Part 9

– Kisasszony, kegyed nem felel? Mit szól tervemhez? Azt hiszem ott jó dolga lesz és a cár nem fog kegyedre rátalálni. Mária Lujza Őfelsége csendes kis udvara körében boldog lesz biztosan; Őfelsége jó és lágyszívű. Ha elmondom, hogy kegyed elhagyatott, szegény, nincsen otthona, befogadja tudom, és helyet talál egy szép, okos leány számára hölgyei között. Nos meg van velem elégedve, Franciska?

– Boldog vagyok és hálás leszek hercegségednek.

– Ami a hálát illeti, Franciska kisasszony, én maradok adósa kegyednek mindenképen, de ha megtenné kedvemért, csak arra kérem, jegyezze fel mindennap benyomásait, amit lát és tapasztal, ha az ember olyan érdekes környezetbe kerül, mint kegyed most, ezt sohasem szabad elmulasztania, – mondta könnyedén Metternich, mintha nem is ez lenne a legfontosabb és Franciska egyetlen rendeltetése.

Nem telt bele egy rövid óra és Schönbrunnba ért a kocsi; a fákkal szegett széles útról, már messziről látszott a nagy francia kastély, úgy amint Mária Terézia hagyta utódainak örökül, sárga falával, sok zöld zsalujával. Behajtottak a tágas udvarra, az oszlopos feljáró elé, beléptek a fehér boltozatos előcsarnokba, honnan széles lépcső vezetett a császárné lakosztályához.

Egy darabka Franciaország élt elrejtve itt. Mária Lujza francia titkárt hozott magával, francia hölgyeket, francia szellemet, és Páris utáni vágyakozást, ruhákban, szavakban és szomorú sóhajokban.

Napoleon hűtlen asszonya epedve gondolt a Tuilériákra, a letűnt pompára, a francia üzletekre, összetört trónjára. Minden francia volt schönbrunni otthonában, csak halkan, édesen növekedő szerelme volt osztrák. Neipperg gróf lassan, biztosan lopta haza Ferenc császár leányának idegenbe szökött szívét.

Metternich jól rendezte ezt is. Mária Lujza apja parancsára ment feleségül Napoleonhoz gyermeki megadással, mert a mindenek felett szeretett lieber, guter Papa úgy akarta, de lágy lénye könnyen formálódott minden erős kézben és a császár annyira magáévá tette, hogy követte volna őt Elba szigetére is azonnal.

Azonnal nem engedték, az apai tekintély magához ragadta és aztán az asszonyismerő kancellár egy férfikezet keresett ki, egy hódításhoz szokott, szerelmes vágyat ébresztő kezet, hogy formálja hát most már ő ezt a formálható asszonyi szívet.

Huszonhárom éves volt a franciák ex-császárnéja, üde és fiatal, egy gyengéd, jó, de ezer gonddal terhelt, majdnem nyárspolgári érzelmű, figyelmes férj helyett, szerelmes lovagot kapott cserébe, a játékos, könnyed, suttogó szavú Neipperg grófot. És Mária Lujza már nem siratta Napoleont, már nem készült Elba szigetére, nem kellett apai parancsnak eltiltania a levélírástól, mert folyton növekvő szerelme letörölte könnyeit, Bécshez láncolta édes reményekkel és súlyos drága bilincseket rakott fehér, könnyed csuklói köré.

Életének franciaországi rövid, szép álmából megtartotta amit lehetett, ékszereit, ruháit, melyeket Napoleontól kapott, a titkárát, udvarhölgyeit, kiket Napoleon választott számára, a szépségét, mely a nagy császár oldalán virágzott ki, Páris fényűző városában. Mikor mint Napoleon menyasszonya elhagyta Bécset, a császár kedvenc kis kutyáját és kanári madarát hozatta el neki meglepetésül hazulról, a többit mind ő adta neki és felesége az ajándékok özönéből igyekezett megőrizni minél többet, csak épen azt akarta elfeledni, aki elhalmozta gazdagsággal és kincsekkel, aki életre ébresztette asszonyi lényének minden báját, s az igénytelen kis osztrák hercegnőből császárnét teremtett a világ számára.

