Reitschule, und maskierter Ball in den k. k. Redoutensälen.“

A gróf elolvasta a jelentést és csudálkozva nézett a sápadt asszonyra.

– Holnapután egész Bécs mulat, mindenki mulat, csak épen én, épen én nem. – Az ex-császárné panasza könnyekbe fult.

– De felség, az Istenért csak nem azért szomorú, mert nem lehet ott a karuszelen? Hogy illik ez felséged magasztos gondolkodásához? Aztán nem sajnálná az estét? – A gróf egész közel hajolt hozzá: – Az esténket, a szép esténket?

– Még annyi este lesz az életünkben – válaszolta dacosan a császárné.

– Most először hoz áldozatot érte, felség.

– Én nem hozok áldozatot, mert én a bálba mennék, ha lehetne, kényszerűségből maradok itthon.

– Nem gondol rá felség, hogy nekem most fájdalmat okoz?

– Nekem is fájdalmat okoz, hogy nem láthatom a karuszelt és nem mehetek az álarcos bálba. – Mária Lujza haragosan tépdeste zsebkendőjét.

A gróf halk és szelid maradt:

– Hát olyan nagyon érdekli az a karuszel felségedet?

– Kimondhatatlanul.

– Felséged már annyi ragyogó mulatságon vett részt, mint ünnepelt királynéja a fényes estélyeknek, miért akarja épen ezt látni?

– Mert akarom, nem szabad és én akarom.

– Ha érdekli felségedet, én elmehetek és elmondok mindent.

– Persze – pattant fel a császárné, – ön is odavágyik, ön is elhagy, mindenki elhagy engem, már látom.

Neipperg megsimogatta úrnője kezét:

– Én hagynám el? Nem hagyom el a világ minden kincséért, épen csak felséged kedvéért mentem volna oda. Nekem a legnagyobb örömöm, ha felségeddel lehetek, de egyetlen szeszélyének teljesítéséért feláldozom a lelkem üdvösségét is szívesen.

Ilyet soha sem hallott senkitől a szőke Mária Lujza és a szerelmes szavak kicsit lecsillapították háborgó lelkét.

– És ön, gróf, nem szeretett volna résztvenni a karuszelen, a lovagok között értem?

– Nem, felség. A huszonnégy lovag mindegyikének meglesz a maga hölgye, akitől átveszi az ünepély kezdetén arannyal hímzett esárpját, de az egyetlen, kitől én ujjongva fogadnám el, halálos küzdelemre is készen, a buzdító jelvényt, nincs a hölgyek között.

Mária Lujza arca elé emelte legyezőjét:

– De hisz mindez csak tréfa, játék csupán.

– Játék, tréfa, igaza van felség és engem épen azért nem érdekel. A középkor emlékeit idézik fel holnapután a Burg nagy termében, de a vele járó érzések nélkül. A mi korunknak nincs már érzéke a letűnt idők lelkesedése, különös képzeletvilága, ideális szerelmi életének nyilvános fitogtatása iránt. Az ember ma már nem tör lándzsát azért, hogy meggyőzzön mindenkit szíve királynéjának szépségéről, nem kockáztatja életét a tőle kapott szalag színének diadaláért, a szerelem ma már kerüli a feltünést és titokzatos fátyolba burkolódzik, kiváncsi szemek elől… Azért töltsük együtt az estét csendesen Schönbrunnban, felség.

Mária Lujza pirult, mosolygott, megnyugodott, de mikor a gróf távozott, keserűsége és haragja ismét elűzte szívéből az est emlékeit.

Elbúcsúzott Montebello hercegnőtől, lefeküdt, de nem aludt és késő éjjel hivatta Franciskát.

– Holnapután nagy ünnepély lesz az udvarnál, utána álarcos bál, én el akarok menni a bálra, Franciska.

A leány csudálkozva állt az ágy lábánál. Miért mondja ezt neki, épen neki a császárné, most éjjel titokzatosan, halkan?

