Part 12

Az idegen világ titkaiba merülve, újra megváltva a nap égi tisztasága által és a fiatalság fáradhatatlan életkedvétől vezéreltetve, teltek el napjaim. Legutolsó könyveim a rovarok prédájává, gondolataim az álmok zsákmányává lettek és még jövőbeli reménységem is hosszú időre áldozatul esett az éppen annyira mulandó mint lenyügöző élvezetek szelid mámorának. Ébredésem a virágokon és pálmaleveleken keresztül szobámba hatoló napdárdák csillogásában történt, a tea illatában, amelyet Panja az ágyamhoz hozott és legelső vágyam a zöldes, nedves hazai szivar volt, amely a legjobb levelekből vastagra és hosszúra volt sodorva, mint valami melegházi spárga. Lepkevadászással vagy csónakkirándulással telt el az aranyos nappal, a friss tengeren vagy a pálmarengeteg mély árnyékában, bölcs és bolond emberek vagy állatok közt, lóháton vagy gyalog és mindig abban a megnevezhetetlen fölsőbbségérzetben, amelyet az a tudat teremt meg, hogy tisztelnek bennünket vagy félnek tőlünk, minden esetre azonban egészen rendkivüli embernek tartanak bennünket. Míg végre az emberek énekével, a nagy világító bogarak kisértetiesen vándorló fényével, a szerelemittas állatok hangjával leszállt a hüvös éjjel és hogy én a hatalmas hold fényében egyedül töltöttem-e el a fehér éjjeleket vagy nem, nem fogom megmondani, mert van akárhány ember, akinek ilyesféle megfontolgatás komoly gondot okoz és az ember ne okozzon gondot senkinek, a legkevésbbé pedig a maga örömére való visszaemlékezéssel.

Panja ezen a tág területen valami nagy bajba keveredhetett és egyik reggelen kitárta nekem a szívét. Ennek megvolt a maga különös oka, alkalmat pedig két hosszú karmolás adott rá, amely a szemétől végig terjedt az arcán és amelynek eredetét annál könnyebben ki lehetett találni, mert egyik éjjel nem volt otthon.

Amikor észrevette, hogy mialatt a reggelit készítette, az arcát vizsgáltam, sajnálkozva így szólt:

– Ezek a tüskék, Sahib! Az ember nem tudja, hogyan kerülje ki őket a sötétben. Ideje, hogy megint rendet teremtsek a kertben.

És egy ideig a tüskékről panaszkodtunk egymásnak.

– Néha kettő is ül egymás mellett, – mondám, – mint a kézen a körmök.

Panja gyanakodva vizsgálgatott, de mert komoly maradtam, húzodozva mondta:

– Igen, az is megesik.

Úgy látszik azonban, hogy mégis észrevehette mosolygásomat, mert haragosan fölpattant, a lábával dobogott és így szólt:

– Hát te is tudod, Sahib! Jól van, de változtat ez rajta valamit? Szép tőled, hogy kigúnyolsz valakit, akinek amúgyis csak hálátlansággal fizettek?

Megnyugtattam és vigasztaltam. Komolyan el volt keseredve és a bajért a legtávolabbról sem okolta magát. Azután melankólikus lett, mint a jólelkű de rossz lelkiismeretű emberek tenni szoktak, ha bűnüket másra kenik.

– A te hazád asszonyai is karmolnak? – kérdezte, mivel abból hogy helyzetét megértettem, azt következtette, hogy e téren tapasztalatom van.

– De mennyire Panja! Karmolják azok egymást és másokat.

– Ne gúnyolódj, – könyörgött, – ez komoly dolog és amikor az álmot várom, sokat gondolkodom róla.

Belepislogott a reggeli napba, amely zöld tüzet gyujtott a pálmakerítésben, azután elgondolkozva nézegette magát egy kerek rézkancsóban, amely valószínűleg éppen olyannak mutatta az arcát, mint amilyen a gondolatvilág volt a fejében.

– Miért nem nősülsz meg? – kérdeztem.

