Part 6

– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt se tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a szuronyokat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott volt egy kerités, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már feküdtünk, ott volt a második batri elszállásolva egy kuglizóba, ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára. Azon az udvaron volt vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa, hántott fa, abból szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett s a csehek uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy verik a magyarok a cseheket.

– Nem lőttek a katonák?

– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott a civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon vitték el őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak, Somogyinak másnap egy ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyik, ahogy a kapuhoz ér, egy fával igy szemen vágták, az rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor mi mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a rendőrök jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már a tüzoltók is jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy órától éjfélután kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje a sebesülteket köztünk, hogy arról megtudják, ki vett részt a verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt semmi. Keresztes, akinek átszurták a combját, olyan haptákba állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is vitték, hogy ő verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A főhadnagy, a batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt mondta, nem bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket, de a legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.

– Kitünő.

Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.

– S mi lett a büntetés?

– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték a Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a magyaroktól.

– Szóval jól mulattatok Bécsben.

– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben a csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert azzal tele van Bécs, kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar ez?“ Azt mondja a másik „én nem tudom“. Pedig mind beszéltünk németül, én is, a Weisz is, csak ép Lám nem tudott egy szót se. Azt mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok vagyunk.“ Arra nem kért semmit, elment. Pedig nekem volt is Legitimationskartém, nem is a batritól, hanem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda kellett mennem, hát nem volt senki az irodába, én megláttam ott a Kartékat, mindjárt vettem egyet.

– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy érvényesebb legyék.

– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt igazán csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt, aláirni én is alá tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az utcán… egyszer azt mondom a pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy kis gyümölcsöt ettől a kofától“. Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt Bécsben!… Egyszer meg azt mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged fixiroz“. Megszólal a kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat fixirozzam“. Hü, mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk magunkat… Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.

20. OROSZ CIGARETTA.

Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi orosz katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s hullottak a levelek a fákról.

Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok, szabad volt beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok. Szabad volt egymást nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az elmaradtakról, a családról, a bajról emlékezni; szabad volt élni. Oroszok voltak az orvosok, oroszok az ápolónők, tizen, csinos, müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka angyalok, akik szeliden mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s türelemmel ápolták a magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s némán türték a fájdalmakat.

Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az egyetlen magyar tiszt tanyázott.

– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.

– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.

Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve, fáradtan ült le egy székre.

– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az állkapcsa iszonyuan el volt lőve. Az egész arca be is volt pólyálva, csak a szeme látszott, nagy, szomorkás szeme.

– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek a muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam, szinte unom magam.

Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt tovább.

Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a fogait s hosszan, alélten lélekzett.

Hosszu percek multak el.

Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény beszürődött enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette. A százados lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla szinte a csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel, szédülve, lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is felejtette, hogy Bencze honvéd ott ül a lábánál.

Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü legényt, fölkiáltott.

– Még itt vagy, Bencze fiam.

– Itt. Százd urm.

– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod az a cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy kis himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt repedve a mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, hogy nem a muszka golyó repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két pofára evett, hát persze kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse eszek, a lábomat is lecsatolták, mégis itt vagyok.

Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és oly rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni kezdett. Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a fogát összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a fájásokat, ujra, ujra fölnevetett.

– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen keserves pofát nem láttam…

S halkan, göcögve, kinosan nevetett.

Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán levette a fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát s azt mondta, azaz nyögte.

– Tessék szzds urm.

A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.

– Cigaretta! – kiáltott.

Még a szája is nyitva maradt.

– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!

Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább jelezte a vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is golyó ment át, a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka doktorok kardvágásnak nézték.

– Adták, – dünyögte.

– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem meg nem adnak. Már egy hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a féllábomat elvették, csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte egy pár cigarettát…

Kéjjel gyujtott rá.

Bencze szomorkodva nézte.

Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész száját televette vele s apródonként eregette ki.

Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.

– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.

A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt. Ahogy ő irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik minden ujabb operáció után, mert darabonként szedték le a lábát.