Mikor a Napoleon udvarának fényes libériáját viselő inas ajtót tárt a kancellárnak és Franciskának, Mária Lujza még ágyban volt. Csak tíz óra felé kelt fel és tizenegykor együtt dejeunézett kis udvarával.

– Jelentse ittlétemet Montebello hercegnőnek – mondta Metternich az inasnak.

A lakáj távozott és Franciska bámulva nézett szét a teremben, melynek bútorait még Mária Terézia válogatta össze és ahol Napoleon is lakott egyszer, rövid ideig, mint hódító.

– Mire gondol, Franciska kisasszony? – kérdezte Metternich. – Vagy talán fél? Nem kell semmitől sem tartania. Montebello hercegnő Mária Lujza Őfelségének első udvarhölgye, igen kedves, finom asszony, francia, itt egyelőre minden francia. Egyelőre – ismételte nyomatékkal. – De azért ne értsen félre, én nagyon szeretem a franciákat, soká éltem Párisban. Kissé könnyelmű emberek, túlzásra hajlók! Higyje el, Napoleont is egy történelmi túlzásnak lehetne nevezni egyszerűen és röviden.

A szomszéd terembe nyíló ajtó kitárult és egy őszülő, finom hölgy állt a küszöbön, még hallhatta Metternich utolsó szavait, mert gúnyos, kissé megvető mosollyal nézett a hercegre.

– Jó reggelt grófné – köszönt a kancellár meghajolva.

– Jó reggelt – felelte ridegen Montesquiou grófné, a kis Napoleon Ferenc nevelőnője. – Montebello hercegnő a császárné Őfelségénél van, azonnal értesítik hercegséged ittlétéről.

– Köszönöm grófné és addig is engedje meg, hogy bemutassam ezt a fiatal hölgyet. Boldog vagyok, hogy Müller Franciska kisasszonyt én kísérhettem el Őfelségének udvarába.

Franciska mélyen meghajolt a grófné előtt, az őszhajú hölgy kegyesen bólintott és Metternich újra megszólalt:

– Azt is engedje meg grófné, hogy a kis herceg hogyléte iránt érdeklődjem.

A grófné kiegyenesedett, finom feje köré magasztos szenvedés font glóriát, egy szomorú országé, egy összetört tróné volt szívének minden hűsége, gyengédsége, jósága, meg egy kis szőke gyermeké, Napoleon fiáé. A császár bízta gondjaira még akkor, mikor mint a világ ura, hódító boldogsággal köszöntötte születését. Milyen gyönyörű márciusi reggel volt az, száz ágyúlövéstől zengett az ujjongó Páris és Napoleon először tartotta karjában a római királyt, az egyetlen gyermeket, aki már királynak született. Aztán visszatette a Montesquiou grófné ölébe. A hűséges karok szent fogadásban fonódtak a kis Napoleon köré, ott, ahol a fényben, a kábító öröm mámorában, mérhetetlen hatalom szimbóluma volt az a nyöszörgő emberbimbó, de a grófné most sem hagyná el kicsi kedvencét, mikor az osztrák császár birodalmában egy letűnt nagyság utolsó emlékét őrzi szőkén viruló gyermeksége; neki ma is az, aki volt, egyetlen urának egyetlen fia, a repülésre teremtett sasfiók.

Megvédi ő kis kedvencét mindenki ellen, ha kell. Élénk pírral hervadó arcán lépett közelebb Metternichhez és hidegen, gőgösen válaszolt:

– Ha hercegséged a római király őfelsége iránt érdeklődik, úgy megnyugtathatom, őfelsége egészséges és a szomszéd teremben tartózkodik, ahol felséges édesanyja születésnapjára festi le őt Isabey.

A hatalmas kancellár mosolygott és mintha észre sem venné a grófné haragját, nyugodtan mondta:

– Grófné, én nagyon szeretném meglátogatni a kis herceget, Franciska kisasszony is bizonyára boldog lenne, ha minél előbb láthatná Ferenc császár Őfelségének unokáját.

– A Napoleon fiát – suttogta Franciska és összekulcsolva kezét könyörgő pillantással leste a választ.