Egy pillanatig csönd lett. A bazárút kereskedőinek és kikiáltóinak hangja áthallatszott hozzánk és a bokrok ágait meghintáztatta valami nagyobb állat reggeli sétája.

– Talán majom, – vélte Panja, de látszott, hogy valami másra gondol. – Jól van, – mondta hirtelen, – nos és mi lesz akkor? Amíg fiatal az ember, addig nem nagyon csábítja annak tudata, hogy mi várja éjjeli tanyáján. A szerelem megkivánja a kiváncsiságot és a veszedelmet, a megengedett szerelem olyan mint a fogoly madár.

Elhatároztam, hogy kissé komolyabb leszek és ezért könnyedén így szóltam:

– Ha csak az léteznék, Panja, amit most mondasz szerelemnek, igazad lenne, de megeshetik, hogy a szív mindenütt fogoly madárnak érzi magát, csak ott nem, ahol egy bizonyos asszony várja.

Panja elgondolkozott.

– Lehetséges Sahib, de ez elmulik.

– Talán más valami jön a helyére?

– Ugyan mi jöhetne, Sahib?

– Talán egy fiú.

– Ó Istenem, – mondta Panja, – ki gondol mindjárt a legrosszabbra!? De ha örülnék is neki, akkor sem gondolhatok fiúra, ha nincs fiam.

– Mi szebb Panja, az elfeledés vagy a megemlékezés? Tekints körül a természetben bárhová és az emberek közt, a szerelem mindig együtt jár a megemlékezéssel és a bűn az elfeledéssel. Nem a gyermek a legszebb emléke a szerelemnek és a legkedvesebb kisérő a nyárból az őszbe vivő úton?

Panja megigazította a turbánját és alaposan vakaródzott, ami mindig annak volt a bizonyítéka, hogy valami az érzéki világát fölülmuló dolog lopódzott a szívébe, de rendszerint ez volt az egyedüli engedménye számomra.

– Én nem vagyok brahmin, – mondta végre, – hát minek törjem ezen a fejemet? Neked, Sahib, csak azért vannak szép gondolataid, mert nem ismered az asszonyokat. Majd ha feleséged lesz, elmaradnak a jó gondolatok.

Nevetnem kellett és Panja diadalmaskodott. Ime, most ő oktatott ki engem.

– A te hazád asszonyai, Sahib, talán mások, de valószínűleg úgy vagyunk az asszonyokkkal mint a pálmával, az egész világon mindenütt egyforma. Sohasem vetted észre, hogy alapjában véve ostoba valamennyi? Kitünik abból, hogy éppen úgy félnek a tigristől mint az egértől, mert még ezt a két állatot sem tudják egymástól megkülönböztetni. Éppen így nem tudnak különbséget a férfiak közt sem és mindig azt látják a legjobbnak, akit szeretnek.

– Ez talán inkább jeles tulajdonságuk?

De Panja nem hagyta magát kihozni a sodrából.

– Ha valami nagy ostobaságot mondasz, nagyot néznek és ragyognak az örömtől, mert véletlenül talán helyt áll a világ legközönbösebb dolgára nézve; de ha valami okosat mondasz, amit a bölcsek is megcsodálnának, akkor azonnal elfelejtik, csak azért, mert nem kérkedhetnek vele. Ó, mi minden történhetik! Idővel talán megfogyatkozik a szerelmed és megint okosan kezdesz gondolkodni, de akkor meg az övé növekszik meg éppen abban a mértékben, amelyben közönbössé válik számodra. Mindennel, amit kigondol vagy talál, teleaggat mint valami csodatevő bálványt, míg végre magad is úgy eltelsz magaddal, hogy csúfjára leszel a férfiaknak. Hát még akkor mi történik, ha egészen az övé lett a szíved és buzgalmad és fáradságod egyre hidegebbé és hidegebbé teszi őt? Ha mindenedet odaadod, amid van és tartózkodás nélkül magadat is, akkor mindjárt más férfiakra kezd kacsingatni. Az ilyen asszonyok lelke mint a verem, amely kissebb lesz, minél többet tesz hozzája az ember és házadban nem szünik meg a nyomorúság. Ó, te nem tudod, mi sors éri még a derék embert is! Azt mondtad egyszer, hogy az adás nem tesz szegénnyé, de minden, amit szívtelen asszonynak adunk, elveszett.

– Ez talán igaz, Panja, – szakítottam félbe nekirugaszkodását, – de nem minden asszony szívtelen.

– Ó Sahib, ameddig szeretned kell, addig szép a szemednek minden, amit az asszonyon megpillant, – felelte Panja meggyőződéssel – és ami gonosz van rajta, az csak jóindulatod buzgalmát növeli.

Panja ezen a módon még sokáig magyarázta nekem azoknak a szíveknek földi nyomorúságát, amelyek szeretnek, vagy szeretni akarnak, de nem tudnak vagy szeretniök kell anélkül, hogy akarnának. Csak keveset feleltem neki, de tisztán láttam, hogy a mi korunk és a mi országunk sok férfia sem tudott a nőről sohasem másként gondolkodni. Bárha Panja nézetében volt valami a gyermeki fölfogás derűs vonásából, alapja mégis olyan itélet volt, amelyet nagyon jól ismertem. Ha csak néha-néha mondtam neki ellent, azért történt, mert tartózkodásommal tekintettel voltam fiatalságára és arra a tényre, hogy a legtöbb ember csak tapasztalással okul és hogy mindenki nagyobbnak tartja magát, mint bárkinek az élményeit. Ilyen és ehhez hasonló fölfogás továbbá jólelkű ifjaknak megadja azt az óvatosságot, amely ellenálló erejük mértékének valószínűleg megfelel.

Alapjában véve azonban nem jó, ha valaki ilyen nézettel nagyon is sokáig gyerek marad és én ritkán vettem túlságosan komolyan azokat a férfiakat, akik elvitatják a nőtől a lélek önálló erőit, csak azért, mert ezek mások mint a férfiaké; mert csak fölületes ember mondja valamiről könnyelműen, hogy nincs meg, holott csak el van rejtve. De különben is nagyon nevetséges, ha a nőnek ama tulajdonságait kifogásolják, amelyeknek dicséretéből, amíg javunkra válnak, nem fogyunk ki. A nő külső tapasztalat nélkül is annál biztosabban tud a maga értékének megfelelően választani, minél inkább jellemmé domborodik lelki és szellemi életének összefüggése a tulajdonságaival. Ez az érték azonban nem abban a képességben fog megnyilvánulni, hogy a férfiakat igazságosan össze tudja egymással hasonlítani, hanem állandóságában.

Nem egy reggel telt el így komoly beszélgetéssel és semmiségekkel való fölületes játékkal; a nap állhatatosságban, hűségben és erőben megint kezdett túltenni rajtunk, ez áldott zóna földi lakóin. Mint úton talán nem egy embert, az ünnepi szabadság túltengésében gyakran engemet is elfogott a vágy ama nagyobb szellemi szabadság biztossága után, amelyet legjobb erőink egész megfeszítése ad meg nekünk. De ez az éghajlat megfosztja vérünket fajünk komolyságától, a tevékenységre irányuló sajátos makacsságától és főként a hajlandóságtól állandó munkára. Amióta a történelem népünket ismeri, azóta számtalan ember lett közülünk a déli nap csábítgatásának áldozata, csaknem észrevétlenül, menthetetlenül hatalmába kerítette a tétlen élvezet édessége és csak életerejének elvesztése után riadt benne föl a honvágy, amely az elpusztító napok ragyogásában buja fájdalommá sülyedt.

Amikor a tengerparton hevertem árnyas fák alatt és álom és akarat ringatódzott az ég és a víz kékjében, gyakran gondoltam Homerra és hősére, aki hajóárbócához kötözve, fogékony lélekkel, tehetetlenül és vágyban égve haladt el a dicsőitett sziget mellett, mindent fölismerve és a szellemtől megbűvölve, legyőzve magát az eszével, amely régibb volt mint a vágyódása, magát odaadva és magán uralkodva. Gyakran irigyeltem, gyakran sajnáltam, mint akit lelkének hidegsége száműzött a boldog odaadás oltárától. De álmaimban megjelentek az éneklő asszonyok és csábító testük pompája alatt megsejtettem gyilkos karmuk halálos erejét.

