IV.

Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé, hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is tartozik némi felelősséggel.

Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben véve tisztes és békés benyomást tett.

A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf Jani. A parasztok bizalma eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult, mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis. Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról, de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy maga járjon a dolgai után.

A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.

– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?

A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.

– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…

A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén. Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott, amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles. Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.

Ez tetszett az embereknek.

Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép dal hallatára a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán, a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve. Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.

Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen megfésült fejére tette tenyerét.

– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.

– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.

– Hány éves vagy?

– Most leszek tizenhárom.

– Mi a neved?

– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.

– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd, ha jön az ellenség!

Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja. Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az ördög sem bírt már.

A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.

Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.

– Hozom az ágyúkat, emberek!

– Hol vannak?

– A kocsiban, a szalma alatt…

Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.

– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!

Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a fellegvárban.

A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.

– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni egy kicsit, – mondta Holky szakértően.

– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.

Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai gyöngédséget érzett.

– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a bognárnak, hogyan csinálja.

A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.

*

A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót. A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése. Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni, mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.

Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig késett még.

A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott, hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…

Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból. Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől estig durrognak a céllövő karabélyok.

Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja, Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.

Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.

– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak ártatlan arccal.

– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.

– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.

Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.

– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?

Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.

– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk megvédelmezni.

– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni fogja kötelességét.

A nyul tehát kiugrott a bokorból.

A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket. Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt Rajacsics udvarában.

– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.

– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még él, sok bajt fog szerezni.

Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.

– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot agyonlőni?

A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.

– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy embert, akkor holnap százzal álltok szembe.

Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.

Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn. Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon komolynak látszott.

– Honnan jösz? – kérdezték.

– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.

Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.

– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad… Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje… Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes embernek otthon a helye.

– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.

Haller lemondóan legyintett a kezével.

– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja bennünk a lelket: Maderspach kapitány…

Lutz szeme fölvillant.

– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…

– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.

Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett az asztalra.

– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke. Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni, igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott, hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…

Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn, fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét idézte föl.

– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!

A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja. A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi, egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely a Bánságot akkoriban betöltötte.

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus, Lasst unsere Banner wehen, – Ade, du liebes Vaterhaus, Ade, auf Wiedersehen.