V.

A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.

A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál, talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.

Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban. Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami, amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt, mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució is olyan, mint a részvénytársaság.

Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.

Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.

Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél, ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a gyujtogatás igéit.

A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek; mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül, a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és megszöktették a földühödött svábok elől.

A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik közt, hepehupás dülőutakon végig.

Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.

A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.

Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.

Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.

– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.

– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.

A generális igen furcsa választ adott.

– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.

A verseciek elszörnyülködve néztek össze.

– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok fölött?

A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.

– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.

A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna válaszolniok a szigorú tábornoknak.

Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak. Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok előtt.

*

Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban. Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.

A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.

A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.

Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a tücsökcirpelés.

– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.

– Egyedül!

Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.

– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.

– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?

– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.

A leány azonban átsiklott ezen.

– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak itthon…

– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém légy…

Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő borzongást érzett.

A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.

– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.

Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már töviről-hegyire átgondolta.

– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes… Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most mindent megkaphatnál tőle, mindent…

Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.

– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden színészi páthosz nélkül.

– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…

– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?

Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából a gyűlölet!

Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét, mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el, akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…

Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.

– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?

A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.

– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!

Janinak eszébe jutott valami.

– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német asszonnyá? – kérdezte.

Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani kabátgombján.

– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.

– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.

Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két karjával.

Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát kövér esőcseppek kezdték verdesni.

– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, – susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.

Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak pedig kimenője van…

A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában. Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte a lelkeket.

– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.

De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor. Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen, akár nem, – bemászott az ágy alá.

A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.

– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.

– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel, amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.

Megint a basszushang beszélt:

– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád. Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra különösen ügyeljetek.

A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!

A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy alá.

Manin csendesen mondta:

– Van ezek közt egypár becsületes ember is.

A basszushang dühösen felhördült.

– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint édesanyámé!

Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem adta meg magát.

– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk, akkor meggondolják magukat.

Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa. Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok, tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.

A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha fölfedezik, nem szabadul innen élve.

A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.

Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.

– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?

– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.

*

A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek. A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.

A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky doktor.

– Hová, szomszéd?

A korcsmáros megállította fogatát.

– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze csak messziről.

A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen föllelkesítette.

– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő messzilátóm, azt magunkkal visszük.

Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban kocogtak a határ felé.

Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.

Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább. Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.

– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.

Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…

– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.

A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a tengelyből…

– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó lovaival vesződött.

A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…

– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.

Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.

A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott, hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!

Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér, szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük, olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros úton.

A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a borukat és hazamentek.

A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.

Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán, rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt, hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.

Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.

– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.

Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint megszólalt:

– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.

– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.

A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak játszani.

Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült, egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a korcsmáját.

*

Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még pedig fej nélkül.

A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni. Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és sohasem tértek vissza többet.

Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…

Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez? Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott, kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.

Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.

Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik támadt.

Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.

A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét svábok nótájára:

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus…

Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek, egyébként pedig vingai bulgárok voltak.

Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.

A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba merült.

Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.

A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához. Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő összeaprítja az „egész csürhét“.