Belső nyugtalanság mindig másra unszolt. Megpróbáltam dolgozni, de mindjárt a szegényes kezdet után elégettem a silány kísérletezést, amely a köröttem levő pompát szavakban és alakokban akarta megfogni. Amikor a nap zöldesarany reggeli tüze kigyulladt az ablakomat eltakaró bokrokon, érzékeim annak a tökéletességnek a sejtésébe merültek el, amely mellett haszontalan és mulékony semmiség minden emberi mű. Csak az áhitatos odaadás tett szabaddá.

Panja aggódva figyelt engem és egy napon így szólt:

– Sahib, miért nem égeted el a papirost, mielőtt teleírod?

Ez már bosszantott. Szolgának ilyen kérdéshez nincs joga.

– Ostoba, – feleltem, – hát nem tudod, hogy a papirosra gondolatokat lehet írni és ha mindkettőt egyszerre égetjük el, akkor a gondolat füst alakjában azoknak az embereknek a fejébe hatol, akiket meg akarunk győzni a mi véleményünkről.

Panja nagyot nézett és áhitatosan hallgatott. Ezt még nem tudta. Nemsokára rajtakaptam, amint a kertben különöseket ugrálva elégetett egy levelet és azzal az elégtétellel távoztam, hogy illetlen kérdéseért azzal fog lakolni, hogy megcsalódik reménységében.

Futólag a mangalorei német misszió képviselőivel is érintkeztem; tevékeny és komoly emberek, akik kis ipari műhelyekben foglalkoztatják az áttért benszülötteket és csak elvétve és mindig sikertelenül merészkednek szellemi harcot kezdeni a hinduizmus képzett képviselőivel. Nincs képzettségük és tudásuk, de mindenekelőtt nem tisztelik a brahmant vagy Buddha tanítását, már pedig az az együgyü hit, hogy itt «sötét pogánysággal» van dolguk, a legjobb út az alapos sikertelenséghez. Furcsa emberekre akadtam e misszionáriusok és missziós asszonyok között. Ami rajtuk a finomultabb várakozással szemben mindig elidegenítő, ez az, hogy tudatosan begubózzák magukat olyan világszemléletbe, amelynek ható ereje kipróbálatlan marad. Könnyen igaza lehet az embernek, ha csak magát hallja vagy azokat, akik vele egy véleményen vannak és az ilyen alakok nevetségessége azon alapszik, hogy együgyüségük nagyszerűséggel és óvatosságuk tapintat hiányával kapcsolódik össze.

Ezeket az embereket, ha nem vagyunk velük egészen tisztában, csakhamar fölismerhetővé teszi az a jellemző tulajdonságuk, hogy képesek minden dologról véleményt mondani, mindent megítélni és értékelni anélkül, hogy fáradtságot vettek volna maguknak a dolog megértésére. Ezzel a világfölfogással természetesen együtt jár a nagy előszeretet a dolgok fonákja iránt, amely mindenben, az emberben is, könnyebben fölismerhető, áttekinthetőbben és komplikált kifejezés vagy sokoldalú vonalvezetés nélkül nyilvánul meg. És ezért van rendszerint, hogy ezeknek az embereknek az önérzete azon szokott fölépülni, hogy először, sőt csakis árnyoldalait fedezi föl a másként gondolkodó testvéreknek vagy távoleső dolgoknak és mivel könnyebb valamit kifogásolni, mint megérteni, ez az önérzet csaknem óránként új táplálékot kap és pompásan kifejlődik. Panja egyszer, amikor már túl voltunk a megismerkedés elején, ezt mondta:

– Ezek az urak olyanok, mint Samaji királya, mindig uralkodnak, de nem tudja az ember, miért és kín.

A valóban szerény ember nem kiván titokban köszönetet lelki tulajdonságaiért és kissé kínos mindig, ha a cseléd valami különösnek tartja magát azért, mert a gazdája valami nagy dolgot művelt. Mégis bizonyítékokat szereztem a bensőséges hit erejéről és mert nem szeretném, ha ama jellemző szavak után, amelyeket ezekről az emberekről előrebocsátottam, az a kárhozatos hírem támadna, hogy a gúnyolódók padjáról beszélek, elmondom a történetet úgy, ahogyan hallottam:

Nem régen, amikor ez a kis keresztény község imára gyülekezett össze, szólásra állott egyik missziós asszony, aki a különben oly áldott Württemberg királyság sötétebb vidékéről származott és csodálatos módon bebizonyította, hogy mily együgyü tud lenni istenfélelmében. Rövid ima után, amelyet ezek a gyülekezetek hangosan és közösen szoktak végezni, elmondta, hogy az Úristen kifürkészhetetlen akaratának mellette ülő, már fölnőtt Helén leányát galandféreggel tetszett sujtani. Kérve kérte a közösséget, hogy vele és gyermekével együtt könyörögjön az Istenhez e kellemetlen élősdi eltávolításáért. Kivánságát készségesen teljesítették és a gyülekezet férfiai és asszonyai Isten szeme előtt megfelelő hosszú ideig áhitatos könyörgésben foglalkoztak a fiatal hölgy galandférgével és azzal az úttal, amelyet e különös állat jövőjére nézve reméltek.

A gyülés befejeztével a teremben levő egyik barátságos résztvevőnő kijelentette, hogy otthon olyan hatásos szere van, amelynek még energikus galandféreg sem tud ellenállni és ezt az orvosságot köszönettel elfogadták. Már a legközelebbi összejövetelen elmondhatta az anya a figyelő hallgatóságnak, milyen csodálatos módon hatott leányára a közös könyörgés ereje. Megindultan elbeszélte az egybegyülteknek, hogy a galandféreg, úgy látszik már kimult állapotban, eltávozott, de vonásai nagy békét fejeztek ki.

Hogy Isten keze őrködik ezeknek az áldozatkész embereknek a jólétén, kitünik egy másik, nem kevésbbé különös történetből is, amelyet Mangaloreban egy nagyon tapasztalt és a bálványimádásban kipróbált férfi beszélt el nekem. Amikor ez az úr pályafutása kezdetén egy szép estén házának verandáján tartózkodott, egyszerre csak azt látta, hogy a kert felől a lépcsőn egy tigris jön fölfelé. Az Isten azonban a megdöbbent embernek még idejében olyan jó gondolatot adott, amely megmentette. A szabadban tartott legutolsó iskolai előadás idejéből szerencsére még az erkélyen maradt a harmonium, ez a pietista hívő körökben nagyon kedvelt áhitatossági hangszer, amelyet itt-ott indiai missziók is használnak, habár csak ritkán tud szembeszállni az éghajlat hatásával. A megrettent ember rávetette magát erre a hangszerre és bizakodó hittel a szép templomi éneket kezdte játszani:

Hogy fogadjalak téged És hogy álljak eléd?

A tigris erre állítólag rögtön eltávozott, hogy a vadonban keressen védelmet.

Egy délután, amikor a verandámon egy kasmiri kereskedő tarka rézvázáit és hímzéseit mutogatta nekem, küldött érkezett a városból, aki a benszülött szolgák szokása szerint, megszólításra várva, szerényen megállott a lépcső alján. Panja és a szakács nagyon sok mindenféle kis üzenetet kapott és ezért nem sokat törődtem az idegennel, aki kis idő mulva a torkát köszörülte és amikor odanéztem, kezét a homlokára tette és másodszor is meghajolt. Tehát nekem szól a látogatás. Magamhoz intettem.

– Éppen jókor jösz, – mondtam, – mit ér a te véleményed szerint ez az aranyfestésű függöny? Te pártatlan vagy, mondd meg.

Az idegen figyelmesen vizsgálgatta a szövetet és a munkát, de én úgy láttam, hogy eközben valami kiutat keres, amelyen nekem is és a kereskedőnek is kedvére lehetne. Azután így szólt:

– Nem ismerem pontosan ennek a munkának az értékét, de ismerem Devan Chundart, a kereskedőt, aki téged kiszolgál és tudom, hogy becsületes és óvatos.

– Ha nem lenne az, tőled tanulhatná meg, – feleltem.

Tetszett nekem a felelet és alaposabban szemügyre vettem a jövevényt.

A ruhája gondozott volt és jó és semmiben sem simult az európai ruházathoz. Vörös turbánja selyemből volt, fehér derékkötője szélesre volt hagyva és mint valami bő bugyogó, leért a térdéig, sötét posztókabátka, aminőt a perzsák hordanak Bombayban, takarta el mellét és karját.

– Hát veled mi van? Mi hozott hozzám?

– Az uram kéret, hogy holnap ebben az órában várjad, az idegen Sahibnak köszöni a kérését.

– Mangese Rao brahmint szolgálod?

– Az uram Bahadur Mangese Rao.

A csöndes rabszolga egy ezüstrupiát kapott. Szívem az örömteli meglepetéstől hevesen dobogott. Igazában nem is remélve fáradozásom sikerét, követtem a kollektor tanácsát és levélben megkérdeztem a brahmint, hajlandó-e engem szanszkritban és hazája történetében oktatni. A legutolsó hetekben az az érzésem támadt, hogy a városban való könnyelmű viselkedésemmel alighanem eljátszottam ennek a komoly politikusnak és diplomatának a bizalmát, mert föl kellett tűnnie, hogy másként viselkedem mint az angolok, de másrészt a missziónáriusok szokásait sem vettem éppen mintául. Mangaloreban egyébként kevés európai ember volt. Panja mindenféle vidám dolgot mondott el nekem arról, hogy a nép mit gondol rólam. Itt az angol kormány alakoskodó kémjének tartottak, amott gyöngykereskedőnek, a nép alsó rétege pedig varázslónak gondolt, mert egyszer versenyre keltem egy bűvésszel, aki még sohasem látott francia játékkártyát és annyit értett a kártyafogásokhoz, mint én a kigyóbűvöléshez.

Nos, most úgy látszik, hogy a brahmin nem talált rajtam semmi megütközni valót. A kereskedő megkapta a kért árat és a nap hátralevő részét kincseinek kényelmes becsomagolására használta föl. Az az üzlet, amelyet velem kötött, nyilván lehetővé tette számára, hogy néhány hétre a magánéletbe vonulhasson vissza. Panját szólítottam.

– Tudom már, – mondta hidegen, – gonosztevőket hivsz a házba. Nemsokára mindhárman lógni fogunk.

– Hát honnan tudod, hogy ki jön?

– Hiszen te magad mondtad meg nekem, Sahib.

Meg voltam győződve, hogy ezt nem tettem, de erről nem kezeskedhettem. Egyre újra meglepett az a tény, hogy a legaprólékosabban figyelnek engem, de hát indiai szolgának a kiváncsiság a legszentebb kötelessége és gyakran úgy látja az ember, mintha a hallgatagságra halálbüntetés lenne kiszabva. Bizonyos volt, hogy Panja nem örült ennek a látogatásnak; amit csak tudott ennek a kasztnak kétezer éves történetéből, mindazt leszólta és meggyanusította. Mégis egészen világosan észrevettem azt a tiszteletet, azt a régi becsülést, amely a brahminok valamennyi kasztjával szemben megnyilvánul és amelyet se gyűlölet, se félelem nem tudott megszüntetni.

Mangese Rao másnap a legnagyobb pontossággal a megállapított órában állított be. Lóháton jött a kerti kapun át egészen a veranda falépcsőjéig. Szolgája, ezúttal egy másik, aki a lovát száron vezette, tompa kiáltással, amely különös ünnepiességével és erős páthoszával örökké emlékezetemben marad, jelentette be az urát. Panja komolyan és méltóságteljesen megjelent.

A brahmin csak akkor jött föl a lépcsőn, amikor én megjelentem az ajtóban. Európai módra kezet nyujtott. Az egyetlen dolog, ami külsején kivül szokásában a kasztjára emlékeztetett, az a különös rituális gondosság volt, amellyel az ajtó küszöbén levetette a cipőjét, hogy meztelen lábbal lépjen be az idegen házba. Eközben nem hajolt le, a sáfrányvörös szandálszerű cipő úgy maradt ott, mintha valami varázsszóra került volna le a lábáról.

