Part 11

Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se a disznóba, se a gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük világára, édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul, tiszta szivvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami csak van, mármint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is kedves jó szeretett egy feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise látja, most se birja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a papiroson.

De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töredelmes földön kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy kell annak lenni, mer ha máskép vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna csak a mult héten, mikor szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett lüni a muszka negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a gatyamadzag, osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni. Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de ha a magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az ember mingyán krajcárt szeretne nyomni a markába. Egy cimbora, bizonyos Kis Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett nekik a pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé dugja a muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, ugy megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele is jöttem mán, hogy még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is csudálkozom, hogy egyéb bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott a ló.

Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre, tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a mult éccaka is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény, nem is csuda, erősen fogas idő vót.

De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt megfordul az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga szája ize szerint intézze az ország dógát. Hallottam is én mán a tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most, nem lehet megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs, ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi kegyes Atyánk.

Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert mán itt vannak a téli hidegek, vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart, errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is nagyobb erővel jön nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor, én soha nem tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám, hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!

De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami papir van a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok panaszomat. A multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik megmondani a jelszót; hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.

No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? Mán azt hiszem, még a kis Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek, de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem nevettünk, mint amióta ennyien, férfiemberek együtt sanyarogunk. Különösen az a bizonyos Kis Kovács, akit emlitettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.

Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára Halottakkor én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De jó a jóisten. Éljen a magyar.

_(1914. okt. 30.)_

A KÁRPÁTI VIHAR.

1.

A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma este még magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első osztályu félfülkéjébe.

– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki szeretettel és derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá:

– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja. Pedig oda van az első nap óta.

Bandi szinte mentegetőzve mondta:

– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?

– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn reggel.

– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.

A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy megsimogatta a szemével.

– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az előléptetést zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre…

Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat… Aki megy a harctérre.

Bandi kinézett az ablakon.

Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.

Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a Gambrinus a katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával,… meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal“, azóta csak plátói szerelmet tartott fenn a litteraturával… Itt volt az egész budapesti _kultura_, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet most itt kell hagynia…

Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a esti lapok neveit:

– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…

Hát ezt kell itt hagyni… Hát ez a kultura s most jön a…

Ugyan mi is jön?

Ugyan mi is a háboru!…

Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát semmiben sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul utjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami misztikus érzés töltötte be az egész lényét… Háboruba megy… Harcolni… A hazáért… A haza… Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás Tisza-partja! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát ezért fog harcolni…

Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a könnyeit.

Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.

Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik s a térdét felhuzza a melléig…

Felült.

Bosszusan nézett szét a sötétben.

– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig… Akkor érünk Munkácsra…

Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak rajta… Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek a ember bajában… Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált összekuporodni.

– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.

Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni, mert a szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.

Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban?…

Mara…

Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:

– Mara… Teszek egy propoziciót…

– Nos?

– Jöjjön el velem valahová.

– Ugyan.

– Eljön?

– Most?

– Most.

– Rögtön?

– Igen.

– S hová?…

– Nem találja ki, Mara?… Hová?…

– Orfeumba?

– Nem.

– Télikert?

– Ó nem…

– A Belvárosiba?

– Egyáltalán nem.

– Akkor nem fogom kitalálni.

– Ah…

– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…

A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele énekelt:

„Mein Vaterland, magst ruhig sein…“

– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.

S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.

– Jöjjön el velem Bárczyhoz.

– Hova?!

– Na… Jöjjön el kérem…

– Jaj, de mulatságos!… Nahát…

A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros ajkai között, mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér, gömbölyü, sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…

És ő könyörögve sürgette.

– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háboru van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik… Ki tudja, nem hivnak-e be holnap…

A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott… Elnézett messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak… Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és szines nőkkel, mint virágokkal… Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek… De nem felelt…

A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia magatartásának taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama, hallgatva s igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy mennyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen himnuszba fürdő heyiségben…

Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…

– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a lány nyugodtan, okosan. – Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy… De Istenem, mi nem vagyunk még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni… A férfiak egyáltalán olyan megbizhatatlanok… Nem igaz?

