XV.

Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai háztól.

Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn. Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek, a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a császárt.

A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha minden házban halott volna.

Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok. Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik. Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.

És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri szolgálatot végzett a városban.

Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét Szerbiába.

Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a várost.

A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:

– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.

A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…

A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon, le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.

Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.

– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.

Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.

– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.

A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a gonoszul mosolygó Bemmel.

A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni, Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak, némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.

Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna, mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy mikor lesz reá szüksége.

Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt, hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt, amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek eresztett.

A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre megenyhült.

Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn szemben találta magát Janival.

– Mi van a karoddal? – kérdezte.

– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…

– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.

– A csonttörő Gábor.

– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember, mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.

Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy a doktor némileg meghidegült vele szemben…

*

Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta föl az illatos italt.

Azután megeredt a beszélgetés.

– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már magyar az egész Bánság!

Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő cimboráiknak is töltöttek.

Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak. Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.

– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla tudnia.

Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.

Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.

– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.

– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.

– Elvitte.

– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel marsirozott ki a városból.

– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.

*

Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint honvédtisztekhez.

Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.

– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.

– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.

– Oh nem, a muszkák…

Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.

A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst, hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…

Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a császári hadsereg strafkompániáiba.

Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a szerencsétlen temesvári csata viharában.

Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.

– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!

A második Frombach János volt.

*

Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer már megszabadult.

Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember kinézett a sötét utcára.

– Ki az?

– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd úr?

– Hogyne!

– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb határra.

– Tüstént fogatok.

– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó, akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.

– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.

Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt. Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András és Ferenc fia és három parasztsubás ember.

A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf mellé.

Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.

– Halt!

Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.

– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.

A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.

Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.

Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.

Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok számára.

A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.

– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.

– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.

– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A nevem Czecz tábornok.

A második subás is megcsókolta a két svábot.

– Én Figyelmessy tábornok vagyok.

A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.

A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el nem tünt a palánkai sziget mögött.

– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta Frombach.

A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat gyalogos jött feléjük.

– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat és most értünk jönnek.

Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé ugratott.

– Önök Versecről jönnek?

– Onnan.

– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?

Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.

– Azok már jó helyen vannak.

– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.

Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.