Part 9

Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már nyelte is.

Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet, hogy reggelig abból lepényt süssön.

Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény. Minden legény kapott kettőt.

Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.

– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, csak egyél.

Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.

– Mégis, miből süttetted?

– Lisztből.

– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.

Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember, mint a kávéházban.

_(1914. okt.)_

VII. PÁR SZÓ.

Az egész világ tele van a háboruval, a levegő is, amit beszivunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborura emlékeztet.

Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s balkezét a visszájára gombolt kabát nyilásába dugta és olyan figyelmesen nézeget, a könyökét ugy tartja, félti, hogy meg ne taszitsák, mint jó apa a gyermekét.

– Talán fáj? – szólitja meg aki mellette áll.

A katona végignézi.

– Persze, hogy fáj.

– Sebesült?

– Hát!

A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.

– Hol sebesült meg?

– Nem látja a lyukat?

Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.

– Itt ment be? – szörnyed el a másik. – Hol jött ki?

– Hátsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A doktorok nyesték ki.

– Csatába’ ugy-e? Volt csatába?

– Kilencbe’!

– Kilencbe’?

– Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebesültem meg, akkor is véletlenül.

– Szuronyroham is volt?

– Volt kétszer.

– Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát az ember?

– Á, oda még legnagyobb örömmel megy az ember! – csillan fel a legény szeme, – ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember, de itt legalább tudja, hogy mit csinál.

– Hát mit csinál?

– Hát halottakat csinál… Legalább van valami dolog, nem kell az árokba hasalni egész félnapokat!… Olyan gázolásokat csinál osztán az ember, hogy… Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a parancs, hogy nem szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel… Mert az orosz rögtön leszerel, mihelyt roham megy ellene.

– Maga is csinált halottat?

A legény restelkedve néz le.

– Én nem sokat, csak hármat.

– De hát mondja, azok nem védik magukat? Vagy olyan ritkán vannak, hogy egyiket a másik után lehet lebökdösni?

– Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe olyan, mint a farkas. Ha ebbe belevágom a szuronyt, csak kikapom oszt a másikba; az ember ijedtibe ugy belenyomja a hasába, hogy még a puskacsünek az a recés párkánya is belemegy.

A szava szinte nyers, a husba vág. Az emberek megérzik azt a vad bátorságot, amely maga is ijedtséggel van összepárosodva.

Hosszu csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át a csilingelve futó villamoskocsi perronjának kis közönségén.

A másik, szótlan sebesült a Mária Terézia-laktanyánál megszólal.

– Gyere testvér, itt leszállunk.

Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.

Még azt kérdi valaki a legénytől.

– Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?

– Minek tettem vón? Megyek én vissza nemsoká; kaphatok én olyat uram egy tucatot is a testembe.

És nevetve tünik el az utcán, a tömegben.

_(1914. okt.)_

VIII. AZ IGAZI BOSSZUSÁG!

Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.

A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a kocsiknak helye legyen.

Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze, feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy turbán. Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellenségéről vett le. Egy huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:

– De kihuztam ám belőle!

Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik a szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek zsákmányolt bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket mentett meg.

De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik, hogy összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán…

Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy kis szürke legény; zömök, konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt, helyőrségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének lefojtása hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:

– Oszt én csak itt állok!…

Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket látja.

– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a szomszédja.

A legény végignézi a kérdezőt.

– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága napot!

_(1914. aug.)_

IX. FINNYÁSSÁG.

Egy elegáns fiu mesélte.

– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát hámozatlanul.

Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század katonaság.

– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből, menetelés közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk közt. Én nem… Én mindig meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész életemben.

– De hát istenem, ott maguk répát esznek?

– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.

– Nyersen?

– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én sülve szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?

– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?

– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel… De hát mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a tábori konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud ugy ugrani az árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden finnyásságunk mellett is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihuzzuk a cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele, csak ugy szorul a kapocs!

Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is, sajnálkoztak is a tréfás előadáson.

– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A csajkából sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy kicsutakolom én a csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog. Fog az ember egy marék füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy eszik krumplit osztán belőle.

Akkor fölnevetett.

– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosztályu étterembe vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörülöm a fehér porcellántányért. Valami kis foltot láttam rajta. Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda dolog ez, hát igy kell mosogatni!…

– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!

_(1914. okt.)_

X. SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA MEGYEK.

Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra kigyult, megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre huzták, s ugy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni.

– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.

– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz ur. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá!…

Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.

Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.

– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!

Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe.

De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:

– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!

Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a nádas…

Ferenc Jóska megirta a levelet, Hogy ő néki katonákat küldjenek. Mert őnéki csekély a katonája, Akit küldjön fel a Bukovinába…

Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy éneklik, hogy elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü, sajnálkozó szomoruság. Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt.

– Az én anyám nagyon gyenge szivü!

– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.

– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.

– Nem… Busulsz utána?

– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.

Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.

– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…

A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy.

És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.

Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan, mint a kigyó.

– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jőjjön…“

– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk.

S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.

A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak… Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elboritó oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott költek, fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.

Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni álom ott nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak… rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok… amint viszik a nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak, föltámadásra…

Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.

Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé reggeledett parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak ugy magától, ösztönből, virtusból, egy perc alatt összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…

Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang kacag fel a világos, de még párás, szines reggelen.

– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…

– Kellene nékik a fődünk… a városunk…

– Fáj rá a foguk…

– A mi városainkra…

– Arra fáj a foguk…

– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…

S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket, ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól… Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs ugy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé…

Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke, ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé… vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen…

Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csörtetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasan és kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj sárga cipőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen. Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege a rácson kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.

[Illustration]

– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a kimasirozók közt.

– Eredj haza!

– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive.

– Eredj haza!…

A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:

– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak… nevetnek… s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:

– Eredj haza…

Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár, hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj után… Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja:

– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…

A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi, majd benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… Szomjas áhitattal, kivülről nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt untóglik…

A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a magyar fiuk, a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan… Jönnek természetesen, az igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahuznak tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a szivükben a nagy diadal… S vidáman, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a halálnak…

A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak. Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket.

– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell forditani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még felépül… az olyan…

Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta!…

S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt bő szivvel:

– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába megyünk…

Losonc, 1914. szept.

XI. SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.

A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták, most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerbház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót.

A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán, mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.

Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.

Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A csöndes falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háboruba, csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő had _svaromléniája_.

De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.

A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut. Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le a had. Nagy idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent belőlük mint a tulbő nedv a fiatal hajtásból.

– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.

– Jó helyen, szőlőt eszünk!

– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?

– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.

Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman metszegették a kövér egres fürtöket, mint szüreten.

No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a kapitányhoz.

A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.

Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.

A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár fürtért. A fiuk hosszu képet vágtak s szegények szijták a fogukat, mikor guzsba kötötték s felhuzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot.

Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felül a szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.

– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?

– Arra én tesvér.

– Nem vesztél meg?

– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.

– Hova?

– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.

– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.

– Ne busulj, csak gyere.

– Aj… mit szól a kapitány!

– Félsz?

– Fél a kiski risztus.

– No akkor gyere…

– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából serkent.

– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.

– Megyek én is…

– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.

Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az. Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad.

Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.

Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány lakására.

A kapitány mérgesen ébredt álmából.

– Mit akar?

– A szőlőm!…

– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?

Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyujtózott. Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az ölő szilajság.

– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és azonnal elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye – adjutánsnak.

Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se jelentkezett vele vizitre.

Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s ujra kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek voltak, kicsit füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.

A falu még üres volt, mert a szerbek betörése miatt, hogy baja ne legyen a népnek, előre kiüritették s a házak üresen, magánosan állottak. Csak egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem szállithattak, ott bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak s le nem mészároltak belőlük.

A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve, minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva. A fehérnemü szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve, kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás. Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.

Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás tanyáján. Nekik itt nem sok maradt.

A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a parancsot, hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a föld alól is.

A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe lővik is, de kenyér nincs.

– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga látott neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az embereket.

Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz a háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át egy darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csapatnak elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott pontokat, de a legnehezebb megenni a komisz kenyeret.

Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.

Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne találjon. Dühös volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot, hogy:

– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…

Senki sem tudott sziveskedni vele.

A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy indulatrohamon, elnevette magát.

– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!

Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a legelső házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy maradt félig szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.

– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de jobban, mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a világhistóriánál…

[Illustration]

Befalatozott s nagyot sóhajtott.

Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.

– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj egy darabot…

Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a kenyerével kilépett.

Másik altiszt jött. Ez is beszélt.

– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.

Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért vissza, ugy, hogy csak sarka maradt a végin.

Az abonyi fi már nagyon dünyögött.

– Mi bajod? – mordult rá.

– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun leszünk evvel tiz nap alatt.

– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes őrözni, legyen a tied.

A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s kiódalgott vele.

És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód bepofázta az egészet.

– No te állat – mondta neki a tizedik napon a kapitány – ha még egyszer elibem jösz ezzel a büdös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint a szőlőért! Megértetted!

És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol messze bent, tul a hegyeken.

XII. KIS SAMU JÓSKA.

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.