Part 10

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.

– Mi van?

– Vizem van.

– Nekem meg sóm.

– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.

– De miből?

– Fűből.

– Jó lesz az?

– Jó hát.

– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

– De nincs paréj.

– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

– A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk…

– Én is kimegyek.

– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.

Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.

Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden füszálat megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van az édes anya, meg az édes szülőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-bele fektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, ugy csuszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony füszálak lehajoltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek usztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt… A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az bizony nem sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tizezren, meg a világ teremtése óta hányan s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu Jóska várja az édeslapu levelet…

Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább, lassan, mint a gyik.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni mire felébred… Hát ez az orosz mire bizta magát?… A szent Föld ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt…

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahuzódik s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s kiemelte a füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban… S most ujra kinyilt, kinyult a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot…

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még.

– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csuszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra utnak…

Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszufarka utána söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb, az élő füvet ugy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az édes füveket.

– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…

Alig tudott bele lelket verni.

– Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük táján összecseppentek, lebiggyentek…

A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

– Hun szedted ezt, testvér?

– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!… De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret…

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

– Testvér.

– Mi kell, testvér?

– Hun alszik az az árva?

– Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

– Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

– Nem.

Kis Samu megint ezt:

– Add csak ide, testvér…

– Én?… Nem én…

– Hásze, jóember, nem akarom megenni.

– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom, mié!…

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, – szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a kenyeréből… – Ki tudja, az a muszka is mikor kap ujra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.

– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem dinament van benne, haszen ismerheti mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet…

XIII. AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.

_Skole_, 1914. október 20.

Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat elmegy a határig.

Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a visszavándorlók, akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját cipelték magukkal. Az uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkivül lassu és hosszu vonaton.

– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!

Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.

– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.

Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna kapacitálni valakit azon a rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró hajduja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az utolsó vonat…

– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem hozhattam el…

Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent isten, a láda az értékekkel…

– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni…

– Örülj, hogy nincs már muszka.

– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!

Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:

– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk, mint a negyvennyócat.

Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel Munkácsig.

Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.

– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.

Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy betüt se Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erősitést is fog tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…

– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasutért… Még pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…

A vonat szombaton este indult Budapestről és hétfőn reggel ért be a Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany nyirekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek… Ez a vidék a magyar hazának egy ismeretlen, egy félredugott, egy tömérdek állami kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.

De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy tudjuk, hogy a mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.

Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont rezervisták félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak ki nekik, elvigyorognak és szervuszt intenek.

Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet: kozáktanyák. A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S beszélnek az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszu rutén szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel… Borzasztó volt. A csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.

Volócon a vonat jó hirt kap.

_A vonal vissza van állitva Lavocnéig._

Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett lelkekre ez a hir.

Hiszen akkor tiszta a Kárpát!

Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az ember az édes itthon nyugalmát.

S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem: itt már nincsen baj.

– A mieink tegnapelőtt, szombaton már _bementek Skoléba_.

Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghivnak, hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.

Kimondhatatlan jó érzés.

A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.

Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal szétrombolható, szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre teszek belőle, a porrá zuzott géprészekből.

Skole…

Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint Munkács. A lembergiek kedves nyaralóhelye.

Semmi kár.

Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még egy ablakot bezuzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk. Felgyujtották a kastélyt, de ott hagyták az egy halomba hordott rablott kincseket. A város tiszta… Kivéve persze, hogy a kozák nagy előszeretettel szállásolta be a lovát a szalónokba s a zongorákat szerették használni éjszakai cilinder helyett.

De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink csörtetik a kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék kacéran kinálják a csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.

– Ah, csak önök a finom uriemberek, az oroszok azok pogányok!…

S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leánnyal, akik egymás háta mögé bujva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag, egészséges, pirospozsgás, viritó arcukat, amely egészen körül van rajzolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar katona összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb ágyujától sem.

_Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe_ s már a társzekerek ezreit viszi utánuk a vonat Szinevucskóig.

Pár nap mulva talán Lembergig.

Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Galicia ma megint visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre, mert most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.

XIV. MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.

_Skole_, 1914 október 21.

Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.

Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru rávilágit.

Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi vadságot sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag felhők, a borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre visszasülyedt prehistorikus fenevaddá.

Egyik sem igaz.

A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszitéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában életértékekből. A nyers és ugynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig birják mozditani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek, akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték volt át, frissen és vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.

Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s milyen szépek, egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák, megirigyelnék a háborut.

S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog, mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy arany barátságban pattog a szó:

– Szeavasz, szeavasz…

– Szerbusz, szerbusz.

Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga tisztásával.

Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszu, végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a mieink diskurálnak…

*

Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak a testükön valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek, a győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a hősök beszédét.

[Illustration]

– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.

– Ez igen!

– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.

– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?

– Kassán csináltattam husz forintért.

– Nem drága!

– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.

A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj magyar divatot.

Aztán.

– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.

– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.

– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek, az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy meg van vetve.

– No az enyém négy nap mulva jött meg.

– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne volt.

– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön, mindig azzal fogadja: Keblemre, te állat! Hát már megjöttél?… Mert azt se lehet kivárni soha.

A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.

Aztán az ebédre is kell gondolni.

– Hol az étkező kocsi?

Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.

– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?

– Táphadnagyok, táphadnagyok.

– Sört lehet itt inni?

– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.

– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berugott.

– János.

– Tessen parancsolni.

– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.

– Igenis. Prófunt.

– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.

– Igenis, prófunt.

– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.

– Igenis, konzerv.

– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt, vadsertés izzel!

– Igenis, konzerv.

– Fuj…

– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.

– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers hust bádogban.

– Csak szoknyában!

– Persze.

Az asszonyi dolgokra térül a szó.

– Azt az orosz is kedveli.

– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü a menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magamnak sincs, mind elvitték az oroszok.

– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel, hogy: „Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.

– És te mit mondtál rá?

– Ki kell üriteni!

Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is kerül; a cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi dolgairól.

Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.

Ebéd után jönnek az adomák.

– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti kávéházban…

– Itt szebb helyen vagyunk.

– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy Felső-Magyarországon?

– Hát Volóc kis hely, de ott több van.

– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.

– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba kvártélyozták be a lovakat.

– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet – szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni, hogy lehet-e itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb kereskedőhöz utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta. Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi raktára? Mert ha az ember a kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mondja, hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem vásároltak. És hogy?

Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem igaz?… A végén kihordatja a holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alássan, én leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis pénzt?… Pénzt? – azt mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a hasadba, azt kaphatsz.

– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy másik tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van, hogy az mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiunak, hogy te, mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik pájeszedet egy koronáért. A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott semmit… Hát megcsináljuk az üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.

Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a nevetést.

… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik… Ezek az urak mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja, melyik lesz az köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak…

XV. LEVÉL.

Édes szülém,

irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még a jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.

Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a fiukat, igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg a szegény magyar katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát legalább nem éri kár.

Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is kiadta a parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik, stráfot kap, de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem is, hogy csak egy hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult hetekben az nagy marsokba leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan kilós marhát, de azt a bajtársamnak irták, hogy a váci vásáron élősulyba három-négy koronát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak csak az a jó, hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy boglya széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság, kit a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.

Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy maguknak nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami itt van velünk, de nem kapok maguktól levelet, én mindig irok, mikor csak lehet, de maguktól egy betü nem sok, annyi se jött augusztus 17. óta az én szivem vigasztalására.