A grófné hosszan nézte a fiatal leányt, ő meghallotta csendes szavait és ragyogó tekintetében szövetséges hűség fénylett feléje. Ki lehet? Honnan jött? Miért jött? A grófné szíve várakozó izgalomban dobbant meg és a rendesnél is nagyobb méltósággal válaszolt Metternichnek:

– A római király őfelsége bizonyára örülni fog a látogatásnak, mihelyt Isabey távozott, hozzá vezetem hercegségedet.

Igy harcoltak mindig, minél haragosabban ismételte a grófné: a Napoleon fia, őfelsége a római király, annál határozottabban válaszolta Metternich: Ferenc császár unokája, őfensége a kis herceg.

A grófné elhagyta a termet, de az ajtóból mégegyszer visszanézett, Franciskát nézte, látni akarta, hogy nem változik-e meg arckifejezése, nem vált-e egyetértő pillantást a gyűlölt Metternichhel? Vigyáznia kellett minden szóra, minden mosolyra, mert a kancellár sohasem jött hiába Schönbrunnba, minden látogatásával kincseket vitt el magával, ellopott valamit abból, ami nagy császárja emlékét őrizte, ami láthatatlan koronaként ragyogott a kis Napoleon fürtös fején. A grófné látott hazudni a Franciskáéhoz hasonló tiszta, ártatlan tekintetet, hiszen a császár szőke felesége is áruló már, kacagó szeme nem néz a multba, a mától kér csak új örömöket. Gyászfátyolt a császárért a grófné viselt egyedül, a többiek körülötte élénk, virágzó színek között akartak mindent feledni, ami volt és remélni, ami lesz, Napoleon nincs többé, halott nagysága semmit sem adhat már, éljen hát az, kinek hatalmában meghúzódhatnak a ledőlt trón száműzöttjei.

A rombadőlt birodalom első menekültje, az ifjú Mária Lujza, kacagva emelkedett fel csipkés párnái között, mikor jelentették neki, hogy Metternich herceg sürgős ügyben beszélni szeretne vele.

– Vajjon mit akar a herceg? – kérdezte kíváncsian Montebello hercegnőtől.

– Nem tudom – felelte az udvarhölgy.

– Mondja meg neki, hogy…

Az ex-császárné hirtelen elhallgatott, fejét hátrahajtotta rózsaszínű szalagokkal átfont párnájára és halk nevetéssel jegyezte meg:

– Kár, hogy így nem fogadhatom.

Mária Lujza tudta miért sajnálja; virágzó, telt fiatalságának a habos ágy volt a legjobb keret. Amint rózsaszínű selyem hálóköntöséből kibontakozó fehér karját szőke feje alá tette, élőképe volt Napoleon kijelentésének, mely szájról-szájra járt nászéjszakája után:

– A legbájosabb asszony a világon, jó, naiv és üde, mint egy rózsa.

Pedig mi volt ő akkor mostanhoz képest? Napoleon hiúsága számára a meghódított osztrák főhercegnő, egyébként egy igénytelen kis leány. Hirtelen kifejlődött, széles kebléhez még nem teltek hozzá vörös, vékony, gyermekes karjai, szétálló fogait még nem takarta el tudatosan pirosra érett szája, az a lecsüngő alsóajkú Habsburg-száj, amely akkor csak gyámoltalan volt, most érzékivé tüzesedett vágytól piroslott. Himlőhelyes, vörös foltos arcocskáját még nem simította el a szépségápolás művészete és halvány, élettelen kék szemét még nem töltötte be a diadalmas asszony biztos kacérsága.

Mária Lujza nő volt, igazi nő, asszony, a szó legszorosabb értelmében, odaadó, simulékony, gondtalan, gyerekes együgyűségében engedékeny, férfiszóra hajló. Hihetetlenül apró, gödrös kezecskéjével tudott zongorázni elég jól, tudott festeni csinosan, tudott simogatni felületes gyengédséggel, de semmit sem tudott megfogni igazán, a legapróbb tárgy is mintha kicsúsznék ujjai közül, mintha mindjárt elejtené.

Hogy gyűlölte Montesquiou grófnő úrnőjének puha kezét, ha valamihez hozzányúlt, mindig sikoltva szerette volna kiáltani:

– Jaj, eltöri!

És Napoleon a szívét, meg egyetlen fiának sorsát tette le ezekbe a kezekbe. Szegény Napoleon!

