Part 15

Mennyi vágy és mind hiába, mennyi kívánság és mind haszontalan, gondolta sokszor Franciska, mikor a csillagokat nézte, az olvadó havat, a sáros utakat, a schönbrunni park kopasz fáit és várta a tavaszt, amely az idén nem akart jönni sehogy sem. Kemény tél volt, hosszú, hideg, havas; március elején újra havazott és nem sütött a nap kikeletet igérőn, melegen, egyszer sem még.

Franciska minden reggel azzal a reménységgel kelt fel, hogy ma majd biztosan egyszerre pattan ki minden rügy, minden bimbó, a sok gyenge levél, minden virág. A bársonyosra simult gyep között pedig kinyílnak a tavaszi kikericsek, aranyosan sárgán. Türelmetlen lett lassan a természet nevében, mert nem tudja kifejteni pompáját, lekésik, elmarad, és elveszít sokat a rövid szép nyár csudáiból. Franciska még mindig várt, tépelődött, játszott a gondolatokkal, kergette színes ábrándjait, sokszor hajnalig.

Beauharnais Eugén eltűnt életéből, egy égő pont maradt, az egyetlen élő valami multjában, egy piros rózsa, amely már kinyilt, de szép maradt, nem hervadt el, nem hullatta le szirmait és épen azért volt olyan vonzón gyönyörű. Elhitette magával, hogy szerette a herceget, hogy elvesztette és hogy ez a veszteség nagyon fájdalmas. Emlékre volt szüksége és ő megteremtette magának az emléket. Bűbájosan kiszínezte, hogy legyen mit megsiratnia magányos órák csendjében.

Sok nyugtalanság volt a levegőben, türelmetlenek lettek az emberek. Valaminek történnie kell! A béke nem lehet rosszabb mint a háború, pedig ez a zajos mulatságokkal, muzsikaszóval teli béke keservesebb volt a küzdelmes esztendőknél. Keservesebb volt Bécsre, egész Ausztriára és a kulcslyukon át leselkedő szegény Magyarországra is. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, Magyarországról szó sem esett a tárgyalásokon, a főurak az udvar körében mulattak, és itthon reménykedve olvasták a polgárok a Magyar Kurir jól megcenzurázott híreit. Hát mi sohasem kapunk semmit? Igen, ha végleg összekülönbözik Metternich a porosz-orosz diplomatákkal és háború lesz, akkor ismét észreveszi Ferenc császár a szegény, kihasznált országot, akkor jönnek az ígéretek, az egyetlen ajándék, melyet valaha kaptunk Ausztriától. Az emberek halkan kérdezgették, ha találkoztak: Hát sohasem lesz vége a kongresszusnak? Suttogva tárgyalták, sötét arccal és a rendőrség megkétszerezte figyelmét.

Valaminek történnie kell. És történt valami, jött valaki, akit nem vártak, akit senki sem várt, vagy csak egynéhányan, de azok annál forróbb óhajtással.

Március 6-án, alkonyatkor, egy fiatalember érkezett a schönbrunni kastélyba. A rendőrség tudtával jött, Montesquiou Anatole, az anyját akarta meglátogatni, akit rég nem látott.

Megilletődve ölelte magához a grófné egyetlen gyermekét:

– Anatole!

Anatole megcsókolta édesanyja arcát, haját, szép fehér kezét és halkan mondta:

– Híreket hoztam, anyám, Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A fehérhajú hölgy megrendülve kapaszkodott fia vállába, hirtelen érte az öröm, az öröm, melyről nem tudta még, hogy nem lesz-e egy gyorsvégű tragédia, vagy nem az-e is már ezóta?

– Mon dieu! – suttogta.

– Igen, anyám, még kevesen tudják, csak…

– Csitt, – szólt a grófné, összeszedve egész akaraterejét – majd később beszélünk róla, fiam, este, ha mindenki alszik.

A fiatalember türelmetlenül ráncolta össze homlokát, de a grófné szelíden simogatta meg büszke fejét és Anatolenak várnia kellett.

Jelentkezett Mária Lujzánál, megcsókolta kegyesen feléje nyújtott gödrös kezecskéjét, játszott a kis Napoleonnal, megismerkedett Franciskával, beszélt neki császárjáról, de mindezt türelmetlenül, mintha drága, értékes perceket vesztegetne el. Végre este lett.