Vendégemnek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az első pillanattól kezdve milyen hatást tett reám. Bármekkora is az önérzete annak az embernek, aki ismeri a maga értékét, mégsem fog föltétlenül hinni a hatásában, mert tudja, hogy másvalaki csak annyit tud méltányolni, amennyit fölfogni képes és ebben a tekintetben nem volt oka a brahminnak arra, hogy rólam az ő kiváló tulajdonságainak különös méltánylását tételezze föl. Amikor megtudtam a korát, meglepett, hogy mennyivel fiatalabbnak látszott. Nem csak gondosan beretvált és nagyon vékony arca hazudtolta meg a korát, hanem mindenekelőtt szokatlanul karcsú alakja és mozdulatainak kellemessége, amelytől távol volt minden tetszenivágyás. Amikor szeme, világosbarna arcából sötéten, először tekintett a sárga selyem turbán alól az enyémbe, kiváncsiság, kielégülés és büszkeség mámorában elfogott amaz évezredek szellemének a sejtése, amelyek mintha kései gyermekük halántékára koszorúként kulturájuk ragyogását tették volna. Ifjúságom amaz álmainak varázsa boldogított, amelyeket az India név ébresztett bennem és úgy látszott, mintha csak ma állanék igazában titkainak kapuja előtt.

Az első szavaknál, amelyeket egymással váltottunk, az idegen szem úgy tekintett reám, mintha semmi sem lenne távolabb ettől az embertől, mint az, hogy engem vizsgáljon. Most először történt, hogy jólesett a fölsőbbségnek e szerénysége és megértettem, mennyi bizonytalanság, mennyi védekezés és hamis aggodalom van abban a vizsgálódásban, amellyel legtöbbször kezdeni vagy elfogadni szoktunk új ismeretséget. Szemének közönbössége udvarias volt és olyan biztosságot teremtett, mintha a világon semmi sem volna természetesebb, mint a találkozásunk. Eszembe jutott a kollektor elbeszélése és mosolyognom kellett a buzgalmon, amellyel azon fáradozott, hogy teljes képet adjon nekem erről a férfiről, tudtam, mi volt az angol ember aggodalmának az alapja és semminek sem örültem annyira, mint annak, hogy a brahmin és én nem politikai érdekből találkoztunk.

Ez magyarázza meg azt, hogy tartózkodó, kicsinyes óvatosság nélkül és derült nyiltsággal beszéltem ezzel az emberrel és ő úgy látszik, hamar meglátta, hogy én nem félek semmitől, csak az ő személyes becsülésének az elvesztésétől. Meglepő volt, hogy temperamentumom megnyilvánulásából mily helyesen következtetett érzületemre. Nyilvánvaló, hogy anélkül, hogy alakoskodónak vagy túlzottan óvatosnak tűnt volna föl, már beszélgetésünk első félórájában egész sor titkos vizsgálatot végzett és ennek eredménye minden aggodalmát eloszlatta. Beszéltünk az angol kormányról, dicsérte körültekintését, szóba került a német misszió és Mangese Rao udvariasságból irántam, mint a misszió képviselőinek földije iránt, ezekről az emberekről a legjobbat mondta, amit csak mondani lehetett.

Elég fiatal voltam ahhoz, hogy ne tűrjem szó nélkül, hogy a szent együgyüség e profétáival képviselem Indiában a német birodalmat és így szóltam:

– Azok az emberek együgyüek.

– Ez nem zárja ki őszinteségüket, – mondta Mangese Rao.

Én azonban nem állhattam meg, hogy hozzá ne fűzzem:

– Keveset árthatnak önnek, mert oly elnéző irántuk.

Mangese Rao mosolygott, vigyázatlanságom úgy látszik jólesett neki és ezt mondta:

– Csak azokon a területeken érintkezünk velük, amelyeket mi átengedünk nekik.