– Mit mondjunk Metternichnek felség? – kérdezte Montebello hercegnő.

Mária Lujza a rózsaszín ágyban tágra nyitotta kék szemét:

– Vajjon mit akarhat ilyen korán? – ismételte kíváncsian.

– Ha felséged tudni kívánja, kegyeskedjék felkelni és értesül róla hamarosan, – jegyezte meg hatalmas udvarhölgye, akit barátnőjének tekintett a franciák ex-császárnéja, de aki inkább külön testben élő akarata volt.

– Egy óráig legalább eltart, míg felöltözöm, az oly hosszú idő. – Mária Lujza még mélyebben simult párnái közé, de aztán hirtelen felült:

– Azonnal fogadom a herceget, pongyolát veszek és a kis szalonban beszélek vele, – mondta vidáman.

Mária Lujza számára már nem élt semmiféle etikett, az itthonit elfeledte, a franciával nem törődött, megkérte a lieber Papat, mikor hazajött, hogy „en particulière“ szeretne élni, mint egy gazdag, független nő, akinek senki sem parancsol, csak mindennap változó gyermekes szeszélye, asszonyos makacssága, sok múló vágya.

Hirtelen ledobta takaróját és selyem papucsába csúsztatta pici lábát. Párisból hozta még az arannyal himzett két apró remekművet és onnan hozta a pongyolának nevezett, vagyont érő csipkeálmot is, melyet a komorna sietve borított felséges úrnője vállaira.

Milyen csinos, gondolta Metternich, mikor bevezették a kis szalonba, melynek egyik aranyos karosszékéből, a Mária Lujza bodros feje mosolygott feléje. Valahányszor látta ezt a porcellánszerű szőke asszonyt, mindig a kis Marie Lujz’ jutott eszébe, akit még Bécsben is csúnyának találtak, alig négy és fél éve és aki hálás szavakkal köszönte meg mindenekfelett kegyes, jó atyjának, ha Ferenc császár Őfelsége egy-egy ruháravalóval megajándékozta.

– Nos, herceg, mi újság? – kérdezte a csipkeerdő mélyéből egy kíváncsi hang, amint egyedül maradtak.

– Nagy kéréssel jöttem felségedhez – mondta meghajolva a kancellár.

– Örvendek, ha teljesíthetem – felelte könnyed bájjal Mária Lujza. Nagyon tisztelte Metternichet; a lieber Papa megmagyarázta, hogy elsősorban az ő bölcs tapintatának köszönhető szabadulása Napoleon karmaiból és mint engedelmes, hálás leány, föltétlenül hitt mindig abban, amit a lieber Papa parancsolt, vagy mondott neki.

A kancellár finoman, szellemesen adta elő Franciska történetét, a császár daruvadászatával kezdte, a cár küldetésével folytatta, Franciska elhagyatottságának szomorú rajzával adott az egésznek érzelmes, szép színezetet, és azzal fejezte be tarka meséjét, hogy ezt az értékes, különös leánykincset másra nem bízhatja, csak Mária Lujza felséges tapintatára és nincs hely számára sehol a világon, csak a schönbrunni udvar csendjében.

– Végül pedig, – jegyezte meg hódoló tisztelettel, – minden, amit elmondtam titok, mély titok, nem tudja senki és nem is szabad megtudnia senkinek.

– Titok? – kérdezte érdeklődve a felséges asszony.

– Hogyne felség, – felelte a kancellár – ha a cár rátalálna, az vesztét okozná szegénynek és nagy baj lenne mindnyájunkra nézve.

– Nagy baj?

– De milyen nagy, felség.

– És én mit csináljak vele, mit gondol, kedves herceg?

– Én tudom, hogy felségednek nincsenek előítéletei, – hízelgett ügyesen a kancellár – a leány igaz, nem magas születésű, de Felséged nemes lelke ilyesmivel nem törődik, majd akad számára hely a legbájosabb, legfinomabb fejedelmi udvar körében. Nagyon csinos a kicsike.

– Csinos? Szeretném látni. Mikor hozza el?

– Már itt van és ha felséged óhajtja, azonnal bemutathatom,

– Kérem hívja gyorsan, látni akarom. Milyen a haja, a szeme? Hát a ruhája? Oh be érdekes!