Anatole az anyja lábánál ült, Franciska helyén és mesélt. Izgatottan, szaggatott mondatokban. Merész reményekről beszélt inkább, mint tényekről. Még maga is oly keveset tudott, de ezzel a kevéssel is sietett ide, mert ha minden úgy lesz, mint óhajtva várják, a császárnénak és a kis Napoleonnak azonnal indulniuk kell Párisba. Hiszen ezóta talán már Napoleon ki is kötött a francia partokon.

– És Bécsben még semmit sem tudnak? – kérdezte a grófné.

– Mikor délután érkeztem, még nem sejtettek semmit, mert akkor nem bocsájtottak volna engem hozzád. Pedig ezt a hírt, ezt a megváltó hírt én akartam neked először elmondani, jó anyám.

A grófné folyton a fia fejét simogatta:

– Mikor hagyta el a császár Elba szigetét?

– Február 24-én és én azonnal útra keltem hozzád.

– Vajjon mi történt vele azóta?

Anatole szeme ragyogott, úgy hitt Napoleonban, mint ahogy lelkes fiatalemberek hisznek első, egyetlen, férfi eszményükben.

– Ne féltsd őt, anyám. Párisban várják! Ha partra száll, egész Franciaország szíve feléje dobban. Hortense királyné a feje a titkos szövetségnek és ujjongva fogja őt fogadni mindenki. Napoleon visszajön! A császár visszajön! Örülj hát, anyám!

– Jó fiam, kedves jó fiam, én egyelőre még nagyon aggódom.

– Hát nem vagy boldog?

– Boldog leszek, ha minden úgy sikerül, amint kívánják. Amint én óhajtom, amint te óhajtod… Vajjon Bécsben mikor fogják megtudni?

– Holnap, legkésőbb holnapután. Vagy talán tudják is már. Az angolok 26-án észrevették szökését. A francia határon ért utól ez a hír. Oh be szeretném, ha én mondhatnám meg nekik, Metternichnek, a cárnak, Ferenc császárnak. Most, most rögtön elrohanni és közéjük dobni a bombát, aztán nem bánom, meghalni. Jer anyám, menjünk, mondjuk el nekik, kiáltsuk ki egész Bécsben:

– Napoleon visszajött!

– Csitt, Anatole, az istenért csendesen, az egész ház ellenségünk. Ha itt akarunk maradni, míg ütött a nagy óra, hallgatnunk kell. Nagyon vigyáznak itt ránk, édes fiam. Nincs barátunk, egyetlen barátunk sincs…

A grófné hirtelen elhallgatott, finom mosoly játszott az ajka körül és gyengéden mondta:

– Azaz egy barátunk mégis van! Várj fiam!

Felállt, szürke selyemruhája zizegett a folyosón és néhány perc mulva visszatért Franciskával, vállára tette kezét és a szemébe nézett hosszan:

– Franciska, Napoleon megszökött Elba szigetéről.

Franciska remegni kezdett, sírt és kacagott, felszabadult minden érzése, csupa ujjongás lett egész lénye. A hőse, a szerelme hatalmas lesz ismét és bámulhatja, szeretheti Napoleont, mint régen. A tettek ideje elérkezett.

– Jöjjön gyermekem, üljön ide hozzánk – szólt a grófné.

Most már hárman ültek a tűz körül a kis szobában, melybe beköltözött egy ország reménysége és beszéltek örömükről, aggódásukról, a nagy jövőről.

– Vajjon tudják-e már Bécsben? – kérdezte újra meg újra Anatole.

– Menjünk a városba és nézzünk szét – ajánlotta Franciska.

– Majd holnap reggel – mondta a grófné.

Anatole türelmetlenül ugrott fel:

– Nem, nem, most, azonnal. Mademoiselle, úgy-e velem jön? Majd kegyed kérdezősködik. Nekem vigyáznom kell, engem elfognak, mihelyt gyanut keltek. Aztán ha együtt találjuk őket, társaságban, a fejedelmeket és Metternichet, akkor megmondjuk nekik. Mi mondjuk meg, mielőtt mástól megtudhatnák, hogy lássuk az arcukat, hogy… Úgy-e velem jön, Mademoiselle?

