X.

A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.

A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat engedtek prüderiájukból.

Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek Jani öccse volt a kommandánsa.

– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész seregével magyar fogságba jutott!

Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.

A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.

Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének, akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.

– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van, mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a kolostorban.

– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában, hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…

Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért, – igazában soha sem szenvedte.

– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember szemébe, hanem elnéz a feje fölött…

*

Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy huszárai Torontálban vannak.

A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait, ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt köztük.

A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:

– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.

A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.

Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.

Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.

Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.

A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a granicsárokat.

A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.

– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén katonai felcser.

Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.

A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.

A hét svábok most már csak négyen voltak.