Mária Lujza szinte tapsolt örömében, ez egyszer végre változatosság, ujság volt egyhangú életében.

– Nagyon szép? – kérdezte még egyszer, mikor Metternich már távozóban volt.

– Szép, felség.

– Szebb mint én, bizonyosan szebb?

– Az lehetetlen, felség.

– Tudom, hogy azt csak úgy mondja. – Mária Lujza nagyot sóhajtott. – Nem is hiszi, én mennyire nem vagyok megelégedve magammal, mindig azt hiszem, hogy mások szebbek.

Metternich elcsudálkozott a bizalmas közlésre, a fejedelmi asszony pedig szomjasan várta a híres nőhódító válaszát.

– Engedje meg, felség, Schönbrunnban nincsenek tükrök? – kérdezte finoman a kancellár.

Búgva kacagott erre Mária Lujza, aztán kicsit duzzogva tolta még előbbre vastag alsóajkát:

– Ön mindig hízeleg nekem, herceg. De most menjen, hívja gyorsan kis védencét.

Nagy, világos szobában, ugyanabban, ahol még Mária Terézia fogadta kacagányos testőreit, ahonnan Mária Antoinette indult útnak Franciaországba, ahol II. József búsult ibolyás, pármai asszonya után, ahol Napoleon szőtte a wagrami csata tervét, ezen a reggelen egy huszárruhás apró gyermek állt és a napsugárkévében ott ragyogott mellén a becsületrend csillaga.

Franciska előtte térdelt a földön és egy játékszert tartott kezében. Csak néhány napja kapta a kis Napoleon a színes fából faragott regimentet, amely mozgatható faollóra volt elhelyezve, úgy, hogy a különböző ujjnyomásokat követve, parancsszóra helyezkedtek a lovasok a legkülönbözőbb állásokba.

– Vigyázz! – kiáltotta a fiúcska, kivonva apró kardját.

Mint egy hadvezér állt, gyerekesen feszes tartásban és vékony hangján csengőn kiáltotta a vezényszavakat, míg Franciska boldog kábulatban dirigálta két ujjával a katonai parádét.

Őfelsége a római király meg volt elégedve, végre türelmes játszótársa akadt, Montesquiou grófné megsimogatta égő arcát és meleg pillantása gyengéden kutatta a Franciska mosolyát. Olyan őszintének látszik, vajjon igazán nem hazudik?

– Mademoiselle lejön velünk a kertbe? – kérdezte kedvesen.

Franciska szeme fénylett, a lelkét adta válaszul, a szó már alig kellett és semmit sem jelentett, amint halkan, elfogultan dadogta:

– Köszönöm grófné… boldog vagyok… olyan boldog…

A kertbe nyíló nagy ablakok tárva-nyitva voltak és beáradt a haldokló október minden szépsége. Szemben a hegytetőn a Mária Terézia híres gloriettje fürdött a napsugárban, a hegy lábánál a szökőkútból magasra szökellő vízkévék a szivárvány minden színében tündököltek, a nyírott fák között fehér testű görög istenek örültek utoljára a nyárnak, a virágágyakban reménykedve emelték fel fejüket a késői virágok, az utak kavicsán aranyos levelek röpködtek és várták a hímzett ruhás kis fiú tavaszi lépteit.

A grófné kézen fogta Napoleon Ferenc Károly Józsefet és intett Franciskának:

– Gyerünk, Mademoiselle.

De akkor Metternich jelent meg az ajtóban és véget vetett a reggel napos, önfeledt pillanatának.

– Franciska kisasszony, a felség látni óhajtja kegyedet.

Franciskának mennie kellett, egy utolsó pillantást vetett az imádott, szőke gyerekfejre, most dől el majd, hogy utoljára látja-e, vagy soká, mindennap, minden órán.

Oh be széppé is tette az izgalom, forró reménység égett tágra nyilt szemében, mikor ott állt Mária Lujza előtt a kis szalonban.

– Jöjjön közelebb, Mademoiselle – szólott őfelsége kegyesen.