A Franciska szeme fénylett:

– Jövök, hogyne jönnék.

– Akkor gyerünk, siessünk. Jó éjt, anyám.

A grófné még alig tért magához és a fiatalok már nem voltak ott.

– Anatole, Franciska – szólott aggódva, de ők nem hallották, lihegve rohantak Bécs felé, gyalog, a hideg éjszakában. Nagy sötét köpenyben Franciska, a Mária Lujza lakájának egyenruhájában Anatole.

Bejutottak a városba, óvatosan érdeklődtek. A vendéglőkben, kávéházakban semmit sem tudhattak még, a National-Kaffeehausban, Krammernél, a Katzenstegen Taroninál csendes volt minden. Vajjon a nagyok tudják-e már? A Lothringer-sörházban hallották, hogy a cár Bagration hercegnőnél van, Metternich Sagan Vilhelminánál.

– Schenkenstrasse 54. szám – mondta Franciska.

– Menjünk oda – könyörgött Anatole.

Franciska beleegyezett, mindenbe beleegyezett volna. Ünnep volt neki ez az éjjel. Eseményekkel teli ismét, amint szerette, regényes, amilyenről annyit álmodott, és a központjában ő állt, ő és Napoleon. Lehet-e ennél szebb az élet? Annyi szenvedés után a Beauharnaisért átsírt éjszakák után, a lemondás után, most megint mosolyogva hívja a sors. Még egyszer belekapaszkodott a reménybe, még egyszer elhitte, hogy nagyra, gyönyörűre van hivatva és bátran, elszántan kész lett volna meghalni is.

Kocsiba ültek és úgy vártak a hercegnők kapuja előtt. Éjfél lett, egy óra. Zeneszó hangzott, a lefüggönyözött, világos ablakok mögött árnyak mozogtak. Két órakor még senkisem távozott. Anatole izgalma lecsillapult, Franciska elálmosodott és felváltva mondogatták, menjünk már. De ha egyikük elsóhajtotta ezt az óhajt, a másik megvetéssel utasította el: – Ha eddig vártunk, várjunk csak tovább. – És vártak!

Három órakor mozgás támadt a lépcsőházban. Kiugrottak a kocsiból és a kapuhoz simulva vártak. A kettős lépcső benépesedett, a cár jött le Bagration hercegnőtől, Metternich Sagan hercegnőtől és utánuk a vendégek serege.

A lépcső alján megállt Metternich, hogy előre bocsássa a cárt, a cár is megállt, hogy egy megvető pillantással végigmérje a kancellárt.

Sándor rendezte így, hogy együtt távozzanak, mert szerette az ízlése szerint kiélezett jeleneteket, melyek hatalmának hízelegtek.

Metternich megkapta a lesujtó pillantást és a cár már menni készült, mikor hirtelen, váratlanul egy sötét köpenyes, sötét fátyolos nő állt elébük és hangosan, diadalmasan jelentette:

– Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A gyertyák lobogva égtek a néger rabszolgák kezében, a vörös szőnyeges lépcsőházban csend lett. Megdermedve állt meg mindenki egy pillanatra.

A cár Metternichre nézett, Metternich a cárra. Egyik sem kérdezte, vajjon nem hazúg-e a hír? Mint mikor az alvó embereket álmukból riasztja fel a vészkiáltás, hogy a ház ég fejük felett, nem kutatják igaz-e, hanem kiugrálnak ágyaikból, összekapkodják kincseiket és menekülnek, mert tűz van, tűz van. A leghalálosabb ellenségek segítik egymást, a rossz szomszédok kibékülnek és… a cár egy lépést tett előre, aztán biztos mozdulattal nyújtotta kezét Metternichnek és a kancellár mélyen meghajolva szorította meg a szövetséges fejedelmi kezet.

– Ezt kár lett volna nem látnunk – jegyezte meg gúnyosan Anatole, míg kézen fogva Franciskát, menekült vele kocsijukhoz.

– De ki volt a fiatal hölgy? – kérdezte magához térve a cár. – Ki volt? Én mintha ismerném őt.

