IX.

A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a várostól ágyúk morognak.

A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak, amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a maga zászlóját.

A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.

Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!

Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a „lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos kimagyarázás útján még el lehetne simítani.

A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.

Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében, befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után nézett, nyoma veszett.

Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.

A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.

A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek, mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy kíséretében.

Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről, hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket, hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“ hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.

A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.

– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell fogadnunk, – mondta.

Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg halszemüket. Végül megszólalt egyik:

– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést tennénk az otthoniaknak…

Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.

– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?

– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és fölkapaszkodtak szekereikre.

– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.

Blomberg ezredes fejét rázta.

– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a városi tanács szabad kezet engedett nekik.

Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.

– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.

A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.

– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.

– Ez parancs!

– Kinek a parancsa?

– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!

Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára tette kezét.

– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának, neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e szolgálni.

– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult föl Blomberg.

Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.

Blomberg az óráját nézte.

– Délben itt lesznek az ágyúk!

A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.

Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.

– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.

Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben írt az adjutáns, ennyi volt:

„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics főhadnagy._“

Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni, most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.

És megírta parancsát:

„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“

A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a kardjukat és tovább sétáltak.

– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.

– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben? Nevetséges!

– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.

Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy ulánus-altiszt érkezett.

– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.

A cseh megint levelet hozott.

„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“

Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a kövér ember galopban repült a várhegy felé.

*

Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront, azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet a patyikus hozott magával.

Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.

– Graf úr, viszik az ágyúkat!

Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában, szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.

– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.

– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.

– És hol van az ezredes úr?

– Lagerdorfon…

A fiatalemberek elképedve néztek össze.

– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez őrültség! Ez gazság!

Kolonics arca elfehéredett.

– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell teljesítenem föllebbvalóm parancsát.

– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.

A ravasz patikus közbe vetette magát.

– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el békességben.

Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a harangokat.

Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.

Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak. Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a császáriak nem segítettek nekik.

A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.

Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:

– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta emelt hangon.

– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös elszántságtól eltorzult arcu ember.

– Ulánusok előre!

Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé, kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök katonásdi játékát.

És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:

– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk titeket a városból!

Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.

A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a nemzetőrség is tüzelésre készen állott.

A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek. Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg. Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.

Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok, halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona, a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!

Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak, magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak, kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.

Végül megjött a lagerdorfi lovas.

Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.

„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.

A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és megrohanja az innenső kaput.

– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.

A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz hadnagy.

Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.

– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.

Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.

– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!

– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz hadnagy.

Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig puskacsövek jelentek meg.

Az ulánustisztek összenéztek.

– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? – kérdezte a kapitány.

– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.

Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket. Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.

Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.

Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak. Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek és eldördül az első lövés.

Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.

A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában, panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?

A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…

A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…

Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon kérdezte:

– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?

A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt katonaságnak.

Blomberg arca vérvörös lett.

– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!

Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.

A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári királyi szarvasbikáját.

Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl, hogy végre megszabadulhattak tőle.

Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez valami előre rendezett csúfság.

A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:

– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?

Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a fogát csikorgatta és elfordította arcát.

Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk. A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.

– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!

Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.

– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a leány.

– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.

Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.

Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.

– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…

– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.

Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki sem jött át vizitába az ezredeshez.

– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.

– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.

– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.

Vajjon mibe fő a fejük?

Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta, hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen leste egymás lélegzetét.

Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták, hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“

Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek. Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a tisztjei is mind soron kívül előléptek.