Franciska közelebb lépett és a szőke, fehér csipkehalmaz élénken mozdult meg a karosszék mélyén. Mária Lujza is fiatal volt, kortársa állt előtte, egy szép leány, barna selyem ruhában, vörös mellénykében, aranyos hajjal. Egy szép, magas, könnyed mozgású leány, akinek nyugtalan ajkai remegtek az izgalomtól.

– Csinos, nem, nagyon szép – bólintott Napoleon hitvese. – Tud zongorázni? – kérdezte aztán hirtelenül.

– Tudok, felség.

– És rajzolni?

– Azt is egy keveset.

– A ruháját hol csináltatta? Szép! Nekem nincs egyetlen ilyen barna ruhám sem. Nem is volt. Pesten varrták?

– Magam varrtam, felség.

– Nekem is varrna egy ilyen ruhát?

– Ha felséged parancsolja.

– Oh nagyon szeretném, én a világ összes szép ruháit szeretném.

– Az én ruháim oly egyszerűek felséged ruháihoz képest – mosolygott Franciska.

– Oh az nem baj, mert nagyon jól illik kegyednek, Mademoiselle. Vajjon nekem is illenék?

– Bizonyára, felség.

Metternich az ajtóban állt, mintha ott sem lenne, de szeme vizsgálódva járt egyiktől a másikig. Világos, hogy Mária Lujzának tetszik Franciska, a barátnőt keresi benne, fiatal pajtást a sok komoly nő után, akik körülvették eddig. Senkije sem volt neki, testvéreitől, régi barátnőitől elidegenedett, fényes ruhái, pompás megjelenése még szelid mostohaanyját, Ludovika császárnét is eltávolították kis Lujzerljétől. Az ifjú főhercegnők irigykedve nézték és bizalmas szavukkal részleteket kutattak különös házasságából, tudni akarták mindenképen, milyen volt a gonosz zsarnok a gyengéd órák szerelmes perceiben.

Metternich győzött tehát, ha Franciska itt marad Mária Lujza közelében, végre megnyílnak számára a schönbrunni udvar titkai is. Ezzel a kis francia fészekkel szemben eddig tehetetlen volt a jól szervezett Geheimpolizei, most végre bejuttatott ügyesen egy biztos, finom kémet, az ő aranyhajú, engedelmes Franciskáját.

Ezt is a cárnak köszönheti, a cárnak, akit legyőzött megint egészen és diadalmas mosoly villant meg gúnyos ajkai körül, amint mélyen meghajolva, hódolatal mondta:

– Felséged engedelmével most távozom, Franciska kisasszonyt felséged gondjaira bízom, vigasztalja meg őt mindent bearanyozó jóságával.

– Gondoskodni fogunk róla, herceg – felelte kegyesen Mária Lujza.

XIII. FEJEZET. Elszálltak a darvak.

Beállt a csúnya őszi idő, már napok óta szünetlenül esett és zajosak lettek a kávéházak, néptelenek az utcák. Fini néni kandallójában nagy fahasábok égtek meleg fénnyel, várva Franciskát. Hardenegg alig tudta már féken tartani türelmetlenségét. Hiába magyarázta magának, míg az esőt és sarat nézte, hogy ebben az időben soká tart az út Budáról Bécsbe, nehezen jut előre Franciska, vágyakozása újra meg újra kiűzte a város kapuja elé és elment messze-messze a széles úton arra, amerről szerelmét várta.

November volt, a darvak rég elszálltak, érre kellett gondolnia Hardeneggnek szünetlenül. A kedves madarak útmutató, segítő társai, elvezették Franciskához, de már nem kísérhetik hozzá aranyhajú boldogságát.

Egy estefelé, mikor gyújtogatni kezdték az olajlámpákat a szűk utcákban és már két hét telt el azóta, hogy Budára küldött Franciskáért, kopogtatás verte fel ábrándjaiból. Hardeneggnek minden apró nesz ígéret volt az idegölő csendben és türelmetlen örömmel szólt:

– Szabad!

Hírnöke lépett be a szobába kimerülten, egyedül. A hű legény sejtette, hogy fájdalmat fog okozni gazdájának és zavartan forgatta ujjai között a visszahozott levelet.

Hardenegg szeme az érintetlen piros pecsétre tapadt és izgatottan, halkan tudakolta:

– Mi történt?

Forró reményeinek halálos ítéletét hallotta meg néhány szóban.

