VI.

Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.

Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba ereszkedtek vele.

Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:

– Jönnek, jönnek!

A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a város határában állott.

Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.

Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv szerint megszállja a rácváros némely pontjait.

Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:

– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja a fogát.

Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat vont.

– Hát hiszen majd meglássuk…

A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.

Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska, mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte, hogy mit beszélnek a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.

– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!

Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?

Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak mint az ördögök.

Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van Isten!

Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán. Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel volt, hogy Manin megérthette szavát.

– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember siessen ki!

Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van, megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az átkozott lovasembernek a száját?

A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a trombitájába.

Manin a halálra rémült leányához lépett.

– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk végünk van!

S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.

Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki futásközben is verte a dobját.

Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget, a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos embervadászat volt, végig a szántóföldeken.

Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt azonban lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két kezét:

– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.

Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az odborbiztos.

Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.

A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.

Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok – százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt. Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.

Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal.

A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik, az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás alkalmával.

A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.

Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:

– Sok ilyen svábot a hazának!

Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:

– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes alispán úr!

Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt, amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“. Ő excellenciája ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még mindig csak kaszás had.

A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő nádasok között.

Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga császári standár.

Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a megyeház udvarán.

Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat, hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak megcsalták őket.

Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt olyan tiszta munka…

*

Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust. A fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak báró Blombergnek hajlandó elárulni.

Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:

– Szervusz Blomberg!

Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre elhalványodott.

– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?

– De bizony én vagyok!

A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán segédtisztje.

– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért kapni.

Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.

– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?

– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő ruha: a császár uniformisa.

Blomberg a két keze közé fogta a fejét.

– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled, te szerencsétlen?

Nugent vállat vont.

– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom, hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.

Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a kötelékeitől.

A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.

– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.

Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.

– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. – Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom és rébuszokat én nem oldok meg.

Nugent az ezredes vállára tette a kezét.

– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát, mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.

– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom, hogy hová kell mennem, mit kell tennem.

– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva, vagy egy hónap mulva talán már levetjük az álarcot és akkor egymásra fognak ismerni, akik összetartoznak.

– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?

– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány. Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.

– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?

Nugent a vállát vonogatta.

– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván. Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája mindennel fölér, százezer ember életével is.

– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?

– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.

Az ezredes tépelődve járt fel-alá.

– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét védeni, ez a nép rebellis.

Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a szivarját.

– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk! A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja, ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, csak egy jó tanács erejéig: vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan lehetetlen visszatérned.

Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.

*

Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet. Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben lesz.

Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…

Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!

Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és egy fehérfrakkos katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz hadnagy fakó arcát.

– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül mászott.

Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára, akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…

A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…

– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!

Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.

– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.

Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.

A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt. Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres és csonka rommá változtatniok.

*

A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami dolga akadt a hátsó kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba fektette és élesztgetni kezdte.

Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy Manin szomszédot megölték.

– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.

– A zöld szobában, – mondta édesanyja.

Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld szobába.

Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!

Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá, rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.

A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé.