Part 13
– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint én; például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által sokszor azt mondtam, hogy: én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek teszem akkor a számba az ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.
A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.
– Mi az? mi bajod? – mondta.
A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is abba hagyta a tüz piszkálását.
– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen, – és hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert _hogyha valakinek van kedve katonának lenni, nekem van!_
Megjött Schulz az emberekkel.
Bepréselték magukat a kunyhóba.
– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt magyar van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti olyan emberek mind az öten, amilyen nekem kell?
– Igenis, – mondta mind az öt.
– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák egy ágyut visz fel arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyut le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.
Csönd.
– No. Vállalkoztok?
Nem szól senki.
– No.
– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.
– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.
A hadnagynak eláll szeme-szája.
– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel kaptok rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük a haza szent határait… No… Hát jöttök?
– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…
A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.
– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy szót szól, itt rögtön főbe lövöm.
Az öt ember ugy állott, mint a feszület.
A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen, csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se tudta, honnan dől…
– Hátra arc!… Előre indulj!…
Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.
– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s felcsavarta magára a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem okoskodjatok!
– Sorakkozz!
A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.
– Pihenj.
Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket. Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcu, lelkes szemü kis szűzlány…
Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő hangja behallatszott.
– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul!…
Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos hegyoldalon.
A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a lányhoz.
– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.
– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most másodszor.
– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…
Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak közt, hogy:
– Iluska… Iluska… Iluska…
A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.
Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…
– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai nehéz menés után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…
A hadnagy összegyüjtötte az embereket.
– Pihenj…
Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig csattangoltak benne.
Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.
– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked boldogságodra, hogy csatába juss!
– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és össze fővök, ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a lábam zsibog.
– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.
– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindeg nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron, mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát, vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.
– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom, mér van boldogságodra, hogy csatába menj!
– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives megtudni, hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő, régen nagyon erős voltam _és még sem elégedtem meg_, sokszor még a jó Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és _mégis boldognak érezem magam_… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy a legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában _milyen boldogsággal tud még engem áldani…_
Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.
A hadnagy szólt.
– Elrakni az elemózsiát.
Később azt mondta:
– Felállani… Csürös…
Egyik legény előállott.
– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit, visszafordulsz, s hirt hozol.
Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.
A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.
– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.
– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét…
– Csak nem fél tőle?
– De igen.
– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…
– Azt már nem.
Kuncogva nevetett.
– Ne nevessen, mert elfárad.
– Ó nem, turista vagyok…
S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis alakját s egy pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre… Ugy szerette ezt a kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá a katonához, a kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a kemény katonák… Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a kezét, hogy felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…
Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… A mult éjjel az első osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a hegyoldalon…
Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel, borzasztóbban, mint az égzengés, felettük.
Ágyu dördült a közvetlen közelükben.
Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.
Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.
Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.
Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.
Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.
Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják. Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.
Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött katona.
– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.
Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak le, oly óvatosan.
– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a lánynak.
– Nem.
– Muszály.
– Könyörgöm… hagyjon magával…
A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.
– Veszély éri…
– Nem…
– Ránk is bajt hoz…
– De nem…
– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta…
Egyszer csak meglátták az oroszokat.
Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami sulyos tárgyat cipeltek az ágyu felé.
Teljesen gyanutlanok voltak.
Körülnézett, csöndre intette az embereket.
Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a roham izgalmát, amire készültek.
Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára dolgozott.
[Illustration]
Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.
A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.
A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott sorra.
Megdermedve maradtak ott.
Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét fordulva ropogtatták el a töltényeiket.
Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt. Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna felállani s cigarettára gyujtani.
Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a kis Kovács feküdt ott.
– Csitt, – sziszegte rá.
Az még egy követ mozditott meg.
Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.
A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.
– No… mi van veled…
A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.
Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem mindegy volna a tágas hegyoldalon.
Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult.
A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.
Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a ketten még négy-négy lövést adtak le.
Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyu, egy irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.
Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak, most megint idevetették magukat.
Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az messze felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.
Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.
– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak fenn az ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele kacsázva szaladt valamelyik.
Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon, ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést… Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált ki a zsebéből.
Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha vajba döfött volna.
Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe villantak a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar honvéddel…
Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta, hogy mind kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok csapata.
Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.
Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.
Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak…
Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.
Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a karját.
Eszébe jutott a kis Kovács.
És nagyon boldognak érezte magát.
Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem érzett, nem tudott.
5.
Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste…
Meg volt sebesülve.
Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.
Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.
Mi történt.
A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy _minden oly természetes dolog a világon_. Most itt fekszik, talán halálra itélve… s ezen a két napon minden olyan magától ment…
Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok, mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi lánynak a szép bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával. Ő mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő már itt van az ég alatt… valahol…
Mégis történt itt valami, ami rendkivüli és csodálatos…
Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok kutya…
Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.
Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte el. Sem az életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden önmérséklés, minden szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért…
Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:
Óh más magyar kar menyköve villogott Attila véres harcai közt. Midőn A félvilággal szembe szállott Nemzeteket tapodó haragja!
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád, a Duna partjain, Óh _más magyarral_ verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát…
Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő munkája…
Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le kellett hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk van, – mondta magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak vagyunk, de _valami rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami…_
S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott… Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája… Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk. _Aki hasznát lássa a mi halálunknak…_
Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek szivárogtak az arcára…
Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák közt…
Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.
– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan boldog még sohasem volt életében.
– Hadnagy ur… maga sir?…
– Győztünk?
A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme tele lett könnyel.
– Igen, – mondta, – természetesen…
Lehunyta a szemét, mosolygott.
– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.
– A fejem…
– Tessék?
– A fejem… át van lőve?
– Dehogy… A fejének semmi baja…
Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt… Megemelte a fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el volna vágva… Megértette.
– Haslövés? – kérdezte.
A lány elforditotta a szemét, hallgatott.
Soká ültek némán.
– Már délután van?
A lány elmosolyodott.
– Igen, már a második délután.
– Második?… s maga…
A szeme ujra tele van könnyel.
– S maga itt van velem?…
– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna keresztény cselekedet…
S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?
– Az emberek hol vannak?
– Az emberek?
– Elestek?
– Csak kettő.
– Szegény kis Kovács…
– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb rendben… Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha ezek soká ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig…
A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.
– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek, szépen visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat és puskákat…
– Hát azt eldobálták?
– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…
A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország sorsáról…
– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn vannak Vereckén.
Kinyujtotta a karját, északra mutatott.
Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.
Aztán önérzettel, büszkén mondta:
– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és vidám lenézéssel mutatott az ágyura.
A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s mindent érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel mutatott…
[Illustration]
Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.
– Az a fő, hogy magának nincsen láza…
– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?
– Itt.
– Maga is?
– Igen.
– Ah… Nem félt?
– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…
A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:
– Maga fél a revolvertől…
– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az éjszaka.
– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért, a lányért ijedt meg.
– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy elszaladt…
A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott…
– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.
– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát emlékszik a nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!
– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.
– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!
– Dóry Bandi vagyok, Bandi…
– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a kezét, – meg ne mozduljon…
A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.
Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:
– Hát van jóság a világon… Jó lány…
Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt tele. Már minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet, mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel… Igazi hitvessel… gyerekekkel…
Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a váratlanul gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész magyar fajnak a méltó jövőt… Európa kulturvilágának, lelki életének földabroszán…
– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta sokára.
– Az.
– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…
Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.
Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje kezdődött.
A lány felugrott.
– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak a székelyek!…
– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre emelkedett!… – Mi győzünk, meglásd!… azt a… kutya…
Könnyár öntötte el a szemét.
– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.
Elomlott a teste. Hebegett.
– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…
A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül rebegte:
– _Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg az emberiséget…_
S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszitéstől elájult.
ZSOLTÁR.
1. Hallelujah.
2. Dicsérjétek az Urnak nevét. Dicsérjétek a gyertyák meleg fényében, akik kövér szolgái vagytok az Urnak. Dicsérjétek a hajnal borzongó novemberi várakozásában, akik az ő háza előtt cipelitek az Élet nyűtt vörös lobogóját.
