Part 8

A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk szép határa.

De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa repülését lehetett hallani.

– Itt a rác!

Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.

A főhadnagy szeme kigyult.

– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!

Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte kiugrott az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti csendben vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosan, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.

Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt eső erre sem.

Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük szerb sapkák lapulnak a füben.

– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek valamennyien az árokban.

Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.

A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle a fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja az ellenség golyóját.

– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény vidám képpel.

– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a niderözés, – mondta a másik.

– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff, jobbra-balra.

Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra kevesebb volt eggyel az emberiség.

Ez igy ment jó soká.

Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is elgémberedett már a guggolásban, fekvésben.

– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, – mondta egy tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!

– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.

– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én inamba beléállott a görcs.

– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.

– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.

– Gilt, testvér, megkapod.

Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is hozzá.

– Sss… zzz…

Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.

Hetykén mondta.

– No ide a cigarettát testvér.

– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.

– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!

A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra felállott s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.

– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.

– Sss… zzz…

A főhadnagy karját is golyó furta át.

Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.

– Mi vagy te civilbe, édes fiam.

A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:

– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.

_(1914. szept.)_

II. SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett, onnan várták a kozákokat.

A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólottak, csak azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s csókolták a legények kezét, ruháját, bakkancsát. A gyerekek ugy hessegették el őket, mint a legyeket, de azt jóizüen megették, amit hoztak.

A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe s hazagondolt Sárikára.

Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiu az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az ember.

A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:

– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?

Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök…

– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő tovább tréfálva.

– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sirja magát.

– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!

– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a mamája mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a másik percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő tréfás kis hadnagya felé.

S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a lembergi hegyeken.

A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

Raportra vótam a kapitány úrnál, Még azt kérdi, hogy az este hun vótál? Nem jöhettem kilenc órára haza, Mert a babám vállamra vót borulva!

Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad lármát csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.

Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.

A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot, hogy a hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe…

A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.

A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön közéjük.

– Négyes sorba sorakozz!

A fiuk összetömörültek.

– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok, senki se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…

– Hát sipolni?

– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…

– Mi a jelszó?

A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az arcába fut.

– Sárika!

A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem volt.

– Csatárláncba oszolj.

Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos köveken.

Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák, nagy odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éjszakai kalandra.

Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az erdő közepén.

– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s tovább haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az erdőből.

– Sárika – zárkózz…

Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos, pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.

A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem hiányzott.

Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont látszik.

– Török tizedes.

– Jelen.

– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény ott? Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.

Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is leült s a térképet tanulmányozta.

– Mán virrad! – mondta az egyik katona.

– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.

– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul vótunk az erdőn, – állitotta a harmadik.

– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.

– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.

Általános csodálkozással hallották.

– Megállott az hadnagy ur…

Aztán várták a fiukat.

Végre megjött kettő.

– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!

– Hol a többi?

– Lesik őket.

– Hányan lehetnek.

– Sokan, de alusznak.

A hadnagy gondolkozott.

– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk… Vigyázz… Mert megfut… Előre!…

A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.

Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a száraz, magas füben.

Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a lovakhoz támaszkodtak és aludtak.

De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.

– Tüzelj!

Sortüz.

[Illustration]

Még egy szabályos sortüz.

A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fübe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak. Irtóztató volt.

Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu éjszakájának a jelszavát:

– Sárika! Sárika!

Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.

A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s ugy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:

– Scharrikka, scharrikka…

Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.

_(1914. szept.)_

III. HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült tizenhatos huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik században lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lován előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár, ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.

Hanem kifogtunk rajtuk.

Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Ugy nem ért a dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.

De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan, egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott volna meg ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a magyar huszár, hogy:

– Huj, huj!…

Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is megreszkettek tőle.

A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást spékelték fel a lándzsájukkal.

Igy jött meg az első győzelem.

Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy _huj, huj_, ő is elorditotta magát, hogy:

– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.

Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:

– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar huszárokból.

De az is igaz, hogy az ősi magyar _huj, huj_ olyan borzalmas csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.

_(1914. szept.)_

IV. A JÓ ISTEN BÁNATA.

A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges, hogy az ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott bőrrel, amit most foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.

Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy cigarettázik, mint egy török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint a tölgyfa a furást.

Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.

– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam… Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és pipát kértem.

Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.

– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.

– Nono pajtás, csak a kapujába.

– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.

– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.

– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. – Iszen láttam is.

– Ejha.

– Szalutáltam neki…

A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.

– Osztán mit csinál a jó Isten?

– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.

– Mért?

– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát, mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!

Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:

– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt aszontam Isten őfelségének: Sose szánja Felséges Atyámuram, majd sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga csak gyönyörködik benne, – az istenit!

Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.

_(1914. szept.)_

V. GYEREKSIRÁS.

Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.

A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a gyerekek, fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona beszélgetését, felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.

Pánczél József igy beszélte el a harcait.

– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a negyedik megszurt. Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem, hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna, átmennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki, ne mondja, hogy ingyen dógozott.

Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne van az ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi verekedést.

– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak vigan voltatok ott Jóska.

– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.

De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.

Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan fájdalma van.

– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.

– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe jutott valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen jókedvvel meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elértünk egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tüz volt, hogy nem lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a falut… Az volt az első borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan lánggal égett!… Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség ez, ugy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hajja, mer az a szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk a falun.

De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről valami gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik sarkán; a teteje is égett; emeletes volt.

A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, nagyon derék épület volt, hát egyszer csak gyereksirást hallok.

– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.

– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.

De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy hallgassa az emberorditást.

– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha akarnak, de én nem hagyom bennégni a gyereket!

S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a cimborámnak.

– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a kapun.

Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy ágyugolyó talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy ember átbujhatott volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma, ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a ház…

– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a másiknak meg igy a kezét fogom.

De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be volt zárva, a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is leszakadni készül.

Most hogy ugorjak le két gyerekkel.

Nem vót mit tenni.

Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem tudott magyarul az árva, mégis megtette.

Leugrottam.

Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj se lett, csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta magát.

A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a kapuba strázsált, ha valami baj lenne.

Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.

Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.

– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne dajkálj, elkésünk, nekünk nem marad ellenség.

Elszaladtunk.

Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és elsirja magát keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult béka…

Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.

Aztán kicsit elkáromkodta magát.

– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog az egész. De a gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb…

[Illustration]

Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat, mintha diót ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…

Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se tudom, hogy vót, csak felbuktam.

Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek, valahogy kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faromon csusztam annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.

Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is odabujt.

Hű az istenségit.

Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt. Semmi fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.

Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.

Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra spekuláltam.

Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, odavetem magam, felkapom a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.

Ugy ment bele, mint a vajba.

Akkor aztán megkönnyebbültem.

Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat, láttam, hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle volt; sovány kis szőke ember.

Annak a két gyereknek az apja vót… A gyárból…

Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem, hogy nem a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj lett… A gyereket kimentettem, az ártatlan apjukat megöltem…

Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt illetődve.

Pánczél József komoran mondta:

– Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség… Meg ott nem is érez az ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az embert… De azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.

_(1914. okt.)_

VI. KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS.

Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi formajszter s a gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, – idehaza voltunk magyar földön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott az élet, külömb mint a kávéház.

Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon szerettünk volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.

Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek, pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.

Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü látvány, mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán libát, kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak, hogy az apró házak majd feldülnek tőle.

Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet, beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába kettévágjuk az egész tyukot, mint a huszár a kozákot.

De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben van az ebéd s a szegény katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a szájában, akkor csak riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba, csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers libámat és be a mántli alá; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam valahol süttetni.

Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, egyél.

Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, ujra csak megkérdem.

– Mondjátok mán, hol vettétek?

Azt mondja a Dobai pajtás.

– Nyolc kenyeret süttettem.

– Nyolc kenyeret! Miből?

– Lisztből.

– Hát hol vetted a lisztet?

A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett megvallották, hogy rekvirálták.

Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós kocsira!… Ebből süttették a kenyeret. Megvallották azt is, hogy még van vagy másfél zsák liszt.

Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem azt, hogy mikor az egyik kedvére pofáz, a másik koplaljon.

Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a szemeteket.

Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan rájöttem hol a liszt.

Szóval ügyesen elcsentem.

Elszállittattam a tanitóhoz.

– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt. Reggelre készen legyen.

Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.