– Gyóntál, Bencze fiam.

– Ign.

A százados elgondolkozott.

– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt, hogy őt ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.

– Nem.

– Hát kinél gyóntál?

– Hát a muszka papnál.

– Hát te muszka vallásu vagy?

– Nem.

– Hát katholikus?

– Nem.

– Hát mi vagy?

– Rformátus, krem.

A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.

– Hát akkor minek gyóntál?

– Nem árt az krem!…

A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a füst után.

– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?

– Nm.

– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?

– Nm.

– Hát muszkául!

– Nm.

– Hát hogyan gyóntál?

– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel, hogy igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.

Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában is, ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit ennek a gyereknek, hadd egyen szegényke.“

Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:

– De most nm adott félrubelest.

A százados megütődve nézett rá.

– Mit?

– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest _most csak cigarettát_.

A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a cigaretta!… Nevetni kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a nevetés, hogy még a fájdalmat sem érezte.

– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?

– Itt.

A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a fiatal tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka dolgába benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt: rendben van, cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül szomoru képpel és olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér: itt valami mégsincs rendben.

Hirtelen fölkiáltott.

– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!

– De nincs több.

– Nincs több…

A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:

– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy füstkarikát s igy szólt:

– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem baj Bencze fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.

Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett szivarkája tüzét is.

Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges szomorusága.

– Alázatosan köszönöm, százds urm!

– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam.

Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak, hallgattak, egyszer azt nyögi:

– De otthun jobb…

– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…

A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta egy kicsit s jóizü tiszahátian mondta:

– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is, mint itt ez a finom cigarettli!

Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.

A százados uram keservesen mosolygott.

– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad van… Otthon még az is jobb… No, jójcakát…

21. FEDEZÉKBŐL.

_Szurmay-sereg_, dec. 3.

Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen a füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult, fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb egymáshoz.

A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró, szinte körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén halálra váltan.

Az ezredes még egy rohamot akart.

– Nem ment.

Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött a könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és sirtak, és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a golyókat elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen pattogó fegyverhez, amellyel egy pillanatig sem céloztak már, mintha varázsszer volna a halál, a vész, a baj ellen.

Az ezredes még egy rohamot akart.

Lehetetlen volt.

A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke; irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…

Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a telefonfedezékből.

Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik legénytől a másikig.

A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség puskatüzének nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását hallották és elforditották a fejüket, hogy ne lássák; ahogy elforditja fejét az apa, ha gyermeke haláltusáját látja, a gyermek, ha apjának fölné gyeltetését látná.

– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?

A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a lelankadt fegyvert. Sirt.

– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!

S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.

A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.

Aztán felugrott, mint az őrült!

– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!

S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész rajvonal.

És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.

Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.

22. KÉSIK A POSTA.

_Orosz hadszintér_, _1915_. december.

Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná lenni a szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem győzte a postát várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta. Az arca egész biborvörös lett.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.

Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a deszkát, amit a fedezékekhez szállitanak.

– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek mindjárt délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a disznóknak.

– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, – mondta egy honvéd a szekérről.

– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak, – rivallta az őrnagy.

– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető is, aki átvette a deszkát.

– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig egészen be nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát legyen eszük! Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul, épugy látja, mint az égen a csillagot!… Két kilométert megy a szekér minden fedezék nélkül! Ha mégegyszer nekem, délután négy órakor ide szemtelenkedik valaki, azt azonnal főbe lövetem! Megértette?

– Igenis.

– Nahát.

Megfordult s ott hagyta őket.

Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz, az őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:

– Állj, ki vagy!

Megállott.

– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?

– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már mindig késik!…

A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga sem értette, annyira ingerült volt.

– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik összezsufolva állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.

Valamelyik visszafordult s tisztelgett.

– Alássan jelentem, felvételezés.

Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az alacsony dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott hólépcsőkön s bebujt, mint egy eszkimó.

A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a kagylóba, hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal belső oldalán ott ült a hadnagya s levelet irt.

Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya mogorvaságát, katonásan köszönt s abba hagyta az irást.

– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.

– Levelet irok, őrnagy ur.

– Maga mindig levelet ir.

A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.

Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a fogasra. Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul összetette a kezét és komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj arany gallérja vakitóan csillogott, szinte szikrát szórt, csak most varratta fel, a novemberi kinevezéskor. De az arca olyan sötét volt, mint egy vad bikáé.

– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.

– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak hus! Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv, sonka, kolbász… fuj.

Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:

– Hadnagy ur, telefon.

A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni, hogy „igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly mereven állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt s belemeredt a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.

A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja után nyult s egyszerre csak tovább irt.

– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől reggelig szakadatlan.

A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a világért fel nem nézett volna.

– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.

– Igen.

– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.

– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?

– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és nem válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek rá… Mi?

A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét csavargatva, mint egy nagy bumfordi gyerek.

– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy.

– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.

– Nahát.

– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.

– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög! Jegyezze meg magának.

– Bocsánatot kérek…

– Dög.

Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen, a telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul a telefonos legény lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember valamelyik pajtásával diskurált s viccelt és fuldoklott a lefojtott nevetéstől, aztán egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése. „Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor kezdődött ismét, hogy „igen… igen… igen…“

Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság volt, ahogy a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.

– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az asszonyt! – mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok barátom okos emberek voltak. Épitettek egy várat, maga azt hiszi, hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket bele zárhassák. Be kell zárni a bestiákat, hogy ne kószáljanak a világban. Mi?

– Igenis őrnagy ur.

– Hát nincs igazam?

– De igen, őrnagy ur.

– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja meg?

A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely az érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok bércein, mert ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza az egész magyar hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a lövészárkoknál éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek föl az égre…

Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a férfisziveket tették ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami egészen ujjá. Azok az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is, ha még olyan öreg férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket nyertek, hogy a leghalványabb és legcsekélyebb nyomokon nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki eltávolodása után.

Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi ott, hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki van téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi életet, vidáman, egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…

S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban le s fel, le s fel és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és gondolataikra a fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik szakadatlanul ott kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal készpénznek veszik és azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam egyetlen urral, aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a nőkről volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a tullicitálás. Egymást kiabálták tul az urak és egymást rémitgették még szörnyübb mesékkel. S voltak, akiknek szavajárása ez volt:

– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…

A másiknak minden szava ez volt:

– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs jóság, minden nő becstelen…

A harmadik azt mondja:

– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh ezredet vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal igy kiált fel – s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a cseh tisztekkel…

Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és sajgó gyülöletet, ami ebben benne volt…

Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.

Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt husok, konzervek, sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász, nehéz rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de ugyancsak nehéz emésztésü prófunt…

Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami kiválóan szerelemre képesek legyenek.

S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései, éjjeli virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan ingerültség az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.

23. KÁRPÁTI EMLÉK.

A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn fütyöl a szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés. Bizalmas, bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul is.

– Mért köhög kapitány ur?

– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak teát?… Guth, van tea, Guth?

A legény mintha álomból ugrana föl.

– Igenis, kapitány ur.

A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.

– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis befőttet vörös káposztával?

Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:

– Igenis _nem_, kapitány ur!

– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s hangosan köhögött a kis nevetéshez.

Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is mondták:

– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.

– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.

– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?

– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés, gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló voltam, ma hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.

– Igenis, kapitány ur.

Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér szövésével diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy percig tünődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy panaszlani valója: a háboru…

– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a harctérre.

– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi bajom! Én tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam. Nem igen hiszem, hogy énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben. A bakák panaszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy megmutassam nekik, hogy nincs hideg.

Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi fedezékben a kis társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak ott, a harc terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és körülötte hadnagyok és kadettok, a telefonhoz közel egy nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden, szürke szemekkel lesve az urak szemét s mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben növelték egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a subalternek…

– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve, a negyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak. Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.

Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel ezelőtt; hol voltunk még akkor a lövészároképités pompás tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve dideregtek…