Part 1

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

INDIÁBAN

(INDIENFAHRT)

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

ELSŐ FEJEZET. Panja, Éliás és a kígyó.

Amikor az áldott Maladar tartomány Cannanore városába érkeztem, a hindu Rameni elvezetett a házhoz, amelyet ottlétem idejére bérbe akart nekem adni. Olyan volt, mint Indiában az európai házak: egyemeletes, magas kiugró tetővel és széles verandával, amely végigterjedt az egész homlokzaton. Hogy megláthassam, előbb az elvadult kerten kellett magunkat egyesült erővel keresztüldolgoznunk. Rameni ezt mondta:

– Ez legkedvesebb birtokom a földön. Kiméltem és vigyáztam rája és hét év óta nem érintette ember lába. Legutolsó lakója Sahib John Ditrey volt, egy nagyhatalmú angol tiszt, akinek minden katona, aki a közelébe került, engedelmeskedett. Boldogan teltek napjai e födél alatt és még ma is boldog lenne itt, ha kormánya embereivel együtt más helyre nem küldte volna.

Szemügyre vettem a nagy, jobbára üres helyiségeket, amelyekben dús növényzet fejlődött és olyan állatvilág tengette benne az életét, melynek tarkasága a legnagyobb fokra csigázta várakozásomat.

– Ez csupa ártatlan állat, – mondta barátságosan Rameni, – a legtöbb valószínűleg vissza fog vonulni, mert nem szereti az ember társaságát. De mert te, Sahib, társaságban vagy, kutyát, szolgát és szakácsot hoztál magaddal, lelkeden nem fog elhagyatottság rágódni. Adok tyúkot, ha akarod…

Rameni úgy beszélt angolul, hogy éreztem, mint mered a hajam égnek a parafasisakom alatt.

– Te is angol vagy, – szólt hozzám, miután Sir John Ditrey angol tisztet dicsőitő hosszú beszédét befejezte.

Megmondtam neki, hogy német vagyok, mire vigasztalni kezdett.

– Erről az országról sohasem hallottam, – mondta végül, – de lakóinak az a híre, hogy bőkezűek és valószínűleg gazdagabbak mint a brit birodalom.

Mivel megértettem őt, a bér iránt érdeklődtem, amelyet birtokáért követel. Erre olyan buzgón beszélt mindenféle más dologról, hogy aggodalmam növekedett. Végre sikerült őt rábeszélnem a vallomásra és számolni kezdett és titokteljes meghatottsággal összeadta a veszteséget, amely azalatt a hét év alatt érte, amíg nem akadt bérlője. Hallgatva figyeltem egy rakás fehér hangyát, amely lakóhelyének elkészítése végett a legügyesebben aláásta a padló deszkázatát és a falat. Nem leszek az utatokban, gondoltam, birodalmatok az én uralmam alatt nem sejtett virágzást érjen el, bölcs fejedelmetek és hű társatok leszek. Az ablaknál levő pálmarengetegen, csipkézett díszítésű zöld fátyolon át sugárzott a reggeli nap. Az a boldogság, amely megremegtetett, mióta India földjére léptem és először szívtam magamba ennek az országnak illatát, melegét és fényét, újra szívembe hatolt.

– Ne félj Sahib, – mondta Rameni.

És a kétkedéstől, reménytől és várakozástól csaknem magánkivül számolgatott görcsösen szétfeszített ujjain. Én a bátorságomról beszéltem és ő tizedszer emelte föl a kezét, hogy barna sovány ujjait jobbról balra ismét egymásmellé sorakoztassa. Azután mindent elfelejtett és nagysietve a drágulásról meg a rossz rizstermésről beszélt:

– Minden kuli bizonyíthatja, – mondá, – ide hívjak egyet?

– Mit kérsz? – szóltam rá szigorúan. – Hallottam, hogy a tengerparton van egy ház, ahol évekkel ezelőtt a kollektor lakott és amelyet a kormány olcsón ideadna.

Rameni erre nagynehezen nekidurálta magát és tudtomra adta, hogy egy évre száz rupia a ház bére, az elvesztett hét évre ennek az össszegnek csak negyedrészét számítja föl azzal a kikötéssel, hogy a következő három évre egyszerre előre kifizetem a bért.

Amikor a fejemmel biccentettem, elhalványodott.

– Sahib, – dadogta, – kigúnyolod a szolgádat? Igaz, sokat kértem. Felejtsük el a hét gonosz évet, majd csak kiheverem a megpróbáltatást, amelyet az ég mért reám, hiszen úgyis elmult már. Ha igazán három évre előre fizetsz, addig szolgálok neked, ameddig élek.

Sohasem bántam meg, hogy erre ráállottam és noha csak néhány hónapig maradtam Cannanoreben, csekély áldozatom a legbőségebben kifizette magát, mert Rameni egész becsületével azon volt, hogy jóvátegye azt a megszégyenítést, amelyben akaratamon kivül részesítettem. Csaknem naponta tojást és gyümölcsöt, halat vagy szárnyast küldött nekem és nem szállt szembe egyetlen kivánságommal sem, amely arra vonatkozott, hogy a házban és a kertben valamit berendezzen vagy megváltoztasson. Csak hetek mulva, amikor észrevette, hogy nagy üvegszekrényben élő kobrát tartok, huzódott vissza tőlem, nem lépte át többé a küszöbömet és nem érintette meg többé a kezemet. Nem annyira félelemből tette ezt és mint bizonyosan tudom, nem bánkódás nélkül, hanem mert meggyőződésével nem tudta összeegyeztetni, hogy valaki fogságba vessen egy istenséget, hogy üvegtáblán át megfigyelje a viselkedését. De az az idő, amelyet a fölfedezésig együtt éltünk át, indiai éveim legkedvesebb emlékei közé tartozik.

Miután ökrösszekér elhozta a kikötőből a podgyászomat, a legjobb fekvésű szobákat éjjeli szállásul rendeztem be, amiben Panja szolgám és a szakács segített. Panja gyakran és nyomatékosan figyelmeztetésekkel állt elő, de akkor már eléggé ismert ahhoz, hogy tudhatta, mily gyakran félt éppen attól, amit én reméltem. A szakács, Délmaratta hegyeinek fia, aki Bombayban megszokta az érintkezést az európaiakkal, már régóta nem állott ellen nekem, a gonosznak. Egyébiránt nem sokat törődött velem; elzárkózva és sztoikus nyugalommal teljesítette kötelességét, ha csak tehette meglopott és lesütött szemmel várta a vesztemet, melyet mindannyiszor megjósolt, valahányszor valami rendellenességen csiptem rajta. Mégis mindig kedveltem ezt a makacs és a maga módján büszke embert, aki nem tudott az európaiak előtt meghajolni és a ki hazája iránti szeretetből gyűlölte az idegeneket. Ennek az embernek szótlan ellenállása érdekesen méltóságos ellentétben volt Panja alkalmazkodó alázatosságával, amely különben nem alantas gondolkodásnak, hanem annak a gyermeki bámulatnak volt a következménye, amelyet minden idegen dolog fénye iránt érzett. Pasa nevet adtam neki, mert az igazi nevét mindig elfelejtettem. Így járt volna vele különben mindenki.

Amikor kiléptem a verandára, hogy meggyőződjem, hogy a háznak egyetlen ablakja sem volt épségben, Panja egy könyvesládán ült, dohányzott és függőágyammal betakarta a térdét.

– Mindenütt el van szakadva, – mondá anélkül, hogy fölállana és mint közeledésemkor kezdetben tette, a munkában nagyobb buzgalmat mutatna. – Ez azért van Sahib, mert a függőágyat halászásra használod.

– Az kitünő gondolat volt, – mondtam mentegetődzve.

Panja csak ezt felelte:

– Egyetlen halat sem fogtál.

Megvizsgáltam a padlót, amelyet a hangyák mindenütt kikezdtek; csaknem minden deszka és kőkocka mozgott vagy mélyen lesülyedt, ha az ember e népség Szodomáját és Gomoráját elpusztítva rálépett.

– Ha megakarod látni, mit csinálnak ezek az állatok, – mondta Panja gúnyolódva, – akkor nem szabad őket zavarnod. A házban különben patkányok vannak, – tette hozzá – és Cannanore kapui előtt a pestis.

– Akkor macskákat kell tartanunk. Holnap bemégy a városba, hogy vásárolj néhányat.

Panja szánakozva nézett reám és kérdezte:

– Ki ad macskáért pénzt? Mindenfelé szaladgálnak. Ebben a házban is lesznek macskák.

A mosuszmacskára gondolt, egy kisebb fajtára, amelyet Malabarban gyakran láttam és alig hiányzik egyetlen régibb épületből. Elhatároztam hát, hogy várok. Mivel azonban a patkányt tartják a pestis terjesztőjének, ez a rettenetes járvány pedig még mindig szedett áldozatokat, óvatosnak kellett lennem. A pestis, mivel bacillusa csak nedvességben él meg, rendesen az indiai tavasz kezdetén az utolsó esővel szünik meg. A forró időt követő első esővel ismét fölüti fejét.

Beszélgetésünk leírása talán hamis képet adhat Panjahoz való viszonyomról és egyáltalán arról a helyzetről, amely az európai ember és a hinduk szolgáló osztálya közt van. Igaz, hogy Panjanak, mint mindenkinek, aki szolgálatomban volt, sok személyes szabadságot engedtem, de tekintélyben, sőt önállóságban hozott áldozatomat olyan ajándékkal köszönték meg, amelyet minden más ellenszolgáltatásnál többre becsültem és ez az ajándék az ember lényének őszinte nyiltsága volt. Valamely ember használhatósága valamennyi tulajdonsága közül a legkevésbbé érdekel és minden alázatosság alakoskodással jár együtt. Az a mód, ahogyan az angolok a hindukkal bánnak, zárkozottá teszi a jellemüket és elnyomja igazi lényüket, ámbár ellenvetés nélkül beismerem, hogy magatartásuk elengedhetetlen föltétele annak, hogy az országon uralkodhassamak. Én azonban nem azért utaztam Indiába, hogy uralkodjam rajta.

A fölsőbbségeért folytatott küzdelemben egyébként köztem és Panja közt is voltak izgatott jelenetek. Az ilyen összetüzés rendszerint azzal végződött, hogy leütöttem ezt a rabszolgát. Igaz, hogy az én ütésem és az ő összerogyása két olyan jelenség, amely semmiféle összefüggésben sem volt egymással, mert gyakran lerogyott, mielőtt kezem hozzáért és a legrosszabb esetben is rendesen úgy el tudott fordulni vagy védeni tudta magát úgy, hogy nem történt más baj, mint turbánjának vagy beolajozott frizurájánek elalaktalanítása. Mégis minden alkalommal összerogyott, a szoba egyik sarkából a másikba vonszolta magát, jajgatva panaszolta el hálátlanságomat és az ő hűségének eredményét. De mielőtt leszállt az est, mégis gondja volt rá, hogy az ellene elkövetett bűn terhe ne rabolja el éjjeli nyugalmamat.

– Sahib, – mondta és szálegyenesen elém állott olyan büszkeséggel és annyi emberi méltósággal, hogy igazán hálával telt meg a szívem. De úgy látszik, nem tudta, kinek köszönhette mindkettőt. – Sahib, hogyan feledkezhettél meg ennyire magadról? – Arcára olyan becsületes szomorúság ült, hogy mindent inkább tudtam volna, mint kételkedni benne. Szerényen megmagyaráztam neki, mekkorát vétkezett és a következmények jelentőségét, de ilyenkor nem tudott eléggé angolul, hogy megértsen.

– Tanulmányaid Hindusztanban nem haladnak előre, – mondta azután kissé elszomorodva és mindketten örültünk, hogy olyan tárgyra tértünk át, amely ismét közönséges érintkezésünk útjára vitt bennünket. Boldog élet és a legszebb egyetértése idejét éltük ezután, amikor is annyira ment Panja magamegtagadása, hogy még a whiskymet is higítatlanul tette az asztalra és így pontosan megvizsgálhattam, mennyit lopott az üvegből.

Akkor a tizedik hónapot töltöttem Indiában és Panjan meg Pasán kivül hűséges kisérőm volt az egész időn át egy pompás kutya is. Éliás volt a neve és éppen betöltötte életének első évét, úgyhogy magam nevelhettem és vigyázhattam fejlődésére. A kutyával sajnos úgy áll a dolog, hogy két hónapos állatkáról nagyon nehéz határozottan megállapítani, miféle származású és mit igér a jövőre nézve. Én azonban mindig különösen vonzódtam azokhoz az emberekhez, akik minden eseményt és személyt a legkedvezőbb színben látnak és a maguk erényével ruháznak föl másokat mindaddig, míg csalódás nem éri őket. Ilyen jellemű embereket utánozva sikerült Éliásban a legkitünőbb állatot látnom. Kiváló tulajdonságait fölsorolva, nem szeretnék belesülni alakjának ismertetésébe, már csak azért sem, mert nem tudható, hogy idők folyamán egyben-másban nem változik-e meg, de bizonyos az, hogy kitünő étvágya és egészséges álma van. Renkdivül óvatos és sohasem teszi ki magát veszedelemnek, az idegent sem támadja meg és éberségét is elnyomja a lehető legnagyobb mértékben, amit annál szívesebben látok, mert sokszor fárasztó szellemi munkába vagyok elmerülve, amikor minden ugatás zavarna. Ragaszkodása akkora, hogy kiterjeszti minden emberre, akivel találkozik és különösen dicsérendő akaratának rendkivüli makacssága, ami a nemes jellem alapja. Éliást sem fenyegetéssel, sem igérettel nem lehet rábírni arra, hogy másoknak akaratával vagy az enyémmel törődjék. Nem piszkítja be sem a kertet, sem az utcát és ami etetését illeti, fölment bennünket minden fáradtságtól, amelyet a táplálék ide-odahordása okoz.

Sajnos eddig nem sikerült közte és Panja közt tűrhető viszonyt létesítenem. Valószínű, hogy Panja, mint a Kelet fia nem óhajtja megváltoztatni régi véleményét a kutyáról; bizonyos az, hogy a faj iránt nincs túlságosan sok érzéke.

– Sahib, micsoda disznót hozol ide a házba? – kérdezte, amikor annak idején hazahoztam az éppen akkor megszerzett Éliást.

– Poros és a kötél összehuzódott a nyakán, – mondtam, – csak várj, míg meg lesz mosva.

– Te fogod megmosni? – kérdezte Panja és fölváltva rám meg Éliásra meresztette nagy szemét.

– Kitünő természetű állat, jó szolgálatot fog nekünk tenni, – biztosítottam őt, kissé megcsalódva e fogadtatástól, amelyben Panja részesített bennünket és vizsgálódva néztem Éliást, aki harcban volt az ajtóküszöbbel és tehetetlen buzgalmában az ártatlan tetterő elragadó látványával szolgált.

Ha nem kelt ki termékeny életre minden mag, amelyet Éliás fiatal lelkébe vetettem, bizonyára Panja az oka, aki sohasem próbálta legyőzni lealacsonyító véleményét erről az állatról. Az én meggyőződésem szerint a még föl nem ébredt lélekre ható minden pedagógiai befolyás valamennyi házbeli közös fáradozásának köszöni a sikert. Ameddig Éliás nem bízhatik Panjában és Panja minden baj eredetét Éliásban keresi, addig aligha lesz meg bármelyikükben az a teljes örömöm, amelyet reméltem.

A Cannanoreban eltöltött ez első nap után ránk szakadt az éjjel. Panja a ládákban kutatgatott, hogy gyertyát találjon és mindent összevissza dobált, hogy rendet teremtsen. Az ágyamra szánt moszkitoháló a legnagyobb láda fenekén volt, mert Panja amikor útra keltünk, legelsőnek ezt tette el és így a legmélyebbre ásta el.

Panja nyugalomratérése után még sokáig ott ültem új házam verandáján és vártam a holdat és a hüvösséget. A kert fáinak, bokrainak és növényzetének mozdulatlan függönyéből bódító szagú tikkasztó lehellet terjedt, minden virult és szenvedélyes életerő tódult felém, hogy megtalálja az utat a vérembe. A szertelen virulásnak hatalmas, csöndes kényszere mindenütt fölhevítette a tücsköktől visszhangzó levegőt, amely olyan nyugodt volt, hogy gyertyám lángja szinte a telített levegő nyomása alatt reszketett és nem lobogott. A pálmaerdőből, valahonnan messziről a kert mögül, egy templomudvarból a hinduk fuvó hangszerei hallatszottak, egyhangú pléhcsörgéssel keverve. A kisérő ének elárulta a papi énekesek növekvő részegségét.

Ha behunytam a szememet, ez a zene gyermekkorom egyik emlékét állította élénken elém. Eszembe jutott, hogy egyszer valami különös csengés, amely nem hasonlított semmihez, amit addig hallottam, a kertünkből kicsalt az országútra. Messziről hallatszott, onnan, ahol az út hársfái, amelyek a falunál egymáshoz közeledni látszottak, mindent titokzatos árnyékba borítottak és én kifutottam a napra, mögöttem nyitva maradt a kertajtó és megfeledkeztem anyám tilalmáról. Az egyik parasztház előtt világoshajú falusi gyerekek tömegének koszorújában egy fa alatt két nagy, fekete szakállú szomorú embert láttam állni hosszú köpenyben. Szürke zsákokon ők fujták ezt a kiáltó muzsikát és gyermekségem első és legnagyobb eseményeként hatalmukba kerítették a szívemet. Világosan emlékszem, hogy mintegy vérem mámorában támaszt kerestem, hogy a földre ne rogyjak. Ma tudom, hogy ettől az órától kezdve fájdalmas nyughatatlanság sejtése kelt életre a lelkemben és hogy végzetem első pillantása áldott meg. Lelkem kivánsága, mintha a megváltás reményének átka nehezednék rája, még mindig követi ezt a fékezhetetlen örömvággyal teli állatszerű panaszt. Ezért cserélem föl a közelit és megszokottat az idegennel és bizonytalannal, a házat az utcával és a szülőföldet a világgal. Mikor kinyitottam a szememet, nagy barna éjjeli pillangó ült a gyertyatartó rézfogóján és megzavarodva és tehetetlenül nézett a megfoghatatlan lángba. Kis idő mulva lassan fölemelte és lebocsátotta a szárnyát és aggodalommal teli mozdulatlan fekete szeme megtelt a szent tűz fényével. Erős szárnyával könnyen röpült a levegőben, amely oly nyomasztóan nyomult a mellembe és oly fárasztóan nehezedett reá. Csak most vettem észre, hogy a veranda benépesedett és hogy éjjeli csavargók szárnyas nemzetsége jött hozzám vendégségbe. Minden abból a zöld falból bujt ki titokzatos módon, amely engemet és házamat körülzárt. Mögötte alighanem fölkelt a hold, mert most a meleg növényfalon világosabb és sötétebb foltokat vettem észre, a legyezőpálmák cifraságait és a banánlevelek hatalmas formáit, amelyek a magasba nyultak föl, mint alvó óriások buzogányai vagy eltörve lelógtak mint a széttépett bőr. Az eget nem láthattam. Eloltottam a gyertyámat és bágyadt, mágikus borulat vett körül hangtalanul, mintha zöld üvegtenger választaná el a világot a fénytől.

Mindabból, ami az embernek adatott, a legfönségesebb a gondolat. És akik éjjel születtek és földi utazásukon az örök fényességre törekszenek, éjjel lesznek a legélénkebbek, mintha a sötétben, szinte titkos aggodalomban, kettős tetterőre ébrednének. Előttük nincs elzárva semmi, a jövőbe éppen olyan szabad az útjuk, mint a multba és behatolnak az eltünt nemzedékek titkaiba, a virágok kelyheibe és a szeretőnek hálószobájába. A mindennapi élet kis dolgai, amelyekkel foglalkoznak, nem fosztják meg őket hatalmas erejüktől, amellyel az Isten lényét megértik. Diadaluk a határtalanban van és öntudatlan céljuk az örökkévalóság. Minél erősebbek, annál inkább keresik a rendet, a megismerés testvérét és földi munkájuk az, hogy megtalálják az összefüggést a letünt és a jelen szellemek közt.

Mialatt így szabadjára eresztettem gondolataimat, különös zajt hallottam a házból kihatolni, majd kaparás volt vagy kopogás, majd a fal fövenye hullott le vagy a gerendázat ropogott. Néha állati hangokat különböztettem meg, a harcnak vagy a szerelemnek különös panaszos szavait. Nehezen lehetett eldönteni, kivülről vagy belülről jöttek-e hozzám ezek a hangok, de hogy megszabaduljak az éjjeli szürkület bizonytalanságaitól, nemsokára megint meggyujtottam a gyertyámat. Amikor fölkeltem, hogy nyugovóra térjek, teli képpel nézett le a hold; csábított a gondolat, hogy a fényben úszó kertbe menjek, de az ezzel járó veszedelem nagyon nagy volt ezen az idegen és emberektől sokáig elhagyott területen.

Panja a tornácon aludt a földre terített kókusztakaróján és hortyogása mint az egyetlen bizalmas hang ebben a magányban, megnyugtatott. A háttérben valami alacsony árnyék menekült be nesztelenül a kerti szobák egyik nyitott ajtaján. Azon gondolkoztam, hogy utána megyek, de nem tettem. Éliás, amikor beléptem, az én ágyamon feküdt.

Az ablakok falécei korhadtak és részben töröttek voltak, üveg nem volt már sehol. Az áttörhetetlen növényfal itt is megakadályozta a kitekintést a szabadba és frissebb levegő beáramlását. A virágillat mámorító volt, majd mérges, majd édes, az illat nehéznek és megfoghatónak tünt föl, míg a tücskök éneke bódítóan erősödött a holdfényben.

Megvizsgáltam a fegyveremet, ámbár tudtam, hogy rendben van és ágyamat messzire eltoltam az ablaktól. Nehezemre esett, hogy Éliást fölkeltsem, mert tudtam, hogy minden zavarás a legmélyebben sérti és egyetlen társamat nem akartam ezért a bizonytalan éjjelért elkedvetleníteni. De csak barátságtalanul morgott és a földön tovább aludt anélkül, hogy igazán fölébredt volna. Mivel a gyertyát nemsokára el kellett oltanom, mert nagyon is vonzotta a rovarvilágot, csakhamr zöldes szürkületi fényben feküdtem a hálószövetfüggöny alatt és elaludni próbáltam.

Künn negyedóráról-negyedórára hangosabb és szenvedélyesebb lett az élet; az ismeretlen állat élénksége izgatta a véremet és éreztem annak a pillanatnak a közeledését, amikor végképpen le kell mondanom az álomról. Gondolataim azzal a sokféle változtatással és berendezéssel foglalkoztak, amelyeket az e házban való hosszabb lakás megkivánt. Ezek a megfontolgatások elkedvetlenítettek, amit könnyen megszoktak tenni közönbös dolgok, amelyek pillanatnyi kényszer következtében jó és harmonikus gondolatok helyére lépnek. De a gondolatok lassanként elejtették a tárgyakat, amelyekkel foglalkoztak, a körvonalak elmosódtak, csukott szempillám alatt még az a bizonytalan érzésem volt, mintha a szoba jobban kivilágosodott volna és a tücsöklárma szétolvadt e tikkasztó, fojtó levegőtengerben, amelyben élettelenül hányódtam tovább. Elmerültem az álomban, mint az opiummámorban.

Lágy taszigálás, amely oldalamat érte, fölriasztott. Megmerevedve abban a helyzetben maradtam, amelybe ébredésem kényszerített, míg fölismertem Éliást, aki a moszkitófátyollal együtt a takaróm alá bujt. Ha a szobámban támadt borzasztó lárma nem lett volna nagyobb a haragomnál, ártatlan kutyámat bizonyára egészen új módon megtanítottam volna a légugrásra, de ösztönöm hamar megsugta, hogy Éliást a legnagyobb rémület kényszerítette e cselekedetére. Hevesen reszketett és szűkölése a halálfélelem hangjához hasonlított. Ezért nem bántottam, magamhoz szorítottam és kutatni kezdtem a hálóhelyemet betöltő különös lárma okát.

A szoba csaknem egészen világos volt, mert a hold már oly magason állott az égen, hogy sugarai a pálmák csúcsain át utat találtak a házba, de a padló fényfoltjai és a levegő halvány sávjai eleinte zavarták a látásomat, míg végre fölismertem, hogy a padlón nagy patkányok izgatott tömege nyüzsög s a szoba egyik oldalán mintha támadásra gyülekeznék. Velük szemben a sarokban egy macskacsalád kuporgott, kisebb hosszúszőrü állatok kölykeikkel és a két párt közt megölt patkányok hevertek, néhány megsebesített pedig vérnyomot hagyva maga után, panaszos visítással vonszolta magát előre. Egészen világos volt, hogy a macskák – kölykeik nélkül négyet vagy ötöt számoltam össze – a legnagyobb félelemben és a legszorultabb helyzetben voltak. A kétségbeesés harcát vívták a patkányok túlerejével. Fenyegetőző prüszkölésükben és nyivákolásukban volt valami, még erősebb ellenfelet is rendkivül megfélemlítő és mozdulataik a fölingerelt párducéra emlékeztettek. Úgy látszott, hogy régi ellenségeskedésről volt szó, amely már régóta élt e ház területén és ki tudja hányadszor, ma éjjel véresen kitört. Valamikor úgy lehet, más volt a helyzet, régebben talán a macskák nemzetsége korlátlanul és mint a patkányok zsarnoki elnyomója uralkodott, míg ezek meg nem szerezték a túlsúlyt, amely most teljesen kétségtelennek látszott.

A patkányok a düh és a vérszomjúság hangjaival lassan előre nyomultak. A mágikus fény és a csaknem üres helyiség, amelynek sarkait eltakarta a szürkület, sajátságos módon megváltoztatta érzékemet a nagyság és a távolság iránt: úgy láttam, mintha messzi hegyen sötét szörnyetegek indulnának harcra egymás ellen, magam kisebb voltam mint ők.

Amikor az első macska, azt hiszem, egy öreg és tapasztalt kandur, védekezésül hosszút, laposat ugrott előre, megijesztett és föllelkesített mozdulatának vadsága. A kandur a harcban nem annyira a fogára, mint inkább a karmára bízta magát, amellyel szívós ügyességgel és halálos biztossággal csapott le. A patkányok eleinte szétrebbentek, amikor közéjük ugrott, csak az egyik, amelyet talpával eltalált, hánykolódott mellette kínjában jajgatva a földön, de a macska nem ölte meg, sőt nem is törődött vele. Tűzben égő szemével szorosan a padló fölött az újra előrenyomuló ellenséget figyelte. Lassan és undorító rikácsolással közeledtek, amely éppen úgy halálos félelmet árult el, mint dühös elhatározást a harcra, de amikor a kandur újra közéjük ugrott, ennek már nem volt meg ugyanaz a hatása, mint az első ugrásnak. A most eltalált patkány nyilván beleharapott az ajkába, mert fájdalmában magánkivül irtózatos dühvel tervtelenül csapkodott jobbra-balra, a magasba szökött és a földön fetrengett, mialatt az az egy patkány már egészen széttépve és teli vérrel, ide és oda, jobbra és balra cibálva, még mindig a szájába kapaszkodott. És míg a borzalomtól csaknem elfulladva láttam, hogy az első áldozatnak undorító árnyékszerű társai minden oldalról belecsimpaszkodtak a küzdő macskába, észrevettem, hogy szorosan a fal mellett egy másik patkánysereg nyomul a sarokban összeszorult macskák ellen. Sűrű csomóban lassú árnyékként csúsztak előre és a szoba közepén haldokló kandur rettenetes ordítása mint valami irtózatos, kihívó harci zene kisérte ijesztő előrenyomulásukat.

A közeledő árnyék egyszerre mintegy titkos parancsra villámgyorsan rárohant a lekuporodott macskákra és a sötétben második, nem kevésbbé heves küzdelem keletkezett, amely annál nagyobb irtózattal töltött el, mert semmiféle részletet sem tudtam fölismerni.

Egy apró, fiatal, nagyon kedves cica megijedve és nyilván alig sejtve a veszedelmet, kecses ugrásokkal a világosságba menekült. Két gyors árnyék követte, semmiféle más mozdulatukat nem lehetett látni, csak a tovacsúszást és néhány pillanat mulva szét volt tépve a kis állat. Rövid, panaszos kiáltására az anya kétségbeesett erőfeszítéssel a segítségére akart sietni és rémületemre láttam, hogy a borzalmas éjjeli fickók beleharapták magukat a testébe és fájdalmában ordítva, ahogyan macskát még sohasem hallottam panaszkodni, magával vonszolta vérszomjas gyilkosait anélkül, hogy gyermekének segítségére lehetett volna.

