XIII.

A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a hatalmas vezér előtt.

Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi köze a vérengzéshez.

Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.

A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék. Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.

– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy kíméljem a városukat.

A vezér egy lajstromot vett a kezébe.

– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?

– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.

– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.

– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.

Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.

– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.

– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…

A szerviánus mosolygott.

– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom önöket tovább.

A svábok hazamehettek.

Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.

A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…

A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.

A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a patrulkommandánsok főbelövetik.

Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta, hogy a fosztogatók közé elegyedjék.

Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak, akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni, hová rejtette a gazda a pénzét.

A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig. Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent, ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig, a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.

Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt összetördelték és elszórták.

Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias egykedvűségükben.

A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant, Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult, nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a kölyök harci tüzét.

Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg. Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.

Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen kerüljön csak elő a kis haszontalan!

Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás, szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.

Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.

– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!

– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.

– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a törpe.

Az öregasszony vállat vont.

– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.

– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.

A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a Grafné ezüstjéből.

A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte Grafné két karját.

– Megmondod már, hol az ezüst?

Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt kezdte vallatni.

– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.

– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz, ha nyomorékká teszem a leányodat.

A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel rohanta meg az óriást.

– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.

A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére. A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva sétáltak a templom felé.

– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák odabenn nőket kínoznak.

A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.

– Kérem, a katonák nőket kínoznak!

– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.

Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon kiáltotta:

– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott, Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…

– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt, mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta megboldogult urának emléktárgyait.

A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték. Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak. Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető, gúnyos mosolyt harapott el…

Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…

Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént összetűzött, megint arra sétált.

– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.

Az egyik tiszt megállott.

– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt főbelövik.

– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!

A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.

Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók ezúttal jó nyomon voltak…

Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy boldogságában…

Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.

– Halt! Ki az udvarra!

A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte, kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó nélkül fölment az udvarra.

– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.

A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…

– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. – Gyorsan!

Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.

– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.

De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda, ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.

A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.

– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.

Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak, szemében rémület vibrált.

Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.

– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.

A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál fogva vonszoltak ki az utcára.

És ekkor megszólalt a púpos Mita.

– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.

– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.

Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a rácok valahogyan itt felejtettek.

– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.

– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.

Mita szaladt az istállóba.

És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha semmi sem történt volna.