– Franciska értsen meg jól – folytatta Mária Lujza. – Édesatyám, a császár, nem akarja, hogy ott legyek, de az álarc alatt nem fog felismerni senki sem. A hercegnőnek nem szabad tudnia a dologról, este, ha már mindenki nyugodni tér, elszökünk a kerten át, és a nagy fasorban vár majd a kocsi. Ketten megyünk, kegyed, meg én, kosztümről majd gondoskodom. Dominót veszünk, a hajunkat is elrejtjük. Jaj, csak engem fel ne ismerjenek a lábamról. Napoleon azt mondta mindig, hogy ezer nő közt is megtalálna, ha a lábamat látná csupán.

– Felséged lába valóban csodálatosan kicsi – milyen jó volt az éj közepén rázúduló szeszélyes álomban egy egyszerű megjegyzést találnia Franciskának.

– És keskeny is – tette hozzá Mária Lujza, kidugva fehér lábahegyét a paplan alól. – No de azért nem fog feltünni. Dominót pedig találunk a ruhatáramban eleget. Párisban sokszor rendeztünk álarcos bált, és észrevétlenül vegyültünk a tömegbe a császár meg én. Őt nem is ismerték fel, de nekem mindig a legszebb volt a ruhám. Az utolsó bálra dalmát nőnek öltöztem és a császár fejét csóválta, mikor megtudta a ruha árát. Azért nem bánta. Mindenki azt hitte, hogy hideg, félelmetes, pedig jó volt hozzám, nagyon szeretett és ő félt inkább tőlem. Mindig örömet akart nekem szerezni, azt mondta, hogy ő a világ ura, de én a világ királynéja vagyok.

– Felséged szerette Párist úgy-e? – kérdezte Franciska.

– Hogyne, hiszen csak mulatság, fény volt számomra ott az élet.

Franciska remegett a felindulástól:

– Felséged boldog lehetett nagyon?

– Persze, hogy boldog voltam, nagyon boldog, harminc ruhát is rendelhettem egyszerre és milyen ruhákat. A legszebbeket el sem hozhattam, azokat elvették tőlem, mikor a császárságnak vége lett. Elvették a nagy gyöngysoromat is, melyet a kis Franzl születésekor kaptam… – Kicsit eltünődött a trónjavesztett fejedelmi asszony, de a vigasztaló gondolat közel volt:

– Holnapután azért elmegyek a bálba, ragyogást akarok újra látni, fényt és pompát. Meglátja, milyen szép lesz és érdekes, nem fog ismerni senki sem, táncolhatok, akivel akarok. Igy még sohasem mulattam! Párisban mindig figyelmeztetni kellett az embereket, hogy ne gondoljanak arra, hogy én vagyok a császárné, felejtsék el, de az mégis nehezen ment. Oh be jó lesz! Adja ide gyorsan a pongyolámat, mindjárt kikereshetjük a dominókat. Aztán vigyáznunk kell, hogy a hercegnő meg ne tudja, ő elárulna, a hercegnő mindig azt akarja, amit a lieber Papa akar. Én is azt akarom, de most az egyszer nem baj, mert titok marad… A grófnak sem mondom el, a grófnak rosszul esnék, mert ez olyan, mintha elszökném egy kicsit Párisba…

*

Egész Bécs izgalomban volt a nagy ünnepély napján, Metternich olyat akart mutatni az idegen fejedelmeknek, amilyet még sohasem láttak és ami felülmuljon mindent, amit a kongresszus eddig nyújtott. A kancellárnak Ludovika császárné segített, aki olyan ünnepélyekre vágyott, milyeneket emberi szem sohasem látott, aki élőképekben élvezte a szerelmet és mások játszi csókjában, ami valóra sohasem vált életében. A császárné letűnt korok bársony ruhájában, sólyommal vállán ment vadászni, hárfázott és míg magas, sötét karosszékben a Burg ablakában hímezett, selyemruhás apródról álmodott, aki lábánál ülve, epedő szonettekben énekelje meg szépségét. A karuszel ajándék volt hát regényes lelke számára és rendezése gyönyör.

A Burg hatalmas lovardájában, külön nagy páholyt építettek, a császárok, királyok, fejedelmek számára, és a nagy estén nehéz, vörös függönyök között, ott ült dobogó szívvel a halavány, szép Mária Ludovika, mellette pedig vállára hulló hamvas fürteivel, bánatos, lemondó mosolyával Erzsébet, az orosz cár szenvedő, annyiszor megcsalt felesége.

