Part 12

Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni… Öreg zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre… Mindenki követeli, hogy forduljanak vissza… Az összes vészjeleket rángatják, letépik…

Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg ujra, de oly szomoruan, oly ijesztően… Hol vannak a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok… Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás… Hol a cél, az Árpád apánk örökének harcos kivánása…

Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve, agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán… Rettenetes némán… Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne…

Háboru…

Jön az orosz…

3.

A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.

Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal és hervadt virágokkal rakott zászlaját…

– Szervusz.

– Szervusz.

– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…

– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag rendelkezik… Ott a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő ezred parancsnoksága…

A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.

A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.

A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel. Idegesen, mint a sok dolgu emberek.

– Was?

– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…

– Ja so…

Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó század negyedik szakaszával.

Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy, galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a legutolsó közbaka.

Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege ostromolta.

Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.

– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel, – az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek… Ugyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom…

A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen akarok!“ igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.

– Hát főhadnagy ur, nincs baj?

– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig, _mig az én közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország_.

Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.

– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.

– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva gondolt a reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy pillanatnyi villámcsapás…

– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont… A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az utat, erre ez az állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat…

– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy visszarendeljék a népet…

Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.

– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne legyen a háboruban.

Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborut.

– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.

Nagyot ásitott.

– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…

A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy vallatást tartott.

– Jól néznek ki az öreg _népkefélők_ a nagy szakállukkal, – mondta a munkácsi ügyvéd.

Bandi szalutált s jelentkezett.

– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket, mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor csak ennivaló legyen! _Mert_ _puskatussal is lehet verekedni: de éhes gyomorral nem lehet verekedni!_

Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan, öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…

Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet… A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot… Hogy fognak ezek harcolni!

Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait csakugyan le kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget… Valóban sportot, vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravurosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó…

Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon elkiáltotta magát:

– Szakasz igazodj!…

Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell csinálnia.

[Illustration]

4.

Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már itt látja a haza határbércein…

Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.

Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csucsait.

Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit csak a természetben érez az ember.

Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a fákról peregtek a levelek.

Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.

Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan, mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán, olyan jól odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.

A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás szinek boritották, lebegték körül a hegygerinceket.

– János.

– Tessék parancsolni, hadnagy ur.

– Mit fogunk enni?

– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a husporciót…

Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.

– Mióta vagy itt, János?

– Én instállom? Ógusztus négy óta.

– Otthon nem voltál azóta?

– Dehogy vótam.

– Van családod?

– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.

– Van főded?

– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.

– Hát házad?

– Nincsen nekem asse.

– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!

– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.

– Hát akkor János, mibül élsz?

– A két kezembül. Dógozok.

Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak?… Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csusszék…

Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz…

Egyszer csak megszólalt:

– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán ugy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek?… Á, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.

– Hisz ez is a mi országunk, János.

– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van, inkább itt legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák. Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az embert, akárhun, legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc… Milyen ócsó itt még a marha is, százhusz koronáér vettek a mult héten is egy marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra. Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.

– Neked van marhád, János?

– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesigem a háboru pénzt, amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon, nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált keresni, megleli az ugyis az embert.

– Ki az a Kis Kovács?

– Itt van mivélünk a szakaszba.

– S aztán az szeretne már csatába lenni?

– Igen.

– Beszél az csak!

– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni üket, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan a…

A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan huzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak föt benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszott a homokban és a földön, közel a föld szent testéhez…

Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől. Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.

Csunya éjszaka igérkezett.

– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.

A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasuti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.

Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.

Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél sem volt.

– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.

Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos lámpával.

Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg. Egy sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s szalutált.

– Fázol?

– Nem.

– Át vagy ázva?

– Igen.

– Gyere velem.

A kunyhóhoz vezette.

Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon összeszedett puha, friss füből.

– Üljetek le.

Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet rakott.

Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját; kimélni kell.

A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.

– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?

– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos, Szatmár megye.

– Hát mért kivánkozol te a háboruba?

– A boldogságomért.

– Hát boldogság a háboru?

– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan jelentem. Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta, agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám tanitott, mint egy kis gyereket… de mikor a jó isten megadta, hogy menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón… Azon a napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét, hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten ege alá ujra kiléptem…

Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.

Felugrottak mind a hárman.

Kiléptek a zuhogó esőbe.

– Segitség!…

– Beleesett az árokba… – suttogta János.

– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.

Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva fegyver kattant nem messze s nagy csattanással dördült.

A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.

Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.

– Ki volt az?

– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a fegyverét.

Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi hangot, valami jajgatást.

Aztán elmult minden nesz.

– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.

– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.

– Felhozni!…

– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.

Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.

– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s az eső zugott, semmi más nesz nem hallatszott.

– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát összeszoritva, ugrásra készen.

A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.

– Hahó…

– Segitség.

– Eredj, segits neki…

Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit sem látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.

Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.

Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.

Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi volt a női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…

Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfult mellel csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre kelteni egy ájultat.

János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.

– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihuzta a karját a hadnagy kemény kezéből.

– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.

– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.

Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan összekuporodott.

– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az oroszok, – és szinte sikoltott.

– Ah!

– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az istenért, még lehet valamit csinálni…

Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.

– Beszéljen, beszéljen.

János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle. Teljesen szét volt ázva.

– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én régen figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött egy ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek vele.

– Egy ágyu?

– Egy.

– El tud engem arra felé vezetni?

– El.

– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre akar vezetni?

A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy fekete kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemü arc fehérlett ki.

– Engem? Főbe tetszik lőni?

– Ha csak nem bizonyit…

A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt hang jönni ki.

– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek… Valamelyik utánam lesett…

Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…

– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha a faluba, isten ments… Hiszen meghalok…

– Mért nem menekült el idejében?

– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs semmi baj…

El kezdett sirni.

A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már tüzbe ment volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár…

– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem kötelességem meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…

– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az egész ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel akarják vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást!…

– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?

– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva, de hozzám jártak suttogni.

A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt, a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.

– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz szakaszvezetőt.

János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s elment.

– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?

– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.

– No jó, de hogy találunk rájuk.

– Majd én elvezetem.

– Maga?

– Igen.

A hadnagy összevonta a szemöldökét.

– Kibirja?

– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…

Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a gavallérját.

– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.

– Nem kérem… Itt a _hazáról_ van szó…

A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.

A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.

Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.

– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe van, hogy elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.

– És pedig?

– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…

A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.

– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.

Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.

Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt s a hajszálaik egymás bőrét keresték.

Schulz szakaszvezető lépett be.

– Öt emberre van szükség.

A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.

– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik legyenek azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam,

A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent vall be.

– Ma reggel érkeztem Budapestről.

A lány szeme nagyot lobbant.

– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács, – mondta Shulz, – ez egy.

A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva lélekzett…

– No még négyet.

– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van poszton.

Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó, Morvai, Pap.

– No még egyet.

– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó felől. Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tüznél.

– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát kinálva.

– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át akkor a felelősséget… Mert én megyek…

– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg Csürös őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.

– Hamar, hamar.

A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben, várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papiron.

– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt is.

– Igenis.

– Szedje össze a csoportot.

– Igenis.

Szalutált s elment.

Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.

– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis Kovács fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?

A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent, egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember nagy nyugalmával folytatta:

– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur. Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra, mert most már átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan lettem, mint egy kórószál, de szinben is látszólag, ugy helyre jöttem, hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha én már husz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bir meg a lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat nyomja valami, de hálistennek nem fáj… Dacára ennek, ha hozzá fogok az evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három órába tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.

Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru panaszszava.

– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.

János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves ágakat.

A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.

A kis Kovács folytatta.