– Szóval, nem akarja.

– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még velünk…

Ah, a számitó… Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt viselni…

Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.

Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen, eldobni való.

Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján… Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszu fénycsikokkal villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva figyelő Alföld felett.

A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség éjszakai határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta…

Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyott szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása…

Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasuti töltés peremén…

Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek… Hogy uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár, kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába… mint most a vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is… hol lesznek a gondosan fenntartott vasuti töltések, a lefektetett kettős sinpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga… Majd ha az örök hó és jég áradata fog itt dermedni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel ime, a jövőre figyel, mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…

Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmult volna, elenyészett volna, mintha most valami ujjászületés eszméletlen perceiben élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.

Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis szinébe s magot vet belé…

Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő csöndben nyugodott volna…

– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd meghalok… Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet, kacagni, amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy srapnell…

Éltem, elmultam, slussz.

Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad, tegye be az ajtót.

Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek… Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha szétpattan, vége.

Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi faj kipusztul…

Vajjon a föld elpusztul valaha?…

2.

Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal igazitotta be tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a ujjainak nem jutott eszébe, hogy felhuzza.

Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas, vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott sisakokban. Csakugy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és pattogva szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek… A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt verni…

Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.

Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész élet áll, vár. A háboru szineivel tele.

Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre. Virágosak, hetykék, pattogók.

– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.

– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü komolyan.

– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne legyék, aki fél…

Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta magában s a másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a szeme.

Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kerimülten, egész apatiával.

– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt zsidó, akit a jó szive futkároztat a dolgukban.

Sokára, vontatottan szól rá egy.

– Miféle őrmester?

– A… rendőr…

Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad kimenniök a perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett bakkancs.

Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől ragyogó feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany zsinóros nyakból.

– Ki a transport vezetője?

– Én.

– Mikor jöttek el a csatából?

– Szeptember 8.

– Mehetnek.

A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép tőle… _Ez a haza fizetése…_

A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.

– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…

– Hun szoktatok állni…

Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik a arcuk a friss borotválkozás után…

A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szük félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely valaha is belenézett… Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…

– Mi ez az állomás?

– Hajduhadház…

Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.

Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.

Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön…

Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával, inas lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll a hajdu gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…

– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni… Akkor van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék, tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba…

Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle tüzel…

Ah, az itt, az, _a szabadság harca_ harc az emberi lélek szabadságaért, az folyik itt…

Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a harcok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze felnyuló sikságon egyre közelebbről érzik a messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli a lelkeket…

Háboru…

Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére. Katona volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru, a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét…

Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru tovagyürüző s vaktában leadott vészjeleit…

Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg ujra felriadt.

Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a lelke mélyén.

Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik szolgálattételre.

Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.

Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy hatott rá a természet szépsége.

Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek tündöklő reggele.

Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint egy ékszer… A szép országut lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut, merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehér gubás asszonyok huzzák össze magukat s odább megdöbbentő… katona!… egy öreg népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját…

A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő vörhenyesek, nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén… Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is sikit a kora reggelen…

Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel.

Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő reggeli lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…

Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes arany fátyolán.

Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.

Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.

_Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen._

Jaj!…

Hirtelen rémület…

Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe…

A távoli országut felé…

Mi az…

Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a füszálak tövén…

Hosszu szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel…

Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpölyögne föl…

Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hühó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése… Zsidók fekete zarándoklása… Ruthének vászonba csavart processziója…

A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen vásár tömege…

Sovány tinót rángat kötélen egy legény… Az állat kiállott, nem bir, lefekszik… Bottal, karóval üti… hogy üti… hogy vágja… szurja… Ah… s a szegény tinó lefekszik, elnyujtja két pár lábát s vége… Hasba rugja aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját…

Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat… Nem birnak, ah, mint a tinó… Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket. Leülnek melléjük az országut szélén és sirnak, mert egyébre nincs erejük…

Honnan jönnek ezek… Mi történt, Uristen.

A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el… Megáll…