Az uralkodókkal szemben ült a huszonnégy szívkirályné, a huszonnégy lovag huszonnégy hölgye, hosszú leomló fátyolokkal eltakarva, mint regényes szerelmeknek ragyogó titkai.

Amint a fejedelmek helyet foglaltak, és felettük a karzaton megszólalt a halk zene, a hölgyek hátravetették fátyolukat és ott álltak ezer meg ezer gyertya fényében, tapsok, éljenkiáltások viharában. Szépek voltak, hatan-hatan egyforma színben, egyforma viseletben, magyar, lengyel, francia, osztrák, középkori ruhákban, ékszerekkel teleszórt zöld, vörös, kék és fekete bársonyban. Valaki akadt, aki kiszámította, hogy tizenöt millió forintot ért a drágakövek és kincsek halmaza, mely beragyogta szépségüket. Az est királynéja Zichy grófné volt. A szép Juliát nemcsak Frigyes Vilmos találta legszebbnek. Magyar ruhájának fehér atlasza felett gyémánt csattok tartották a zöld bársony tunikát, és a fehér fátyolok fölé omló sötét bársony ujjat is ugyanolyan fehér, tündöklő ékkövek fonták át. Arannyal hímzett mellénykéjén smaragdok és rubinok ragyogtak és fejéről a ruha szegélyéig úszó fehér fátyolán gyöngysorok folytak le, mintha minden tengerek mélye elküldte volna neki kincseit.

Sagan hercegnő is pompás volt lengyel ruhájában és Bagration hercegnő, a szeszélyes kis francia dáma, aki úgy hatott, mintha XIII. Lajos udvarából szökött volna ide Bécsbe, elfeledtetve mindenkivel a századok múlását.

A huszonnégy lovag meghajtotta lándzsáját az uralkodók előtt, aztán hölgyeikhez lovagolva, átvették a küzdelemre buzdító hímzett szalagokat. A zene szólt, a karzatokat megszakító korintusi oszlopokra erősített, címeres pajzsokon lengtek a zászlók, az apródok mozdulatlanul álltak, a vitézek fekete lovaikon körülvágtatták a nagy termet, és nyergeik alatt libegtek a zöld, vörös, kék, fekete, súlyos, hímzett takarók.

A hősi játék megkezdődött, a közönség ujjongott, a császárnék kegyesen bólintottak, a hölgyek arca égett. A lovagok lelkesedve láttak a küzdelemhez és a győzők hölgyeik szemének ragyogásában keresték jutalmukat, úgy mint régen, sok száz évvel azelőtt.

Aztán az álom véget ért, a Burg órája tizet ütött, a fekete lovak türelmetlenül táncoltak a porondon és a hölgyek meghajoltak az uralkodói páholy előtt. Ferenc császár hosszú arca csupa mosoly volt, kopasz fejével szüntelenül bólogatott, a szomszéd teremben pedig vacsora várta az est hőseit.

Magas emelvényen, arany edénnyel terített asztal mellett ültek középen a fejedelmek, balra tőlük a hercegek, a miniszterek, a kongresszus tagjai, jobbra a huszonnégy vitéz hölgyeivel. Köröskörül, meg a szomszéd termekben a meghívott vendégek foglaltak helyet, miközben hárfások dalokat énekeltek, hogy magas hegyfokon épült, régi, bástyás lovagvárba álmodhassa magát mindenki, aki tud és ráér álmodni.

Mária Ludovika császárné mosolyán látszott, hogy ő messze jár. Az ő képzelete teremtette meg ennek az estének fényét, ő hozatta a virágfüzéreket mindenünnen, ahol ősszel is virág terem, ő rakatta tele csudálatos gyümölcsökkel az arany tálakat, ő állította a fehér csipke abroszokra a színes porcellán lovagokat, az ő lelke ezer színben tudott ragyogni, a szép láttára úgy, mint a gyertyák fényében tündöklő csillárok tiszta kristálya. Aznap este beszédes, rózsás volt a fehér Milano Bécsbe száműzött leánya. Az osztrák császárné boldog volt, néhány tűnő perc mámorában.

