II.

A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka, se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása, kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.

A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a templom-utcában, áll a Grafék háza.

Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva. Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét felköltsék.

Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel. Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében, elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a rabságba jutott királyleányé.

Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a leányok kórusából.

Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, – jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita hatáskörébe tartozik.

Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.

Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.

A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes, hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok, akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak ülnék teli a kertet.

Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett, Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely a kezén mászkált.

– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.

A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz. Alkalmasint várta ezt a találkozást.

Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette, de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid karaktere.

– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta Zorka.

– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.

– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…

– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, – suttogta Jani.

A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.

Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.

– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.

Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a saját édesanyjától.

– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt hárfázunk a lyányokkal…

Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta. Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi, lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel szaladt végig a kavicsos úton.

– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!

És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve lapult meg a rés mellett.

– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.

– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus… Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.

– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az egészből.

– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött, megint a szerb lesz az úr!

– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.

– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak mindegy lehet.

Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a házba ment.

Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő megmámorosodott tőle.

Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.

Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése hallatszott és a _naplopó, szamárság_ és _majd adok neki_ féle kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában, arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete, melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont el az írószoba üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már becsapta maga után az utcai kaput.