XVI.

Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha odalenn valami megváltozott volna.

A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…

A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti szél.

Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a nagy gyermekek új játékszere, a vasút.

És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“

*

Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan, mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők, dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama. Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.

– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.

– Már csak kettő, ótata.

Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:

– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.

– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.

Most megszólal a nagymama is:

– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.

A kis leány a fejét rázza:

– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy igenis föl tud mászni.

Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.

– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.

– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét tettem ótatára. Hát csak előre!

Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni és ez meg is látszik gömbölyű arcán.

A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.

– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.

Nagyapó megáll.

– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a szerviánusok…

Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:

– Mit nevetsz, kis haszontalan?

A kis leány fülig elvörösödik.

– Igazán nem nevettem, ótata…

Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy ásítozás nélkül.

Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon édesapját:

– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.

– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…

Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak ostobaságokat tud magának kívánni.

A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra, egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.

– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.

A sekrestyés arca földerült.

– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.

A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral és mindegyiket odaállította a helyére.

– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer Tóni… A Szalvátor-patikus…

Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.

A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt télen hagyta itt örökre a patikáját.

Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.

A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, – született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.

Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes lett.

– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg ne találják a szerviánusok!

Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén, valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból őszhaju, terebélyes nagymama lett.

Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló fakupákat.

Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak, hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.

– Isten hozzátok, édes cimboráim!

A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket köszöntötte.

– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!

Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.

Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.

– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!

Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen, alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.

– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!

Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy azt elvegye tőle.

– Isten hozzád, Manin Zorka!

A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke erősebb, mint a megszokott környezeté.

– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!

Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves emberévé lett.

– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő Gábor!

A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.

– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy tömegsírokban.

Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta és ekkor így szólt:

– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően, fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.

A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek vissza a vártól.

– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.

Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.

Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár, gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni, üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.

Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:

– Gyerünk haza!

És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.

– _Vége_. –

Jegyzetek.

_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre utalnak.)_

III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“

Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.

IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos szerepelt.

Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban igazságügyminiszteri tárcát vállalt.

A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.

V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“ biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is. Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki szerbek föllázításában.

A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk, egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban megváltoztattuk.

VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.

VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.

Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.

Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú hőse Kumanovics szolgabíró volt. _Milleker_ forrásmunkájában így mondja el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik, – kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath. plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“

VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.

Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“

A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.

IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le, ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.

Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és temesvári főparancsnok lett.

Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.

XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000 szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig „különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.

XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból, csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az _Erlebnisse eines k. k Offiziers im österreichisch-serbischen Armee-Korps_ című munka szerzője azt mondja erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában lovagias kötelességet teljesített.“

Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és valamennyien elmenekültek.

Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)

XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai „szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.

XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt, népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és régensnek édesapja.

XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra ítéltek.