A schönbrunni kastély órái is elütötték már a tizet és Mária Lujza nem marasztalta Neipperg grófot, Montesquiou grófné hiába várta Franciskát, a kerti utakon pedig titokzatos lábnyomokat rajzolt egy pár rózsaszínű és egy pár zöld selyem cipő.

Soká keresgélt Mária Lujza dominói között, míg kiválasztotta a zöldet, meg a rózsaszínűt, órákig tünődött aztán, melyik illenék neki jobban, végre a rózsaszín mellett döntött, de mire lihegve dőlt a fasorban reájuk váró kocsi szögletébe, már megbánta, hogy nem a zöldet vette fel. Olyan szép is volt Franciska, púder nélkül is fehér a bőre, pirosító nélkül is rózsás az arca, és a zöld kucsma alatt ragyogot a szeme.

– Tegyük fel az álarcunkat, nehogy benézzen valaki a hintó ablakán, – mondta, egyet sóhajtva az excsászárné.

Aztán Párisról kezdett mesélni, elveszett trónjáról, sok letűnt fényről, egy halott világról és Franciska kérdezett, mindig újra kérdezett, mert Mária Lujza szívének hiú emlékei között egy morzsányi Napoleon utáni vágyakozást szeretett volna találni. A mai est varázsával akarta őt elrabolni Neipperg gróftól örökre. Ma végre ismét történik valami egyhangú életében és ő cselekedhetik a nagy, szent cél érdekében, amely fogva tartotta lelkét, mióta a Montesquiou grófné közelében élt.

Napoleon! az ő neve lett ismét az egyetlen, ami tiszta, csendes sorsát beragyogta.

Milyen jól esett a tudat, hogy Mária Lujza Metternich, Neipperg gróf és Montebello hercegnő ellen szövetkezett vele ma estére és titkával akaratlanul, mit sem sejtve, Napoleon híveihez láncolódik.

A kocsi megállt, felsuhantak a ragyogó virágfüzéres lépcsőkön és elbűvölve álltak meg egy pillanatra a narancsfasorban, mely a nagy táncteremhez vezetett. A fák fehér virágdíszben álltak egymás mellett hosszú sorban, és közöttük égtek hatalmas viaszgyertyás kandeláberek. Nyolcezer gyertya égett a teremben, virágok közé rejtve szólt a zene a karzaton, ezüst rojtos, fehér selyemmel díszített magas emelvényen foglaltak helyet az uralkodók, és előttük, a terem közepén, a huszonnégy lovag négyest táncolt huszonnégy fátyolos hölgyével.

Az első, akit Franciska a lovagok között megpillantott, Hardenegg Rudolf gróf volt. Szíve megdobbant! Gyönyörű ifjú leánnyal táncolt a gróf és bizonyosan már régen elfeledte őt. Franciska a vörös darura szorította kezét! Vajjon akart-e tenni érte igazán valamit, úgy amint igérte? Szeretett volna beszélni vele és tudta, hogy kerülnie kell.

Amint így állt a tömeg között, kicsinek, kitaszítottnak érezte magát. Hiszen aki nemrég úgy szerette, most mással táncol. Vajjon mit szólna, ha tudná, hogy ő itt áll, ő, akinek egy őszi estén megkérte kezét, lobogó gyertyafénynél, Óbudán, egy barna ház kapualjában? Talán nem is emlékeznék rá! Más világ ez, új vágyakról, ragyogóbb érzésekről beszél.

Szép volt Hardenegg sötétzöld bársony ruhában, sárga csizmájában. Előkelően, finoman mozgott, fehér tollas nagy kalpagján ragyogott a gyémánt forgó, és Franciska szíve hallotta arany sarkantyújának pengését.

Milyen büszke érzés lehet táncolni vele, melegedni egy ilyen férfi szerelmes pillantásában. Talán kezében kellett volna hagynia kezét akkor, októberben, mikor a darvak szállnak, mikor örök szerelmek születnek az őszi hervadásban.

Egy hónap telt el azóta. Mi változott sorsában annyi esemény között? Semmi. De ha nem változott, hát majd fog. Az egész világ nyitva áll előtte és ő követelni fogja jussát az élettől, nem kell a halk érzelem, a mosolygó megalkuvás; szerelem kell, nagyság, szenvedély…