– Egy kis pártfogoltam – mondta Metternich. – Schönbrunnból jött, Mária Lujza Őfelségének egy embere kísérte. Szép buzgóság a kicsike részéről, de ha igaz a hír, már ezóta biztosan vár otthon engem is.

*

Másnap este nagy ünnepély volt az udvarnál. Ludovika császárné némajátékot rendezett: „Psyché esküvője“, az volt a címe. A végén megjelent az egész Olympos. A társaság legszebbjei ültek a felhők között, mint Vénus, Diana, Minerva. A múzsák csoportosultak Apolló körül és fiatal leányok táncoltak, színes fátyolszövetekbe burkolva, virágfűzérek között, az istenek mulatságán.

A fejedelmek nyugodt mosollyal ültek az első sorban, lorgnonjukon át vizsgálva a hölgyeket, a diplomaták lelkesedve tapsoltak, de mégis valami érthetetlen nyugtalanság látszott rajtuk, egy titok gyötörte őket, melyről nem beszéltek, de melyet mindnyájan tudtak már.

Metternich reggel kapta meg a hivatalos jelentést, hogy Napoleon, Európa ura és foglya, elhagyta Elba szigetét. Firenzéből hozták a hírt, a konferencián meg is beszélték már az államférfiak és az uralkodók, de elhatározták, hogy egyelőre hallgatni fognak.

Azonban valaki megszegte a titoktartást mégis, mert már ott suttogták a nagy újságot a színpadon, a kulisszák mögött, a nézőtéren. Hangosan nem merte mondani senki sem, de sokan hallották, amint az orosz cár Ferenc császár fülébe súgta:

– Személyem és háromszázezer főnyi hadseregem felséged rendelkezésére áll.

Az emberek megborzongtak, de tovább ünnepelték a szereplőket és amint felhangzott a zene, táncolni kezdett mindenki.

Jósika is ott táncolt, ő még semmit sem sejtett, egy orosz négyest fejeztek be épen és helyére vezette táncosnőjét.

– Hogy mulatsz, öregem? – szólította meg Bethlen János a kis bárót.

– Pompásan – felelte Jósika. De amint vidáman körülnézett, hirtelen megfogta barátja karját:

– Nézd, az emberek suttognak, csoportosulnak, vajjon mi történt?

– Különös – jegyezte meg a gróf is.

– Gyere, nézzünk szét – szólt ismét Jósika. – Talán valaki rosszul lett. Lehet, a császárné. Igazán, nagy is itt a hőség. De nézd, a cár Metternichchel beszél, akkor komoly dologról lehet szó, valami nagy, váratlan eseményről.

– Ej, mit törjük rajta a fejünket – mondta Bethlen János. – Khevenmüller grófné egyedül van. Szaladok szép Ninámhoz. Hát te, mit csinálsz?

– Várom, hogy ráhúzzák, aztán táncolok.

Ebben a percben egy tiszt szaladt el Jósika mellett.

– Tudod már a hírt? – kérdezte sietve.

– Semmit sem tudok.

– Napoleon megszökött és Franciaország felé vitorlázik.

– No, ez gonosz hír – jegyezte meg Jósika.

Kicsit elgondolkozott, aztán megkereste az ezredesét, báró Récseyt.

– Most mi lesz? – kérdezte és a szeme felragyogott – háború, úgy-e?

Az ezredes jót kacagott:

– Messze vagyunk még attól, fiam. Még azt sem tudjuk, merre veszi útját a szökevény? Némelyek azt mondják Amerikának tart, mások azt, hogy Olaszországnak. Nem igen hiszem magam sem, hogy francia földre merne lépni, hallgasd csak kicsit, hogy mit beszélnek a nagyok.

Halkan közeledtek a diplomaták csoportjához, Talleyrand sápadtan, de látszólag nyugodtan beszélt és mindenki hallhatta, amint megvetően legyintve kezével, mondta:

– Sohasem tudja elérni Franciaországot. Az angol cirkálókat nem kerülheti el, kellemetlen kis kalandja ezóta bizonyosan már be is fejeződött. És ha partra szállna, az első fára kötik fel, mint lázadót, én bízom a francia nép királyhűségében. Vive le roi!

– Hallod? – kérdezte Récsey.