3. Uram, én is dicsérlek, halld meg az én énekemet.
4. és forditsd erre a te arcodat és a te füleidet; és a te szivedet tartsd, mint szóhalló kagylót az én énekem elé és gyüjtsd trezorba, figyelmedbe az én érzéseimet, óh Uram és mérd meg az én dolgaimat, az ember könnyü dolgát, Igazságod preciziós mérlegén.
5. Hallelujah.
6. Megnehezült a lemulott évek sodrán felettünk az égbolt; megsürüdött a levegő, megsárgult az égig és megrothadt a tüdők belsejéig – és az erős férfi megdöbbent tekintettel meredt a megbomlott Mindenségre, amely tele volt a rothadás miazmáinak milliárdjaival a zugoknak zugjaiig – és felkiáltott: mit akarasz tőlünk, óh Uram, mire érleled e trágyahalommá rothasztott világot?
7. És akkor csak tüz ütött ki a rothadásban s lángok rohantak, körülnyaldosva a földet és ropogva égni kezdett az egész emberi lét, – és az erős férfi, ki tölt szivvel érte a kataklizmát, komoly rémülettel függesztette szemét a felgyult Mindenségre, amely csóvákat röpit egyik ég alól a másikig s egy pillanat alatt égő higsággá olvasztotta lábunk alatt a kultura talaját, amelyen éltünk, – és fészke szélére áll, mint a megrettent oktalan madár az erős férfiu s feléd sikoltja énekét a szörnyü világba:
8. Hallelujah!
9… Vajha szárnyam volna, hogy elrepülhetnék. Vajha volna hely, hol megszállhatnék. De hova szálljak, ha csak a fellegeken nem akarok pihenni s még oda is utánam száll az ellenség repülő dühe.
10. Az én lelkem öldöklő gép kerekei alá zuhant s emberek ülnek a gépen s a foguk dum-dum löveg és a nyelvük ekrazit-bomba. Az én lelkem kiverve szálldos, kóvályogni sem mer, csak távolról hallgatja már, hallón hallgatja a megbomlott föld távoli vészeit. Az én lelkem moccani sem mer, földrengésiró tüvel karcolja, bomlott ijedezéssel karcolja a vihar rettenetes hullámzásait a vakitó papirra.
11. Neked irja, Uram:
12. Hallelujah!
13. Uram, ki felfakasztottad a lelkekben a gyülölség és harag tüszőit és pestist árasztottál a szivekre: Uram, megmutattad hatalmadat jobban, mint mikor az ég dörgésével és a föld rengésével riasztottál rá a gyarlandó emberi fajra. Uram, ki láttatni akarod magad s koronként borzalmas módon adsz leckét, hogy e rongy teremtésed, az ember, az egyetlen, amely beléd néz, megtudja, hogy senki ő: Uram, most ugy ránk világitottál, hogy reflektorod fényén vakon őrjöngünk és sem a te arcod, sem magunkat nem látjuk.
14. Üvöltözünk és jajgatunk, mint éjben a fénnyel vaditott tábor és végső okosságunkkal gondolunk a fénynek forrása felé:
15. Uram, ki nem hallod már a bübájosok szavát, sem a büvölőkét, akik dobot ütögetve orditanak reád és hajukat felborzolva akarnak megijeszteni téged, mint a gyermek a robogó vonatot; Uram, ki nem ügyelsz a betürágók és elméletcsinálók szóhadarására, kik azt hiszik, hogy az ő krétájuk szabta meg a csillagok pályafutását:
16. Uram, halld meg az én énekemet; Uram, halld meg a szüzen szóló kis madarad szavát!
17. Hallelujah!
18. Hallelujah!
19. Ime az én lelkem dideregve buvik bokor alá a világromlásban és ijedt szemmel pislog ki a levél megül és megnémultan ül kicsided fészkén, gyerekeit gyenge szárnyával takarva:
20. és biztatón suttogja az orditó zivatarnak, hogy megbékitse: nagy vagy Uram!