Part 7

A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint fagyoskodásra gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az orosz sikon.

– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba a szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.

Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s csillogó barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.

– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes napja egy pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak bennünket előre-hátra a hegyeken.

– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen kefélt hosszu szakállát simogatta.

– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra sátorponyvát, ujra szénát.

Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele volt rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna, kitünő konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a jó kincstári cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg, érdemeket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék enyhe vidámsága töltötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik nagyobbrészt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező tisztelettel hallgatták az archeologiai előadást.

– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint a tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A Tertsek barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta vagyok, de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy bőg a Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?

Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.

– Igenis, kapitány ur.

– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“ Azt kiáltottad, Guth?

– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a hó beeste a kapitány urat.

– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó gőzfürdőt vettem volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok, nem birok kiáltani… Hallom, hogy mondja odafönn Guth: „Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?

– Igenis, kapitány ur.

– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…

Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.

– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a hideg. „Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg van fagyva. „Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj vissza, melegitsd föl ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra olyan kemény, mint a csont, nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?

– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.

– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az igaz, akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na, igazad van, mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd odamegyek, fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy, hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak megcsuszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva kikeresem, a kamélhár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott, ott is maradt, kitünő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Káromkodtam, bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden nyavalya onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg annyit nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna egy vagyonért, hogy látott engem ott ugrálni.

Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal félelmesebb, mint annak, aki akkor résztvett benne.

– Guth, mi lesz avval a szardiniával?

– Igenis, már hozom, kapitány ur.

– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut…

– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s ujra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel, mint a szinész az álszakállt.

– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol magára.

A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.

– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha nem az aktivok…

A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.

– Guth, hozod már azt a szardiniát?

– Igenis hozom, kapitány ur kérem.

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében.

– Hát te állat, te mit csináltál?

– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.

– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a konzervet!… Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!… Amennyit ez már a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a gondozására rászorulva… Te, Guth, te, te… Hát hány ezer szardiniát bontottál már, hát mikor forraltuk föl?… Igy megszégyeniteni engem az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…

– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett kapitány urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik hidegen megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány urnak…

A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.

– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán összecsukott szájjal nevetni kezdett.

– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…

S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte.

24. NEGYVEN HUSZÁR.

_Budapest_, dec. 21.

Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás napjain, a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…

A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan, sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek és sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete kedvü fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt össze a lapos, téres, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke, mindenbe beolvadó szine még szintelenebbé válva, a földdel egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint legelőször megmozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben, mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről visszavonuló sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.

Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy nézi az ember a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát, beomlott várát, köddé vált reményeit, elmult életének szétzüllött foszlányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan, csüggedten, mogorván; jöttek egymás után baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve, tarisznyával hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal, fogcsikorgatva… tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…

És jött negyven huszár.

Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.

Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák, rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások, tréfások, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis huszárok.

De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert, örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, s maguk elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat; lecsatolva fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend; mennek előre, párosan, előre, megy a negyven huszár, élükön egy fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.

Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen, állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!

Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen megfogják s lágygyöngéden hagyják: abban benne van: „lovam itt vagyok! együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa, ki istenre bizza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s ugy mennek át az élet veszélyein, élő hittel a szakadék fölött, emelt fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt ugy, mint akinek nem kell tartania; sem erőszak, sem közönyösség: együttélés teljessége van itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.

Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg csontok; az arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a kiforrott, mindenrekész igazság… A baka is megy. De ő engedelmeskedve. De nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen, tegyen: egy közös géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre, megy, mint gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje tartja szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja, de oda mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha szemébe nézel, azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek; megyek ahová kell!… Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló, mert arra született, mert ez az ő lelke, mert ő huszár!…

Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után! Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállhatatlanul.

A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár képét. Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg tőle s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven vasember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gallérjára irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki elveszti a kulcsait, kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten ments, hogy megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan ömlik belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a nézők nézték kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett előre a hadnagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, csak megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó nélkül, egy hangszó nélkül a hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy, nincs ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a negyven huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol! Parancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon, hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven huszárnak nem adhat parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az isten angyala.

És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó szivvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember, meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsir, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja az anyát s lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem látszik más, csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyülöl, nem árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!…

Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlitott. Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerü és szomoru közösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az!

Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár! Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közeliteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!

A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át. Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más.

A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.

Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult, borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok; a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő, iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes, kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a komisz baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres, husszoros tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra… át nagy sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon, – méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon, temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek huscafataiban elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivitó golyók fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató, irtóztató öbléből…

Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra forditották szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden buzáját leverte, könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó ibolyára…

25. ÓÉVI LEVÉL.

_Kelt levelem 1915. év folyamán, december utolsó napján, a jó meleg dekungban._

Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.

Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csókollak benneteket.

És ez a pár sor irásom az esztendő utolsóján, találjon benneteket erőben és egésségben, mint nekem van, mert most nekem hálaistennek nincs semmi bajom, csak az, hogy nem vagyok otthon, kedves anyukám. Ételem, italom, ruházatom megvan, dolgozni mindig kell, de munka nélkül ugyse ér az élet semmit, azért nem zugolódom, ismerősök között vagyok, annak örülök, mert baráti módon jól el lehet legalább beszélgetni a füstös kis svaromkályha mellett, mert itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy képeket csinálhat a fejében a régi dolgokról és a jó meleg dekungban ugy üldögélünk kedves anyukám, a hátunkon a bornyu, vagy a zsák, az oldalunkon a fegyver, de a tüz füstjében csak a ti képeteket lássuk kedves anyukám, a tüz füstjében mintha te is látszódnál kedves anyukám, meg a kedves kis fiam és a többi magyarok is mind csak ugy vannak vele, mert jobban látunk benneteket a gondolatoknak szemeivel, mintha csak itt volnátok, mert az ember testén csak két szem van, de a lelkében ezer szem és mind itt vagytok velünk kedves anyukám, kinek-kinek maga családja, gyereke, tehenek, malacok, apró baromfiak, rokonok, sógorok, adósság, őszi vetés, méhes, csepegő-csorgó ólfedele, minden, mer látod, irod, hogy becsorog, ha otthon volnék, milyen könnyü volna azt bealkalmazni, igy meg csak egyre látom, hogy becsorog. Jaj kedves anyukám, de csipi a szemünket a tüz füstje, de nem attól van könny a szemünkben, hanem miattatok kedves anyukám, mert nehéz a ti életetek minálunk nélkül, mert mink csak tudjuk magunkról, hogy élünk, de nehéz rólatok a sok gondoskodás, osztán az is hiába. No mán mindegy kedves anyukám, csakhogy az egésség megvan, az a fő, melyet nektek is kivánok istentől, kedves anyu és kedves kis fiam.

Mán nem tudok mit irni az esztendő utolsó napján, csak azt, hogy hálistennek ennek is utána vagyunk kedves anyukám és tisztellek, csókollak benneteket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a kis családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt, szegény katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a távolban, jóegésséget és a jóisten segitse őtet is haza mint nevelő apjukat a családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak keménységéből, az olasz határról és tisztelem és csókolom Farkas édesapádékat és Agocs Mária édesanyádékat is, akik téged nekem e világra hoztak, jóerkölcsben felneveltek és kezedet tőlem meg nem tagadták és mindenkor mindenben csak segitségünkre voltak, jó egésséget, és tisztelem és csókolom az én kedves kis Mariskámat is, otthon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz sors elragadta szeretett vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és csókolom a komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi fánkot és tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az édes apját, vagy a gyermeki sziv könnyen felejt, kedves komaasszony sok asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léttekre meg tudták magukat fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit kedves anyukám, és tisztelem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is a távolban jóegésséggel, várva várom hirét, hogy most előkerül a szerb fogságból és tisztelem és csókolom a családját is jóegésséggel, az összes apró népet, mert bizony már a széles családból egy ember sincs már odahaza kedves anyukám, csak az apróságok, meg az öregek és tisztelem és csókolom a levéliró szomszédasszonyt is sok és friss jóegésséggel, hogy szerencsésen irhasson többször is nekem levelet ugy ahogy az urának szokott a messze távolba és tisztelem és csókolom a kis családját is jóegésséggel és tisztelem Ferenc barátomat is az olmüci kórházban friss jóegésséggel és félláb nélkül is lehet élni kedves szomszédasszony, csak szeressék egymást.

