VIII.

Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető, ragyogó arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő svábok most lobogó lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a „verseci győző“ útját.

Az öreg Hoffer valami furcsa dolgot mondott:

– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci németeket is legyőzte.

– Hogy-hogy a németeket? – csodálkozott az ezredes.

– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől nagyon megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában mindenekelőtt a gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A svábjaink már kezdtek megvadulni… De most megint a császárra esküsznek.

Az ezredes szigoru redőkbe vonta homlokát.

– Én nem ismerem a föltételes császárhűséget.

Hoffer csendesen bólintott galambősz fejével.

– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk emberi természetünkből.

Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén már csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is elkotródott az ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely annak idején föllázadt és kivonult Fehértemplomból, most le akarta tenni a fegyvert Blomberg előtt.

A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért. A verseci csata után a nagy fényből és a nagy forróságból semmi sem maradt vissza a szívekben, csak a gyűlölet hideg és fekete pernyéje.

Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó zsarátnokát.

Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel, továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a rácokat, otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy kimozduljanak a városból.

A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek, forrongásba hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a Konkordia elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy stratégákká lettek.

A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő istenitéletként fog végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg báró pedig kétségbeejtő lassúsággal, orrával a mappákat túrva, fölösleges hadmozdulatokkal és túlzott óvatossági rendszabályokkal ölve az időt, vonult le a Dunához. Aki ellenség lappangott a falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett előle. A magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon elhárította magától.

Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is katonaság, hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet a határon. Ezek a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai szerint beszélnek és mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. A szívük talán cserzett bőrből való, a koponyájuk pedig rubrikás papirossal van teli zsúfolva.

Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye, hogy az örökké végletekben kalandozó szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a reménységtől.

– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog titkot. – Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű granicsárjait.

Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga zászlaját. Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem köteles megvédeni.

Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü demagóg mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a kishitűeken, akik kételkedni mernek a szent szerb zászló győzelmében. Künn a falvakban a papjai megint feszülettel a kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.

A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott Fehértemplom ellen fordult. Julius vége felé megint megszólaltak odalenn a vészharangok, a fehértemplomi szőlőkben és kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és orgyilkos lövések dördültek.

Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a _Két pisztoly_ kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett hallani, hogy ez istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a tisztjei ostáblát játszanak a kávéházban, négy-öt mérföldnyire innen pedig asszonyokat gyilkolnak és sebesülteket égetnek a martalócok.

Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes, aki az expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres tábort talált. A svábok földsáncokat hánytak föl városuk körül és a lövészeik, a híres fehértemplomi céllövők, akik békés napokban össze szokták nyerni a délvidéki „lövésznapok“ ezüst serlegeit, most piros szerviánus fezekre lőtték be magukat.

Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat nevelt a vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach Ferenc volt.

Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól, hogy rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort. Le Gay igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem volt kellő utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és így az alezredes is kötélnek állott.

Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, – midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot, mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.

Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, miután a lokvai vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek, sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!

A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.

Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.

A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.

*

Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A csapat Fehértemplomba indult. A készülődés titokban folyt, a legények féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.

Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül. Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.

– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és szomorúan.

Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte magát bajtársai előtt.

– Hiszen mondtam, hogy megyek!

Heimné Graf Janihoz fordult:

– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van. De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút nem szokás katonának vinni –

– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.

Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot. Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat, amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon, mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.

A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi földhányásokat. Ekkor kibontották a zászlójukat és harsogó kórusban énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus, Lasst unsere Banner wehen, – Ade, du liebes Vaterhaus, Ade, auf Wiedersehen.

A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit, Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha rettenetesen haragudnék.

– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is eljönnek? – ordítozta magából kikelten.

Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!

A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.

*

Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt azonban, hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban lőnek.

A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.

Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében keresztül akarta szúrni a kardjával.

– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.

A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett szemekkel bámult barátja arcába.

– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –

Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim tüzér is meghalt.

A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra, megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.

Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a városba, amelyben tisztes kapitulációt ajánlott a sváboknak. Maderspach megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt, hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi hadával.

A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne, az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.

Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy 19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.

Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.

Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült, az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.

Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság élethalálharcának.

Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:

– Nem lehet, nem szabad!

A csata végül is a szerbek futásával végződött.

Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.

Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el. Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon kommandirozott valamit:

– Pihenj!

Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.

És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.

Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján.

– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.

Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.

– Megsebesült, – mondta szárazon.

– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?

– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek, – morogta Tóni keserűen.

Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és cserepárjaival.

*

Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá, amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje fölött.

Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok! A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.

Maderspach kezében megremegett a messzelátó.

– Mintha magyar zászlójuk volna…

Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.

– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt, miután elhangzott a trombitajel.

Maderspach eléje lépett.

– Én vagyok!

Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig elpirult.

– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?

– Hát ismeri a nevemet?

– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.

– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány vagyok.

A hadnagy elmosolyodott.

– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.

Azután bemutatta magát.

– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem érkeztünk későn.

Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét sem ismerte.

A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.

– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.

*

A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan lehet köztük rendet tartani, ha még botozni sem szabad őket? És hogyan állják majd a tentanyalók a tüzet?

A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.

Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól, hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte. Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még délben is bömböltek az ágyúk.

Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.

– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.

A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el. Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.

De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt szegeztetett és fejjel beleugrott a csatába. Példáját követte Krausz kapitány két Rukavina kompániával.

Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.

– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!

– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a visszafojtott méreg.

Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az ellenségre.

Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.

Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem esett több szó.

Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre, hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig porrá égette.