Part 2

– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan hidegvérrel néztem, mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem bánom én, ha be is szivom magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő sárba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák is a sirt…

Ujra elhallgatott.

– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez és vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz helyett.

Aztán.

– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi korába!…)

Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur; milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem jutott el.

Soká elméláz.

– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam – szól egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanitani németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony, mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül külföldön.

Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az extra Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?

Az öreg ur odasug:

– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, (de igen sok könnyelmü hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem!)…

S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét.

– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.

– Akkor is beviszik!

– Semmi! Lett volna utódja!

Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata: fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s nem kell egyéb…

Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.

6. POSTÁSOK A HÁBORUBAN.

_Lemberg_.

Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves, nagy terekbe szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.

Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó mindenfelé, minden kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden magyar parancsot megértenek.

Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni, ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós palackok eldorádójába…

– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?

Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.

– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk. Székely is, unitárius is, postás is.

Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.

A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.

– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor létesitettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betűzöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit… S akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott.

A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!

– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak! Itt voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk, hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem volt hir a családomról! s akkor volt az a menekülés Besztercéről!… Halló Budapest! Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet fel… No, teringette, ki beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit csináljak? Kérlek, Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni egy táviratot a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja Budapest: nem tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi ehhez a szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt! Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…

Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról, irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.

A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.

– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce, uristen! És háboru és hat hete nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc órakor? A feleségét áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest, Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én! este kilenckor! a feleségemmel beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el megmondani… persze mindent elfeledtem, csak: szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól?…

A társaság irigyen sóhajtott.

– Jó ezeknek a postásoknak.

A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar hencegni a szerencséjével.

– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.

– Segitenek egymáson.

– Együtt élnek.

– Ismerik egymást.

Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.

A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar postának egy másik oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj van abban, ahogy közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a maguk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehetőségeket a legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a vasut versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háboru alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd türhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson kihajol a postás és megcimezi a levelet a parasztnak…

– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.

– Nana.

– Ha tehet az ember valamit, megteszi.

– Például?

– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös volt! Nem birta ki, hogy más levelet olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja: kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla… megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…

Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás főhadnagy tovább duruzsolt.

– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam: „nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal izentek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.

Megjön a levél.

Azt mondom a kapitánynak:

– A feleségedet nem Máriának hivják?

Hát az elkezd sápadni.

– Te tudsz valamit!

– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.

Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd reszketni.

– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj, hátha még egy levelet adnék neked tőle!

– Van valami talán – mondja rekedten.

– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is ideges lettél.

De aztán végre odaadom a levelet.

El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.

Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra… Na, ez készen van…

Mondhatom, borzasztó volt.

Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati orditást.

No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.

Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem kivánom senkinek.

Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze, vissza, agyon csókol…

Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a család után való könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivében asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag lelküek…

E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.

– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit ismerjen.

Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.

– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis aktiv tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…

7. KÉT TŰZ KÖZÖTT.

_Galicia, (Brody)_ nov. 24.

Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt kicsusztak a fedezékek közül és odább, jó távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén ugy látszott, mintha valami csunya féreg turta volna össze a szivós, köves, vékonyan füves és mohás domboldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.

Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk az izzadtság.

– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban nem áll a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt hiszi, megful.

– Jobb vót a várba.

– Várakba vótunk mink mindig.

– Várakat csinálgattunk egész nyáron.

Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy szót.

A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha valahol szót hallott.

– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség felé.

Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást hasitanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet…

– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s egy pillantást vetett a káplár után, aki a sor tulsó végére csuszott.

– Németül!

– Érted-e?

– A fene.

– Van, aki érti.

– Persze, hogy van.

– No csak dolgozzatok.

Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal Komáromi.

– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.

– Érteni?

– Igen. A német szót.

– Fiatal ész könnyen fog.

– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell! Olyat épen.

– No csak dógozzatok.

Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát egyik.

– Bion, megéhezik itt az ember.

– Hát megéhezhet, mikor ideje van.

– Osztán nem hozzák az ebédet.

– Egy kis turós galuskát?

Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek, vagy a menyecske.

– Konzerva nem is kék, mi?

Nevetnek.

– Odafel azok most esznek.

– Konzervát?

– Aha.

– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!

– Dógozni, dógozni.

Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.

Akkor ujra szó jön.

– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.

– Mit mond?

– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má gyereke.

– Hogy?

– Orosz gyerek.

A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.

– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. – Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk, oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mondjam a kisasszonkának.

– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.

– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.

Hosszu, kuncogó nevetés.

Egész elfelejtik a veszélyt.

– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony, micsinálnál?

– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami villámlás.

– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az ásójára.

– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.

Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.

– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot. Okosan, – s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki mindjárt.

– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik házasember.

– Nem. Nem én! Nem tenném meg!

– Nem-é?

– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit szólnék, ugye?

– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből való.

– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat akarna!

Bumm!

Egyszerre ágyulövés dördült el.

A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat mulva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.

– Errül gyün, – sugja valaki.

– Muszka!

– Gránát lesz-e!

– Még erre gyün!

Igy vesztegetnek egy-egy szót.

Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis arbájterek.

– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér kezd ömleni.

Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély rémület a magyarok szivében.

Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.

Egyszerre megértették. Nekik szól.

– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti porciótok, a ti számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg…

Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában, de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.

Eldobják az ásót és futna ki merre lát.

[Illustration]

De merre?

Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később hallották a ropogást.

Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most örömest kisebb az egérnél.

Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltünik.

A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik:

– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.

S kinyujtják egymás felé a kezüket.

Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.

A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü halál földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…

Jó volt a maguk ásta árok.

Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték őket.

Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az arbájter magyarok ujra beszélgettek.

– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.

– Meleg! Meleg az ántiját.

– Nagyon eregette az orosz a slapnert.

– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.

– Oszt mink csak néztük.

– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.

– Hát mink csak tréfára vettük!

De nagyon sok szó esett a tréfa felől.

Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még megszólalt Szabó János.

– Testvér?

– He?

– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?

– Még azelőtt se, testvér.

– Sose bicskáztál?

– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt senki!

És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!

8. KATONADOLOG.

_Szurmay-csoport, (Kalniatice)_ nov. 27.

A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember szemébe.

József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról kapott a sereg.

Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton partok között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd szétment az ember lelke is.

A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá fagyott a csizmával együtt.

– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.

Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig szabad volt az út.

Közé is csörditett a lovaknak.

– Sárga, ne!

Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.

Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van most sorompó! Háboru van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasuti bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a leeresztett sorompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk! Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vonatnak, mi a magyar kocsis!

S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.

Át is repült volna.

De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.

Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.

József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.

Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.

Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve, csattogva rohantak tovább a kerekek.

1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát kisebbre.

A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a kocsikat…

– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.

A vonat ment tovább.

Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.

Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely meztelen és véres hátát élesen vágta.

Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be, ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és mozdulatlanul.

– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a vonat.

József az emberi hangra felemelte a fejét.

– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni is próbált, – nézze meg a lovaimat!

– Elütötte a vonat?

– El.

– Hát maga?

– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.

A honvéd nagyokat lépve ment tovább.

Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.

Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.

– Ugye?

A honvéd visszajött.

– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.

József felült. Keservesen.

– El-é?

– A derekán ment keresztül a vonat.

József megvakarta a fejét.

Az egyiknek a fejét vágta el.

József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki felállani.

Odamentek a lóhoz.

– Kesely, – mondta József.

A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.

Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.

József csak nézte.

– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.

– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a dandárhoz.

– Beadta?

– Be.

– Messze vannak?

– Valami három kilométer.

Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.

– Kesely.

A ló nem mozdult.

– Kesely!

A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a fejét emelni. Vége volt.

József nézte, megcsóválta a fejét.

Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.

– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.

– Mer levert a vonat, – szólt József.

A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.

– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? – kérdezte aztán.

– Hát visszamék a dandárhoz.

– Akkor isten álgya.

– Isten áldgya.

József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az ügyetlen.

Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!

Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.

No osztán kész.

Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.

Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.

– Veled mi történt?

– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.

– A fenét.

– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.

A főhadnagy nagy szemet meresztett.

– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.

– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.

– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy hivnak?

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.

– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.

– Miért?

– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.

A főhadnagy ránézett.

– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.

– Igenis.

József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett szolgálatra.

9. LÁZBAN.

_Kalniatice_, nov.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.