A jezsuitákról lényegesen más volt a véleménye, mint a protestáns misszióról és amikor elmondta, hogy miféle követelményeket lát a rend tevékenységével és sajátos működésével kielégítve, azonnal észrevettem, hogy mily keveset törődött mindennel, ami nem a szellemi térre tartozott.

Mindabból, ami körül beszélgetésünk forgott, eddig minden arra vallott, hogy vendégem távolról sem törődött politikával, sőt az ország sorsa, gazdasági és szociális helyzete a legkevésbbé sem érdekelte. Átmenetileg nem voltam tisztában azzal, vajjon a kollektornak a véleménye nem volt-e téves és vélt ellenfelének ártatlanságát a legnagyobb fokú alakoskodásnak tartotta. A nap tarka játékot űzött a csöndes szobában, látogatóm tompított világításban ült és ha rátekintettem, a vendéglátó házigazda büszke örömét éreztem a ritka vendéggel szemben. A háttérben a kék függöny, amelyet előző nap vásároltam, díszítette szobám falát és Mangese Rao válla, fénylő fekete haja és turbánjának tompított selymes sárga színe idegenszerűen és meseszerűen ütött el tőle. Ez a látvány néha mintha az ezeregy éjszaka mesevilágából való kép lett volna. Panja nesztelenül és óvatosan teát és dohányt hozott és ugyancsak meglepett, amikor láttam, mily mélyen és ünnepiesen köszöntötte a brahmint, aki csak a szemével köszönt, de a fejét meg sem biccentette.

Egy idő mulva mintha a vendég mégis nagyon gyorsnak találta volna társalgásunk menetét. Az előkelő indiaik az európaiakkal rendkivül nyugodt módon érintkeznek és az ország uraival való társalgásban megszokták, hogy szavaikat eszköznek tekintsék gondolataik elleplezésére. Ezt a művészetet bizonyára nem a mohammedán és az angol hódítókkal folytatott harcaikban tanulták meg, hanem sokkal gyakrabban megcsalódtak, semhogy a megátalkodottságig bizalmatlankodók ne legyenek. Amennyire Mangese Raot későbben megismertem, természete inkább őszinte volt, mint alakoskodó, de ismerettségünk kezdetén minden nyilatkozatomat újra és újra megvizsgálta, hogy mi rejtőzik a szavak mögött vagy azokon túl. Ez a vizsgálgatás gyakran habozóvá vagy hallgataggá tette és én hamar rájöttem, hogy ha gyorsabban akarom megnyerni a bizalmát, erre bizonyára az a legjobb eszköz, ha bizonyos közönbösséget mutatok minden óvatosság iránt. De van-e óvatos ember, aki még gyanútlannak látszó odaadással szemben is meg ne fontolgatná rejtett célhoz szolgáló eszköz lehetőségét? Mangese Rao ügyesen olyan utat választott, amely észrevétlen megfigyelésre és hallgatásra adott neki alkalmat: a szomszéd asztalról sakktáblát vett elő és mintegy gondolatokba merülve és látszólag önfeledten, rendezni kezdte a figurákat.

A játék, amelybe nemsokára belefogtunk, nagyon mulattató volt, de csak rövid ideig tartott. A negyedik lépésem után udvarias sajnálkozással megjósolta a brahmin a sorsomat és megkérdezte, hogy a királyom a sakktábla melyik kockáján látná legszívesebben a bukását. Megmondtam és a fafejedelem egy ideig a maga harcosaitól és az idegen harcosoktól szorongatva, mint valami megpirongatott kuli, ide-oda csúszott, míg végre egyik ellenséges paraszt alattomos támadása következtében azon a kockán ért véget dícstelen uralma, amelyet előre kijelöltem.

– Ez úgy jár a maga eszével szemben, mint az angol kollektor, – mondtam nevetve.

Mangese Rao gondolkodás nélkül így felelt:

– Ne becsülje túl azt a kis könyvet, amely dolgot ad a hivatalnoknak; remélem, hogy egyszer mindent hatásosabban elmondhatok.

– Hát ön írta és leplezetlenül bevallja?