– Hallom, – felelte Jósika – de ha szükség lesz rá, mi indulunk legelébb, úgy-e?

– Valószínűleg, fiam.

– Akkor jó, egyelőre tehát nyugodtan tovább táncolhatunk.

Tovább táncoltak és a világtörténelem nemtője nem helyezte ujját megbotránkozva a Talleyrand szájára, nem hallgattatta el, nem súgta fülébe:

– Mit beszélsz olyan gőgösen, annyi bizalommal? A császár francia földön van máris s míg te azt hiszed, hogy a hadsereg lelkesedve kiáltja: „Vive le Roi“, azt ujjongják, azt ordítják régen: „Vive l’Empereur“. Táncoljatok tovább, táncoljatok csak, Franciaországban kinyíltak mind az ibolyák.

XX. FEJEZET. Mária Lujza levele.

Türelmetlenül várták Schönbrunnban az újabb híreket. Türelmetlenül várták Bécsben is. Mária Lujza soká sírt bezárkózva szobájába, miután hírül adták neki férje szökését.

A kongresszuson most tárgyalták az ő ügyét, hogy megkapja-e a maga és fia számára örökös birtokul Pármát és Piacenzát? Annyit reménykedett és egyszerre kockán van megint minden. A zsebkendőjét rágta, a ruháját tépte, aztán a Burgba hajtatott a lieber Papahoz.

Ferenc császár megveregette arcát, megcsókolta, megsimogatta, de semmit sem mondott.

Az utcán csoportosulás támadt kocsija körül, az emberek elégedetlenül mormogtak a Napoleon címere, a francia libériák láttára.

Kétségbeesetten tért vissza az ex-császárné Schönbrunnba és aznap kiirtott házából mindent, a mi Napoleonra emlékeztetett. Sárga-feketére festették a hintók kerekeit és a Burgból hozatott ruhát inasai számára.

– Istenem! – sóhajtott Franciska.

– Lesz még máskép is – mondta Anatole.

– Csak a császárról jönne már hír – ismételte újra meg újra Montesquiou grófné.

Öt napig vártak. Bécs megnyugodott, a nagyok tovább mulattak, a polgárok tovább küzdöttek az élettel. Metternich bált adott és épen az ő bálján jött meg a vészhír, hogy Napoleon Cannesnál partra szállt. Partra szállt és a franciák tárt karokkal fogadják. A sok száz gyertya fénye egyszerre aludt ki, a táncnak hirtelen vége szakadt. A szerelem, a mámor édes álmából felébredt mindenki. „Háború!“ ezt a borzalmas szót suttogták az utcán, a Grabenen, a kávéházakban, a nagy szalonok sarkában, mintha az égő Moszkva lángjai világítanák meg ismét a rémületben eltorzult arcokat.

És jöttek az újabb hírek. A császár Lyonban van, a császár Páris felé vonul! XVIII. Lajos menekül! Napoleon ura ismét Franciaországnak!

Mária Lujza levelet kapott Napoleontól, a császár hívta őt, a császár elfoglalta elvesztett trónját, a király elűzve, a nép lelkesedése határtalan. Jöjjenek Párisba: – Csak te hiányzol nekem, ma bonne Louise, te és a kis fiam!

A császárné megijedt, a Burgba szaladt ismét a lieber Papahoz, a lieber Papa rosszkedvű volt. A bécsi nép pedig feketesárga kocsiját is körülvette és megostromolta szidalmaival a Napoleon feleségét.

Még akkor is zokogott Mária Lujza, mikor a schönbrunni kastély feljárójához ért hintója.

Alkonyodott, karos gyertyatartókkal kezükben álltak az inasok a lépcső alján, francia udvari ruhákban ismét. Montesquiou grófné, Anatole, Franciska, a kis Napoleon, a titkára Meneval, a komornák, felolvasónők, egész udvara várta őt.

Mária Lujza leszállt kocsijáról és akkor ujjongva tört ki a lelkesedés:

– Éljen a császárné, éljen a császár, éljen Mária Lujza!

Anatole magasra emelte a kis Napoleont, aki teli torokból kiabálta:

– Vive mon papa, vive maman!

Mária Lujza megállt, mosolygott, örült az ünneplésnek. Asszony volt és hiú, annyi keserűség után, ennyi odaadás meghatotta.

