VI.

Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.

A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza ügyét szolgálja.

Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.

Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol, ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.

Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi. Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust, akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a madár után a háztetőre.

A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani, hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.

A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond, de hozzátette, hogy jó katona.

Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén cigánykereket hányt.

Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a bugrisok kardcsörömpölését.

Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a fehértemplomi Hallert.

Haller az ezredest kereste.

– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…

Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat, fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt, hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a kezükben néztek farkasszemet…

Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel szemben, aki végre is fölebbvalója volt.

A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem adhatta meg.

– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az alibunáriakkal.

Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.

Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.

– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.

Haller szomorúan rázta a fejét.

– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a városunkban és éhinség fenyeget…

A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan kotillon-jelvényeket.

A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal. Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.

Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva, mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy okuláréval és lószőrbajusszal.

Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.

– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.

Már attól félt, hogy a bál elmarad…

A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta Linda izzadt nyakát.

– Hol van a gróf úr?

Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.

Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az egyenruhája szürke volt az országút porától.

A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly, szinte ünnepies kifejezése volt.

A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági háborúban.

Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt. Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték a lováról.

Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette. Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.

Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott, amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.

Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt szégyelte magát.

Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást és ekkor elkezdett keservesen sírni.

*

Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.

– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr, Snik és Snur most árvák…

A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott.

– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha megbíznék bennem…

Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.

– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.