– A kisasszony eltűnt hazulról, senki sem tudja hová lett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte a gróf.

– Oh, uram, nem beszéltem én senkivel, első nap be se bocsájtottak, másnap is hiába csengettem, harmadnap az ablakot is megkocogtattam, de az egész ház mintha kihalt volna. Kérdezősködtem a kocsmában és ott megtudtam, hogy egy öreg szolgáló kora reggel eljár vásárolni, meglestem hát és szépen, udvariasan megkérdeztem, hogy nem adná-e át levelemet Franciska kisasszonynak? Az öreg asszony nem is felelt, haragosan nézett rám, aztán becsukta az orrom előtt a nagy kaput. Egy hétig jártam oda, rángattam a csöngőt, ráztam a kilincset, míg aztán egy reggel a kémlelő-nyíláson át az öreg, haragos asszonyság kikiáltotta:

– Minek csönget itt örökké, hogy belebolondul az ember? Senkit sem engedünk be. – Aztán becsapta a kis rézajtócskát. Erre én teljes erőmből dörömböltem és ordítottam, hogy egy levelet kell átadnom Müller Franciska kisasszonynak. Végre még egyszer megnyilt a kémlelő és az öreg asszony nagyon dühösen rikácsolta: – A kisasszony elment hazulról és senki sem tudja hová lett. Takarodjék. – Egyebet nem mondott, hiába kértem, csöngettem, kopogtam. Azért, uram, vissza kellett hoznom a levelet.

– Add ide – szólalt meg Hardenegg és halkan tette hozzá: – Menj, menj, hagyj magamra.

Hardenegg Rudolf mereven, mozdulatlanul állt egy ideig a szoba közepén, kezében tartva a levelet. Aztán lassan, mintha idegen hatalom küldené bele az életet, néhányszor bólintott fejével és csendesen ismételte: – Elment… eltűnt… eltűnt… Mély lélekzetet vett, fáradt, kétségbeesett kifejezés fátyolozta be tekintetét és csendesen az ablakhoz lépett.

Az eső szakadt, ég, föld és a leomló víztömeg szürkén egybeolvadt, időnként pedig belekapott a szél a szürkeségbe, nekicsapta az esőt a házaknak, hogy patakokban ömlött végig az ablaküvegen.

A Mehlmarkton lakott Hardenegg és a szemben levő nagy kávéház világos ablakait nézte, odaát kávét, teát, csokoládét, chaudeaut, likőrt ittak az emberek, újságot olvastak, billiárdoztak, sakkoztak, beszéltek és nevettek, míg az ő kéményében panaszosan sivított az őszi szél.

Most el kell mennie, megmondani Fini néninek, hogy Franciska nem jön. Nem jön. Hova lett? Ki lopta el tőle? Ki tud hírt mondani felőle, hogy visszahozza, visszahívja, mert az ő nagy szerelmének egyedül van joga hozzá a kerek világon.

Hol van már a régi szép őszi este, mikor először és utoljára látta őt, akit örökre szeret?

Egyszerre a vörös daru emlékét kereste a szürke égen, látta feltűnni a nádasból s aztán elszállni a messzeségbe. Vajjon merre jár most, kit csalogat, kit ámít, kinek szívében ébreszti fel az elérhetetlen álmokat?

A vörös daru és Franciska… hűtelen, gonosz mind a kettő…

Nem, nem, megkeresem és megtalálom, dobbant meg a szíve, ígéret, fogadás, reménység volt egyben. Nyomról-nyomra kell mennie, míg meglátja újra arany haját. Mert valami álnokság van a dologban az bizonyos, Franciska nem önként ment, elrabolták, vesztébe csalták és neki tudnia kell, hogy megkapta-e szerelmének szép biztatását, szent ígéretét, a vörös darut?

Magárakapta köpenyét, lerohant a lépcsőn, nem várt lovára, nem várt kocsijára, a csendes Hardenegg megváltozott, első és utolsó nagy szenvedélye tombolt lelkében és űzte útján feltartózhatatlan vágyakkal. Az olajlámpa pislogva égett a ház előtt és ő nekivágott a régi utcák labirintusának.