A kis fia feléje szaladt, kézen fogta:

– Úgy-e, megyünk Párisba, haza a papához? Úgy-e, most mindjárt megyünk?

Mária Lujza pedig csak állt és mosolygott, a sok melegség simogatta lelkét, nagynak érezte magát, mint egyszer régen a francia trónon.

Percek teltek el így, mámorosan szép percek. Senki sem vette észre, hogy Neipperg gróf kocsija befordul a schönbrunni kastély udvarára és a gróf váratlanul, egyszerre ott állt a feljáró előtt.

Végig jártatta szemét a jeleneten, aztán nyugodtan, fölényesen meghajolt a császárné előtt.

– Felség, én itt csak zavarok, amint látom. Búcsúzom is, felség… örökre – tette hozzá és újabb meghajlás után távozott.

Mária Lujza megdöbbenve nézett utána, karjával gyámoltalanul kapott a levegőbe, mintha támaszt keresne, aztán zsebkendőjét arcához szorítva, eltűnt a lakosztályában.

– Most mi lesz, istenem, mi lesz? – kérdezte Franciska.

– Most a miénk egészen – felelte diadallal Montesquiou grófné.

– El kell készítenünk mindent az útra – mondta Anatole. – Holnap reggel Bécsbe kell mennünk. Engedélyt kérünk az elmenetelre, anyámnak, kegyednek, nekem. A császárnét és a kis fiút megszöktetjük, míg nem gondol velünk a bécsi udvar, a kongresszus.

– Holnap Párisba megyünk – ismételgette a kis Napoleon és boldogan aludt el.

Mária Lujza szobájában ült és sírt. Montebello hercegnő is bezárkózott, haragudott ma mindenkire és a császárné tudta, hogy holnap jelentést tesz Bécsben a történtekről. Elmond mindent a lieber Papanak, az egész kongresszusnak, ha ugyan már eddig is el nem mondta Neipperg gróf.

Most vége mindennek, nem kapja meg olaszországi birtokait, semmit sem kap és mehet vissza Napoleonhoz. Megborzongott a gondolatra. A bizonytalanság érzése a leggyötrőbb volt rá nézve. Lusta természete az egyforma, derűs nyugalmat szerette. A császárság bukásakor iszonyúan szenvedett és most megint megpróbáltatások várjanak rá? Nem, nem, soha!

Éjféltájban Montesquiou grófné kopogott ajtaján, Mária Lujza bebocsájtotta, este ugyan megtiltotta, hogy bárki is zavarja, de boldog volt, hogy végre megszegik tilalmát.

– Olyan szerencsétlen vagyok, grófné – nyögte panaszosan.

A grófné mosolyogva nézte:

– Felséged szerencsétlen, mikor egy egész ország lelkesedve várja?

– Én nem akarok Párisba menni, nekem nem kell Franciaország, nem kell, nem kell…

Úgy ismételgette, mint egy makacs gyermek.

– Felséged úgy fog cselekedni, amint jónak látja. De talán mégis meg kellene gondolnunk, hogy mi lesz akkor, ha más kibúvó nem maradna, mint visszatérnie a császárhoz.

Mária Lujza letörölte könnyeit és határozottan válaszolt:

– Visszavonhatatlanul, szentül elhatároztam, hogy sohasem térek vissza a császárhoz.

A grófné mosolygott, biztos volt a dolgában, Neipperg gróf elment, haragosan távozott, Mária Lujza az övék, csak gyorsan kell cselekedniök.

Lefektette síró úrnőjét és mellette maradt, míg elaludt, szipogva álmában, mint egy meggyötört, megkínzott kis gyerek. A grófné hosszan nézte őt és haragosan gondolta el, hogy ez a szőke, puha, illatos kis nő, mennyire nem érdemli meg a nagyot, a szépet, melyre az élet kiszemelte.

De mit is várnak tőle, mit remélnek a franciák egy Habsburg-főhercegnőtől? Ez a semmitmondó, üres kis teremtés legfeljebb családjához tud ragaszkodni, nagy eszmék nem férnek meg alacsony, széles homloka mögött és szétálló kék szemét Neipperg grófért sírta vörösre, utána való szerelmes bánkódásában.