Ha ez a harc mindjárt ezután döntő módon félbe nem szakadt volna, beavatkoztam volna, hogy véget vessek neki. Később gyakran fölvetettem a kérdést, mi akadályozott meg abban, hogy mindjárt megtegyem. Az emberi léleknek megvan az a különös hajlama, hogy szeret harcoló állatokat nézni és az ily izgató látványon érzett kéjes élvezet nemcsak hogy nem kárhoztatandó, hanem alapja bizonyára a természet magacselekvő mozdulatainak tisztelete és annak az igazságnak titkos tudata, hogy az ember a természet rendjéből semmit el nem vehet és nem is tehet hozzá semmit. Emlékszem, hogy már mint gyermek örömmel és elégtétellel néztem végig egy kakasviadalt és a csodálkozás fölemelő érzetével és szégyenkezés nélkül vártam a végét. Mint gyermek azt is nehezen tudtam megérteni, miért iparkodnak az emberek szétválasztani a kutyákat, ha egymásnak esnek és jóllehet egy farkaskutya átharapta a gégéjét egy helyes kis pincsinek, amely az enyém volt és őszintén szerettem, mégis jól tudom, hogy fájdalmam ellenére olyan meghatottsággal tekintettem a gonosz győztesre, amely szinte az imádással volt határos és ebbe babérjának heves irigylése vegyült bele.

Abban a pillanatban, amikor irtózattól és szánalomtól kínozva elhatároztam, hogy beleavatkozom az állatok véres harcába és óvatosan a fegyverem után nyultam, titkos elégtétellel méregetve azt az irtózatos hatást, amelyet a lövés döreje fog kelteni az éjjeli csatatéren, mögöttem a szoba sarkából hang hallatszott, amelynek parancsoló hatalma erősebb volt, mint fegyverem vasszájának tüzes dördülése. Halk sziszegés volt, amelyet tompa prüszkölésnek lehetett volna mondani és ahhoz a különös, kissé nevetséges hanghoz hasonlított, amellyel a lúd szokta néha kinyujtott nyakkal ellenfelét megtámadni. De ennek az érctelen és visszataszítóan sürgető hangnak hatása minden inkább volt, mint nevetséges, sőt inkább borzalmat keltő ereje volt. Ereimben megállt a vér és a szobában beállott halotti csönd halálszerű merevséggé fokozta irtózásom borzalmát. Akkora volt a csönd, hogy megállott véremet zúgni hallottam a fülemben, míg lassan, egészen lassan megkezdődött szívemnek az a borzasztó, tompa dobogása, amely elállítja a lélekzetet és a megfulladás fájdalmas érzetét kelti föl. A padlón az állatokat mint sötét, mozdulatlan foltokat láttam, egy időre még a sebesültek halotti kiáltása is elnémult, csak egy nagy patkány, amelynek teste teljesen föl volt tépve, keringett a holdfényben beleibe bonyolódva a padlón vértócsában és förtelmes körtáncával párosuló rekedt sivítása mitsem sejtő buzgalomnak csaknem komikus hatását keltette.

Megszólalt im’ a kígyó forró kövek alatt, Holt éneke szívedre dönt tengernyi havat, Halálnak pillantása tör hangjából reád, Amit a hegyvidéknek örök hava is ád.

Ezt a verset Marattaban hallottam egy fakirtól és később le is irattam magamnak, amikor is megtudtam, hogy régi vers, amely a Nyugat-Gatesek hegyi népének sűrűn énekelt dalából való. Ebben a pillanatban nem gondoltam ugyan a versre, hanem úgy látszott, a vers gondolt reám, rettenetes helyzetemben a hatalmába kerített és megint elfogott annak a fönséges nyugodtságnak megható csodája, amely az aggodalom pillanataiban, mint valami fölsőbb és érdektelen erő érvényesülni tud.

Nagy kígyót láttam előbbre csúszni, vékony fejét vagy egy tenyérnyire a padló fölé emelte és amikor kijutott a világosságra, láttam hogy szaporán öltögette finom nyelvét. Úgy tünt föl, mintha mosolygott volna.