Part 5

– No ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

– Cic!… Cicic!…

Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

– Hol a macska?

– Hol van?… Hol a macska?…

Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogtatták! – cic, cica, cica!

De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tünt volna el, az életnek egy meleg, szines kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… a mely megint nincs… Most már ujra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háboru…

16. TISZTESSÉGES MAGYAROK.

_Volhynia, Ikvapart._

A kicsi svarom-kályha vörös volt.

– Ne fütsetek mán olyan veszettül, – szólt valaki a sötétből.

– Mir ne, ha van fa, – felelt valaki távolabbról.

A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott fel.

Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:

– Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt irja a feleségem, hogy ü má nincs otthon, hanem hazament a szülejihe. Mi az istenharangja e, mikor én nem ugy hattam ütet otthon, hogy ü haza menjen, hanem ugy, hogy idesanyáméknál maradjon.

A fekvő emberek komolyan, hüségesen figyeltek. Kinn folytonosan ropogott a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hallatszott, senki sem vetett rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a köpönyegen, némelyik pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a kályha vörös kis világánál varrt, a cigány, minduntalan a tüzet piszkálta s rakott rá, a zsidó cigarettázva unatkozott.

– Hát mir ment haza?

– Összevesztek.

– Persze.

– Összevesztek idesanyámmal. Mer ugy vót, hogy van nekem egy hugom, még csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány. Nagyon tud dógozni, ugy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez. De e miatt osztán nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi asszony ugyan, de két gyereke van és bizony nem szokta ü azt se otthon, se mellettem hogy a mezőn szenveggyen. A hugom osztán azt vetette, hogy ü dolgozik, más meg csak nézi. Ü csinálja a kenyeret, más meg szel belőle.

– Aha.

A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett, mindenki megértette és olyan meleg szivességgel hallották, ahogy ők mesélték már el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszu éjszakákon, mikor egy pillanatra se szabad letenni a hadizsákot, a fölszerelést, még a derékszijjat se szabad megoldani, vagy a spátnit letenni. Mikor teljes készenlétben kell ülni s várni minden pillanatban a parancsot a kirukkolásra, Angriffet várnak minden, de minden pillanatban.

– A feleségem a hugom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem elment… Igaz, akkor ugy volt, hogy épitkezés következett. Husvétkor akartak hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van az udvaron egy jó kis kamara, nyárára abba huzódtak meg, a házat meg édesapám hozzá fogott husvét szombatján bontani. A feleségem meg elment a szülijihe, hogy jőjjenek érte szekérrel; hát nem látszott abbul semmit, mit akar. Még gondolták, félti a holmiját, édesanyám maga segitett neki kiválogatni mindent, ami az övé vót, de a feleségem ugy csinálta ki, hogy még csak gyerekruhát se vitt el olyat, egy pelenkát se, akit az édesanyáméktul kapott. Csak azután vették ezt észre. Hazament mindenestül a két gyerekivel.

Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgatták. Tetszett nekik az asszony ügyessége.

– Igy hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak, csak nekem megirta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem megyek, addig nem gondol rá, hogy visszamenjen.

– Hát te mit irtál rá?

– Azt irtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén megesküdtél életre-halálodra, hogy hüséges feleségem leszel, de én neked megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet elolvasod, mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én nem azért vettelek feleségül, hogy te a magad passziójára legyél, hanem, hogy segits az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem fölneveltek, emberré tettek, életembe hét köblös fődet nevemre irattak, amit kevés szüle tesz meg gyermekinek.

A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte sirósan remegett meg benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a jóság. És mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset róva a gyönge asszonyi akaratra.

– Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két gyerekedet, visszaeridj az édesanyámékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én neked innen a távoli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza oltalmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne esmerj engem többet uradnak, ha itt elesek, vagy golyó megy át testemen és a gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha ahogy a levelem óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az édesanyám udvarába.

Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy köhintéssel is megtörni. Mint a templomban az urvacsora előtt nagy csönd lesz, ugy szivta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi indulat ünnepélyes kitörése előtt.

Hosszabb csönd után megszólalt valaki.

– S visszament?

Barcza Ambrus ugy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem venné hallóra. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.

– Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s ment vissza. Irta édesanyám, szegény, „a feleséged visszajött. Mink mán a házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s hugoddal rögtön hordani kezdte a téglát a házho.“

Ujra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában s ez átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a gyenge érzéseinek igy engedjen, azért tovább szólott közönséges dolgokról.

– Mert még én vettem a téglát, akkor még huszonegy forint vót ezre, de mán most irják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak, amék háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart épiteni, de mán nem épit, hanem eladogatja a téglát, csakhogy nem huszonegy forintér, hanem az elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a másodosztályuér meg hatvanötöt.

Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt cigarettázott.

– Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit adnak érte, de lássa magának nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy visszamenjen a maga szüleihez.

A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre nem tudott mit felelni.

– Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlódjon, – szólt még a zsidó katona nevetve. – No, nem igaz?

[Illustration]

– Nem! – mordult meg egy erős hang, a kályha tulsó oldaláról, Sámuelnek a hangja. A két testvér közül, akik a svarmban voltak, az idősebbé.

– S miért?

– Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy ugy éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy ugy éljen, ahogy a tisztesség parancsolja.

– És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát szekirozni.

– A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasszony gyermeke legyen az ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét megdorgálni és megfeddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli magát. Mármost egy fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó szivvel elviselje: igy tanul. Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább nevelni gyermekeit s a fiatal cselédeket. Jó egyességnek kell lenni a családban, mert ha szabadjára van eresztve a gyeplő, hamar felborul a szekér.

Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel szavait.

De a zsidó katona tovább kötekedett.

– Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja huzta fel.

– Mit csinált?

– Heccelte.

– Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi tisztességgel se bir, hogy egy éredetlen cselédnek a szavát se tudja visszázni? Még pedig patvarkodás nélkül!… Egy fiatal asszonynak, améknek mán két gyereke van, mindig kell lenni annyi tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazitsa az ilyest.

Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé nevetett.

– No, Sámuel bácsi – mondta bizalmas kacsintással, – nem minden asszony olyan szent, ahogy maga képzeli… Nem tudom, mit fog szólani, ha hazamegy, osztán ugy veszi észre, hogy az asszony egy muszka fogolylyal…

Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás volt a sötétben. Sámuel kivárta mig egészen csönd lett, akkor szólt:

– Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt illeti, én a magam feleségeér tüzbe teszem a kezem.

Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.

– Ugyan mit, – szólt az ellenfele, – a felesége nem teszi magáért a tüzbe.

– Én értem… Hát uram teheti! És teszi is!

– Ájáj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz menyecske?

– Nekem?!… Nekem tisztelt ur, nem!… Jól esik, igen, a cigánynak, még jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy meglett, házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a fajtáját, a kedves édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda rusnyákba ótsa…

A hangja mennydörgött és a szeme villámlott. És mindenki hallgatott körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s röstelkedve bujt el a sötétbe.

De a kötekedő nem akart elhallgatni.

– No, – mondta cinikusan, – és hogy hijják maguknál az ilyenféle gondolkodásuakat?

Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerüen szólt.

– Tisztességes embereknek, uram, – no menyetek mán a fekete kávéért, – tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom örege, aki itt-ott rendelkezik.

Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felültek, az állók letelepedtek, zsibongva másról kezdtek beszélni a kivülről hirtelen nagy erősen behangzó fegyverropogás és ágyudörgés közben az idegen orosz földön a derék, tisztességes magyarok.

17. CSUJES.

_Szurmay-sereg._

Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretettel mutogatta meg a bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett állatkákkal.

– Mennyi van belőlük? – kérdeztem.

– Hát egy pár százezerért nem megyünk a szomszédba!

– És mind igy tartják, üveg alatt?

– Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint odakint a szabad ég alatt… – nevetett rá tréfaértő kedvvel. – Érdekes volt, mikor feljöttünk, – folytatta – egyszer csak nagy meglepetésemre gyanus tünetekről adnak hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt sem; nem értettem a dolgot… Kimegyek a helyszinére, megvizsgálni a betegeket… Kérdezem az embereket: „Mit isznak?“ „Hát, aszongya az egyik, ez _tilos kut_, nem is iszunk belőle, _pedig igen jó viz van benne!_“

Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a parasztnak akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem huzza össze az inyét az ásványoldat…

Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony abból szépen kitenyésztettem a kolerát.

Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett laboratóriumon.

– Hol kapta ezt az érmet? – kérdeztem a tatárképü honvédet. A fekete, nagyszemöldökü, kócos legény kihuzta magát s azt felelte:

– Itt.

Az ezredorvos intett… Itt épen ugy megérdemelheti személyes bátorság és hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb pontján. Millió és millió baktérium és bacillus közt harcol állandóan… Csak egyszer tévesszen a keze, vagy a figyelme: vége…

Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü ládákat fabrikált a laboratórium számára, hogy azokban az összes müszereknek személyes külön helye van. Láda ládában, egész sor iskátulya, egyik a másikba illik, s csak fel kell dobni a szekérre, a legfinomabb müszernek sem lesz baja…

– No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, – szóltam s bucsut vettem a nagyszerü klinikától, amely kint a volhyniai pusztákon a magyar dicsőséget épen ugy szolgálja, mint a katonafegyver… Szinte meghatottan éreztem át azt, amiről olyan kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a háboruban a magyar orvosok milyen csodálatos eredményt értek el…

A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt tapasztalni, a legkitünőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb energiával, tudással és önfeláldozással látta el az egészségügyi szolgálatot s olyan eredményeik vannak minden téren, hogy arról a statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.

Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylámpájával, amelyet minden percben meg kellett gyujtani, mert vacillált, egyenkint megmutatta az utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami páratlan gyöngédség embertársaival szemben. Mindig betegek, lesujtottak, szerencsétlenek sorsa fölött diszponálva, ugy hozzászoknak, hogy még a normális és közönséges társaságban is bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel veszik körül embertársaikat.

A hadbirót nagy pattogás közt találtuk. Igen közeleső volna most rögtön levonni az ellentétet az orvosi, meg a birói kar között éppen abból a szempontból, hogy az orvos mindenkit meg akar gyógyitani, a biró pedig mindenkit el akar itélni, ez esetben azonban ez nem megy. A hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó lélek, akinek benne van a mosolyában, hogy élni kell hagyni az élőket… Mikor először láttam őt, ép azzal foglalkozott, hogy valami fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek, azzal büntetett, hogy a fal felé forditva állitotta őket. Azok aztán rettegtek, amitől akartak; bár mögöttük a helyre bakának semmi gyilkos parancs nem volt. S mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az embernek adhat az Élet: az élet…

– Mi csinálsz öregem?

– Ezekkel a _csujesokkal_ kinlódom.

– Micsinálnak?

– Hazudnak… Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három vallomás teljesen és merőben különbözik egymástól…

– Legalább nem unalmas!

A gyengén megvilágitott tágas szoba mélyében pár rosszarcu fiatal legény állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás lehet szóban, valami efféle, ahogy az arckifejezésből itélni lehetett.

– Miféle nemzet ez a csujes itt? – kérdem.

Mindnyájan nevetni kezdtek… A csujes eredetileg a délszláv kocsis, akit hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak át egymásnak az uton, hogy _csujes?!_… (Hallode! Hé!) De ma már csujes ez az egész világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel, mind csujes, akár férfi, akár asszony, akár biró, akár kódus, csujes a ló, a tehén, csujes még az ágyu is, ha ugy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihuzni!… No! Csujes!…

Nyilik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Alacsony kis töpörödött asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van kötve, amolyan karcsu dereku juhászbunda, s csak fölemeli a kezét és mint a jégeső el kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és vonitást.

– Nocsujes, – szól a hadbiró, – itt a csujes?

Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nélkül csak dörög és csattog és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, ugy dőlt az asszonyból a sikongató, összehabrált orosz szó.

Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a következő értelmek:

– Jaj atyuskám, jőjjetek rögtön, mentsetek meg… jaj bátyuskám, megöl az uram… hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és fogjátok meg, kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyujtja a házamat… jaj atyuskám a házamat rámgyujtja… Ezt a másik házamat is, mert már az egyiket rámgyujtotta… A fejem felett meggyujtotta bátyuskám, mikor a moszkálik innen visszafelé szaladtak és mind felégették a sok házat és falukat… Akkor az én uram bátyuskám fogott egy csóvát és a fejem felett meggyujtotta a házamat… De megigérte, hogy most ujra rám fogja gyujtani… Még ma éjszaka… még ezen az éccakán… még mire megvirradna, rámgyujtja a másik házat is, amibe most lakom… Jaj bátyuskám hamar sok-sok katonával gyertek, hogy az uram féljen a házat a fejemre gyujtani…

De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges szó, amely mind kellett ahoz, hogy ez kijőjjön az asszonyból…

– Mért haragszik ugy rád az urad, nyanya?

– Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.

– Mióta haragszik?

– Jaj már tizenöt esztendeje.

Nagy hatása volt e kijelentésnek.

– Mért lakik vele? – mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak neki ezt a jó tanácsot.

Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis összeszáradt arcán valami kis szégyenlős mosoly volt.

– Nem lakok vele, bátyuskám, – mondta, – már tizenöt esztendeje nem lakok vele…

– Hát talán az a baj!… Mért nem megy hozzá?

– Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje mindennap! de nem jön vissza hozzám, mert más asszonnyal él!…

– Hű!… az baj… Fiatalabb az az asszony?

– Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!

– Jézus Mária! – kiáltott fel a hadbiró, – hát azért jöttem én ide, hogy tizenöt esztendős szerelmi pörpatvarokat intézzek el!

Az asszony ujra rákezdte rettenetes bőbeszédüséggel, amit nem lehetett megállitani közbevetett kérdésekkel, mint a viz zuhogását alig állitja meg a zsilip…

[Illustration]

– Nyanyám! – izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül, mintha valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zugásába: – itt vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek!… Mért nem keres magának egyet közülök?

Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szomoruan elmult foszlányait sem tudta volna már nagykendőiből kitakarni, ám erre kacéran csak elmosolyodott, meg-megvonta a két vállát; szája, fogatlan öreg szája elé emelte a kezét s igy szólt:

– Á, bátyuskám… nem érdemes ezekkel kezdeni, mert a _honvedu_ elmegy…

A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek sem: nem! neki nem kell a honvedu!… De mért?… Csak azért: mert _nem érdemes!_… Hisz az elmegy!…

Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.

18. KUKORICAKÁSA.

_1915. Kriegsspital, Hinterland._

Alkonyodni kezdett, kinn borus, csatakos volt az idő. A magyarok az ágyaik szélén üldögéltek s ugy szólogattak át egymásnak a többiféléken keresztül, gubbaszkodva, mint esőben a kakas.

– Én megyek vissza a káderho, – szólt egy honvéd.

– Igazad van, – felelt rá a másik, – nem ér-e semmit, itt. Aspirin, meg aspirin, már savanyu a hasam is tőle.

– Aspirin, meg kukoricakása.

– Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töltött káposztával, biztosan hamarább elmulik a sárgaság rólam.

Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe sincs, csak az a kis nevetés.

– Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, – mondta a tüzér erélyesen, elszántan. – Azt nem eszem meg többet. Mióta harmadik diétán vagyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt. Inkább megdöglök, de azt nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez és megmondom neki magának, hogy azt nem eszem meg többet.

Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve szólottak rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt; alföldi legények voltak.

A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a magyarok közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy szokta, veregetni kezdte a mellét:

– Ich bin auch Mágyár!

Nevettek rajta.

– Megint azt mondja, hogy ű is magyar?

A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden magyarral. Egyik honvéd a vállára tette a kezét s megrázta.

– Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.

Igy eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s hozták a vacsorát. A barakkon átfutott a kiváncsiság, s egyszerre nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra: kukoricakása.

– Nem eszem meg, – mondta a tüzér.

– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő volna rajta, jobban meglehetne enni.

– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós galuska.

Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.

– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde nikt esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen verde…

A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar ellenállás mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek kiváncsian, kissé izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a lázadásból. Csehek, németek, románok, horvátok mind utálva nézték a kukoricakásájukat, amit azért lassacskán beszopogattak… Volt köztük olyan is, akinek jól esett.

Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de ez keményen felállott s még egyszer kijelentette.

– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt kukuruc essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!

Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.

Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a barakkra felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó ember volt, öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit ki nem küldött volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az embereket, felőle egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a minap egyet kiküldött, mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne vegyék, csak ugy elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a magyarokra, akiknek ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen, mindjárt visszakészülnek a csapathoz, ahelyett, hogy itt eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben, hogy az öreg meg fog haragudni, olyan buzgón neki állottak a kukoricakásájuknak, hogy egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája volt tele, a többi mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut, aki csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s ott is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“

A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.

– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az öreg?

– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és aszonta, hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére adjon mást!

– Éjjen, – szóltak a magyarok.

Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be… slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral. – visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.

Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár perc mulva visszahozott.

Kiváncsian várták, mi van benne.

A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!

– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht kukuruc, se mit cukker, sem óne cukker!

A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a cukrot, ha igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.

De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki békén nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a sérelemről lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad pusztán az ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra alá emelve, szólt:

– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih verde nikt kukuruc eszen.

Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.

Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg kellett érteni, miről van szó. Tiz percnyi forrongás, suttogás és mozgolódásnak az vetett véget, hogy két tojásból rántottát hoztak a tüzérnek.

– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal fogta és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.

Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.

A bécsi fiu kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a régi…

19. A BÉCSI ÜTKÖZET.

_Budapest, 1917. aug._ 16.

– Aladár fiam, hát maga itthon van?

A tüzér meglepetve néz vissza.

– Itt vagyok. Alásszolgája.

– Azt hallottam, beosztották a marsba.

– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem nekem való hely, hát kiléptem.

Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre nevetek, mert tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása biztosan valami eredeti csapáson jár.

– Nem tetszett a mars, Aladár?

– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam magam jó helyre a kolonba. De láttam, hogy itt egyre-másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és ez meg ez jön a helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon protekcióskodjanak, mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda lehessen dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom.“ „Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani. Vegye tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát: beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“ „Azt megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy hónapot töltöttünk Bécsben.

– Jó volt ott?

– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.

– Miféle cseheket.

– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két berájcsaftot szétvertek.

– Ugyan.

– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba, voltak vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek, mikor jött a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett hozzá, kérte a kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se. Hát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig soká ott karatyolt neki s a végén megfogta s rángatni kezdte. Erre Somogyi megharagudott, felállott s kiitta a borát, ami az asztalon volt, akkor fogta az asztalt s ráboritotta a formájszterre.

– A.