A grófné nem szerette, lenézte úrnőjét és egy pillanatig arra gondolt, hogy talán jobb lenne itthagyni őt sírni, szipogni, sóhajtozni és elvinni a kis Napoleont egyedül. De a császár érdeke mást parancsol, a császár Lujzáját várja és ő el fogja vinni hozzá mindenáron.

A grófné kisurrant a szobából.

– Nos, mit mondott? – kérdezte Franciska, aki izgatottan, dobogó szívvel várt reá.

– Semmit, azaz nem is tudom, mindegy, Neipperg gróf nem áll utunkban, Bécstől fél, holnap egész bizonyosan indulunk, legyen nyugodt, gyermekem. Menjen, pihenjen keveset, nagy dolgok várnak reánk.

– Jó éjszakát, grófné!

A grófné karjába zárta a leányt:

– Aludjék jól, Franciskám.

– Istenem, ki tud most aludni? – Franciska becsomagolta utazótáskáját, legszükségesebb holmiját gyömöszölte csak bele és a „Járj szerencsésen“ felírás szépen kitömve domborodott szobája sarkában.

A hajnal útrakészen találta barna ruhájában, a bársonymellényke alatt pedig ott rejtőzött a Napoleon képe, meg a vörös daru. Épen úgy állt türelmetlenül szobája ablakában, mint néhány hónapja alkonyatkor, mikor Jósikát várta, hogy elhagyja vele örökre otthonát. Milyen nagy izgalom volt az akkor és milyen semmi ma már, mennyi esemény választja el életét attól az alkonyattól. És mégis, ami eddig történt, az mind csekély és semmitmondó. Mit jelent most már csalódása a nagy világban, mit jelent szerelmi kalandja, mit a cár, Metternich és Schönbrunn, mikor holnap indul, meglátni Napoleont? Beszélni fog vele, hallani fogja hangját, egy köszönő kézszorítást is kap talán, amiért segített visszavinni hozzá a feleségét és kis fiát. Igen, ő a császár karjába vezeti Mária Lujzát, ha bele is pusztul az önfeláldozásba.

– A világtörténelemnek vagyunk most segédei – mondta Anatole – és azért meghalni is érdemes.

Ez tetszett Franciskának, boldognak érezte magát, hiszen csupa élemény volt körülötte minden, merész tettek és nagy szavak.

Reggel Bécsbe ment Anatole-lal, hogy előkészítsen mindent az útra. Szüksége volt rá mindenkinek, a grófné reszkető izgalmában alig bírt cselekedni, Anatolenak vigyáznia kellett és Franciskára bízott minden szót, minden rendelkezést. Déltájban tértek vissza.

Kopogtattak Montesquiou grófné ajtaján.

– Ki az? – kérdezte a grófné.

– Franciska, Anatole.

Óvatosan nyitott nekik ajtót a grófné:

– Isten hozott, gyerekek. Mi újság?

– Minden rendben van, anyám. Hát itt mi történt?

– Semmi, fiam. A császárné egész délelőtt egyedül volt. Nem fogadott senkit. Kétségbe van esve, Neipperg gróf elhagyta, Montebello hercegnő haragszik és a hercegnő kedélyhangulatának mindig nagy befolyása volt a Mária Lujzáéra. Kétségbeesését kell kihasználnunk, a kis Napoleont útrakészen visszük elébe és választania kell fia és Bécs között. Az egész ház a pártunkon van, itt nem állja utunkat senki sem, de ma okvetlen mennünk kell, míg Bécs nem gyanakszik.

– Hátha máris gyanakszanak? – kérdezte ijedten Franciska. Ő a legjobban félt, mert ő saját sorsáért küzdött. Elhitette ugyan magával, hogy amit tesz, merő önfeláldozás, de tulajdonképen úgy érezte, hogy minden csak érte történik.

A grófné türelmetlenül nézett fel írásairól, melyeket rendezgetett:

– Istenem, gyermekem, hogy kérdezhet ilyesmit? Az ember az életben vagy nyer, vagy veszít, de a szerencsejátékhoz mindig azzal a reménnyel ülünk le, hogy nyerni fogunk. Ezt jegyezze meg magának, a sors is csak kockajáték, Franciska. Készen van az útra?