És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is megkaptam, december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá istennek, ami elfér az itteni koszt mellé és meg volt benne a pogácsa és megvolt a kis cipó és megvolt a fehér cukor és megvolt a sósborszesz és megvolt a dohán és megvolt a két skatulya gyufa és megvolt a szalonna és megleltem benne a megirott levelet és el is olvastam és meg is értettem.

Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apámék nem szólnak hozzátok, meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem nevetnek tifelétek. Csak nektek egésségetek legyen, kedvesem, gondolom, hogy nem mentek hozzájuk egy darab kenyérér és kedves kis anyukám, te se ereggy hozzájuk, ha ők nem jönnek és majd máskor mink is ugy fogjuk őket segiteni, csak engem a jóistenke haza vigyen má. És azt is megértettem kedves anyukám, hogy Kis Andrásné, csak az aki volt és tyukja, kakasa, kutyája most is csak átjár a keritésen és a lyukat nem csinálja be és hogy a szája jár. Ne törődj ilyenekkel kedves anyukám, de üsd le a tyukját kedvesem, majd eszreveszi akkor, hogy tisztességesen viselje magát, ha neki nem volt elég annyi lecke, hogy az urát elvitte a gránát, magam láttam, egy porcikája nem maradt együtt, sok gonoszságáért ugy szétvitte, mint a vágott hust, mégse ügyel a felesége se tyukjára, se a nyelvére, hát mit kiván még a jó istentől, hiszen csak én volnék otthon, majd máskép kotkodálna, kedves anyukám. És azt is megértettem, hogy avval az adóssággal se hagynak békét, hiszen ha én hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam kivül abba senki se lát bele, mer az mán ugy össze van kavarva, mint ha a töltött káposztát megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal ne törődj, ügyvédhuncutság az egész, nem szabad mostan perelni kedves anyukám, csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind elrendelik a harctérre, a végrehajtókat meg otthon haggyák, hogy licitálják a világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyü vóna igy, kedves anyukám! De az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán álljanak ide mellém a stellungba, majd akkor nem fől a fejük a rosszba. Hát e miatt te csak ne emésszed magad, ugyis van elég baja annak, akinek az ura, meg a sógora, testvérje, mind a harctéren, egy testvérje a muszka fogságba, osztán magának kell megemelni a tengelyt, hogy az üdős öregapja megkenhesse a szekeret.

Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szivességedet kedves anyukám, hogy megemlékeztél Rólam és tisztellek és csókollak, még ezidáig minden leveleket, amit küldtél megkaptam, de milyen jól esik mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves anyukám, csak gyakran irjál levelet és külgyél még ha csak lehet görhét, mer arra vagyok kiváncsi, egy jó kis olajos görhére.

És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek nyugottak, mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem sebesülök, teremtő isten már nálunk csak ugy számitják a sebesülést is, hogy ötven forintos seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az olyan, amékkel haza küldik az embert, még azt hiszem te is megadnál egy pár koronát egy ilyenért ugye kedves anyukám. De ritka az olyan nap, hogy a fényképeteket meg ne nézném, mert könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen vagyunk veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a hazáért a magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is kedves angyalom…

Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk genge idő jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sirig, isten veled és velünk a távolban és jobb esztendőket kivánok, mint amilyen most jön még, hogy ne igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt hiszem, most igy is jó, mert mindig ugy jó a magyarnak, ahogy van! ha máskép nem lehet! Meg kell nyugodni és el kell viselni mindent kedvesem, ha máskép nem lehet, fáradságot, éhséget, szomjuságot, hideget, bánatot, megcsufolást, komisságot, mindent a hazáért, ha máskép nem lehet. Azt hiszem a jó Jézus Krisztus örömmel néz le mireánk a magas mennyekből kedvesem, hogy a magyar ember egy zokszó nélkül mindent ugy csinál, mint ő csinálta szentséges életében, mikor ő is ugy volt, hogy máskép nem lehetett. De most már ő is fenn trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor én is máskép köszöntök ujévet kedves anyukám és kedves fiam, tisztellek és csókollak jóegésséggel…

HADI KIS TÜKÖR.

I. JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Felrugták s tovább haladtak a _svaromléniával_. Egy helyen nyul ugrott fel és ijedten menekült előttük.

– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!

De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott a levegőben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót vetett s elmállott a zöld levelek közt.

– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már lövés!… Csak az ellenséget is igy szedd le a lábáról.