Olyan volt Bécsnek a belvárosa, mint egy zegzugos öreg ház, melynek azonban minden sötét folyosója, legapróbb benyilója is tele volt dallal, vidámsággal. Muzsikaszó hangzott a szürke házakból, a vendéglőkből. A kapualjakba, az ereszek alá, hárfások és verklisek húzódtak meg a szakadó esőben és kitartással gyötörték hangszereiket. Nem volt a világon még egy olyan zenés város, mint az öreg Bécs a Duna partján.

Az üzletek fényes, kivilágított ablakait csapkodta a zápor, de vásárlóközönség volt azért mindenikben elég. Esernyős tömeg hullámzott a Grabenen és Hardenegg alig tudott magának utat törni a hölgyek között, akik bámulva álltak egy divatkereskedés előtt, mert a „zur schönen Wienerin“ büszke tulajdonosa a kirakatában álló életnagyságú viaszbabára az orosz cárnénak készült legújabb estélyi ruhát adta rá. A viaszbaba újdonság volt Bécsben, a cárné ruhája is, nem csuda hát, ha sokan nézték.

Hardenegg szaladt tovább, beleütközött az emberekbe, elrohant a tarka ernyőik alól utána kacsintó híres, szép bécsi leányok mellett és nagyot lélekzett, mikor a Schottentorhoz ért és azon át ki a szabadba.

Bécs belvárosa világosan, zajosan élt a nagy falak között, de a kapukon túl, a Glacin át már csendes utak szaladtak a külvárosokba.

Az Alser-Vorstadtba sietett Hardenegg, az Alsergassen végig, a nagy gyalogsági laktanyához.

Háromemeletes, hatalmas, viharverte épület volt az Alser-kaszárnya, a legragyogóbb gyalogos katonák szállása. A Colloredo Jeromos gyalogezred híres volt a hadseregben. Gróf Colloredo a legkitünőbb tábornok, báró Rácsey a legbrilliánsabb ezredes, a tisztikar a legszebb, legcsinosabban felkészült tisztikar.

Báró Jósika Miklós lakása iránt érdeklődött Rudolf gróf, mikor belépett a kaszárnya nagy, négyszögletű udvarára.

Mindenki ismerte az ezred legfiatalabb kapitányát, három szobája volt a kaszárnyában és bennük örökösen zajos élet.

Hatan voltak együtt most is a jó barátok. Az előszobában a privatdienerek épen vacsoráért készültek menni a szemben lévő vendéglőbe, a nagy szobában két fiatal főhadnagy volt vívásban elmerülve, a szép Bethlen János Kuntze hadnaggyal egy nagy, hegyes, vörös papirosból készült, fehérbojtos sapkán foltozgatott, amelyet annak a fejébe nyomtak, aki valami régi élcet mesélt el újra. Sokszor volt rá szükség, elhasználódott a furcsa jószág. Lindner György és Jósika Miklós, a két kapitány, muzsikált, Lindner György gitározott, a kis báró fuvolázott és a többiek daloltak hozzá.

Ebbe a vidám társaságba lépett egyszerre nehéz bánatával Hardenegg.

– Hardenegg! – kiáltotta meglepetten Jósika.

A gróf feszes huszárruhájában izgatottan, hidegen köszönt. Jósika szürke házi spenzerjében könnyedén mozgott és kedves közvetlenséggel rázta meg kezét.

A császár előszobájából ismerték egymást, kamarások voltak mind a ketten és már sokat unatkoztak együtt, a gróf merev méltósággal, Jósika panaszok és sűrű ásítások között.

– Hardenegg Rudolf gróf – szólott társainak a kis kapitány, a fiúk meghajoltak és Jósika vidáman folytatta: – Velünk maradsz, úgy-e? Együtt vacsorázunk itt, nálam, aztán téged is elviszünk a bálba. A rokkantak tanyájának parancsnoka rendezi, Csórics ezredes, tudod, mennünk kell, parancs, de azért nem unalmas, hidd el, mert a kisasszonykák egyáltalában nem rokkantak és utána még egy jót mulatunk kárpótlásul a Lothringer-sörházban. Kedves, hogy eljöttél Hardenegg…

– Jósika, kérlek, négyszemközt szeretnék beszélni veled – szólalt meg végre a gróf és elkínzott arca megdöbbentette a vidám kompániát.