– Készen, grófné.

– Akkor jó! Most majd bezárjuk a hercegnő lakosztályát, a kulcs nálam van, ő ma nem mozdul ki onnan, aztán megyek a császárnéhoz. Legyen kéznél, Franciska, mert segítenie kell csomagolni Őfelsége holmiját. Tehát szerencse fel, a kockát elvetjük és…

– Nyerünk – mondta Anatole.

– Reménylem, fiam, mert tétünk nagyon magas.

– Az életünk, anyám.

Néma, aggódással teli percek, Anatole a Franciska kezét fogta, úgy álltak egymás mellett szótlanul. Megkínozta őket már a sok izgalom, az álmatlan éjjel. Kimerült testük, lelkük, csak nagy reménységük élt bennük, az volt az erő, amely lábon tartotta, amely élni, cselekedni késztette. A szemük égett, az ajkuk remegett és mosolyogva fogadtak volna egy földrengést is.

A grófné lezárta a hercegnő lakosztályát, a kulcsot zsebébe rejtette, aztán halkan nyitott be a császárné előszobájába. Egy-két lépést tett előre, szétnézett, hogy nincs-e ott senki, aki bejelentse? A szoba üres volt, a grófné a következő ajtó felé tartott és akkor halk zizzenés riasztotta fel. Selyemsuhogás volt, de nem az ő ruhájának hangja, rajta kívül még valakinek az uszálya játszott a padlón.

Körültekintett, az ablakfüggöny mozdult és Montebello hercegnő állt előtte gúnyos nevetéssel:

– Bocsánat, grófné, Őfelsége senkit sem fogad.

– A kis Napoleon őfelségétől jövök – suttogta sápadtan a grófné.

– Szíveskedjék várni. Neipperg gróf van Őfelségénél, fontos dologról tárgyalnak.

– Neipperg gróf?…

– Valóban ő. Miért csudálkozik úgy grófné, és miért van úgy megrémülve? Várjon, hozatok egy pohár vizet. Üljön le addig is.

Montesquiou grófné megkínzott szegény szívére szorította kezét, aztán büszkén, nyugodtan felelt:

– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Egy fél óra mulva visszatérek.

– Sajnálom, grófné, itt kell maradnia. Épen hivatni akartam. Parancsom van, felsőbb parancsom.

– Akkor természetesen maradok.

A grófné egy székre roskadt, attól félt, hogy elájul. Szeme a hercegnő ruhájának sárga selymére tapadt, melyen aranyosan játszottak a téli nap sugarai. Minden, de minden elveszett. Halántékán apró, hideg izzadságcseppek gyöngyöztek, a sárga ruháról vörös karikák táncoltak feléje… most, most leesik a székről, elterül a padlón és nem fog tudni többé semmiről. Hirtelen összeszedte minden akaraterejét, szédülő fejét hátra hajtotta egy pillanatra, néhányszor mély lélekzetet vett, aztán összefonva ölében kezét, várta, hogy rászakadjon mindaz a szomorúság, amit a sors még tartogat számára.

Neipperg gróf levelet diktált Mária Lujzának és a kisírt szemű császárné engedelmesen írta úgy, amint a gróf kívánta:

„Drága jó atyám, ebben a pillanatban, amikor egy újabb krízis fenyegeti Európa nyugalmát és mikor engem is újabb csapás szorongat, amelynek felhői fenyegetőleg gyülekeznek fejem felett, nem találhatok biztosabb menedéket és jótékonyabb védelmet, mint azt, melyet magam és fiam számára atyai gyengédségétől kérek. A legjobb apa karjába menekülök azzal együtt, aki ezen a világon legközelebb áll szívemhez. Az ön kezébe, az ön atyai védelmébe teszem le sorsomat, nem helyezhetném magasztosabb vezetés alá, tudom. Nem ismerek más akaratot, mint az önét. Legyen oly kegyes és irányítsa a nehéz pillanatban gyengéd gondoskodással lépteimet. Határtalan alázatosság legyen első hódoló jele hálámnak és mély ragaszkodásomnak, melyek után tisztelettel eltelve, maradok jó atyámnak engedelmes leánya,