Part 2

Szemem láttára megkezdődött most a kígyó kegyetlen játéka, amelyet a földkerekség minden népe ismer és dicsőit vagy elátkoz. Egyetlen állatnak sem adatott meg e hatás titokzatos hatalma, amely hangtalanul, megmagyarázhatatlanul és mintegy a gonosznak földalatti világából jön elő. Erő és bátorság vagy jó fegyver és vakmerőség ritkán van hatalmának a veszedelmére, mert sok mágikus eszközén kivül azzal is rendelkezik, ami a hőst is lefegyverzi, az undorral. De ezen kivül és még sok más tulajdonságán kivül mozdulataiból az a démoni fény sugárzik ki, amely mint valami régi emlék, a gonosznak állandó diadalát hirdeti. Így alattomos csúszása fönségességgel párosul, szépsége elrejtőzködéssel és hatalma alávalósággal. Mindazokat a tulajdonságokat, amelyek őszintévé teszik az erőset, önző gonoszságának titkos elégtételéül, hamissággal köti össze. Testének mozdulataiban elvész a víz, a föld és a levegő különálló elemeinek sajátossága, mert a kigyó járása nem hasonlítható semmiféle más élőlényéhez; a víz egyhangú csörgedezése ölelkezik benne a táltosok ördögűzésével.

A kígyó körbe járt egy megsebesült, de még élő patkány körül, álmos táncából, amely lenyügöz minden élő lényt, hirtelen támadásba csapott át és hozzáfogott a zsákmányolt állatok elnyeléséhez. Gondtalansága és tevékenységének fölsőbbséges biztossága nagy bámulatra ragadott el, szinte úgy tünt föl, hogy nem ismert ellenséget, amely vele szembeszállani merészelne. A szobában csönd volt, csak a menyezetről pergett le olykor finom por és a padlón a csipkés fénydíszítés lassanként oldalvást eltünt. A föld forog, gondoltam, velem, ezzel a rablóval, a szoba kis haldoklóival és halottaival és mindennel, amitől végtelen tenger választ el. Künn Panja hortyogott és a hátamnál Éliás elaludt. Az útitáskám széléről óvatosan elvettem a nagy indiai szivarok egyikét, amelyek barnák mint a tőzeg és nedvesek mint a föld, rágyujtottam és vártam a reggelt. A füstfelhőkkel a zöldes szürkületbe vonultak gondolataim és tárgyuk az emberek és állatok élete volt a különös földön.

MÁSODIK FEJEZET Cannanore, a halászok és a tenger.

Hajnalhasadás előtt kikivánkoztam, hogy a vörös reggeli napnak csöndes harcát láthassam a hold zöldes ezüstfényével. A tenger partján gyakran láttam magános, magas pálmákat, amelyeknek egyik fele vörös fényben izzott, míg a másik még a hold ezüstös fényében pompázott, amelynek hideg világából a reggeli szélben lassan fölébredni látszottak. A fénynek és színnek e pompájában néztek a hullámzó tenger felé, amelynek hangjai a beköszöntő napot üdvözölték.

De a sors úgy akarta, hogy ezen a reggelen ne örülhessek e pompás látványnak, mert Panjanak tárgyalnivalója volt velem.

– Sahib, – mondá, – micsoda ház ez, amelybe behurcolkodtál!

Hozzáfogtam a ház leírásához, de szánakozva közbevágott.

– Egész éjjel nem hunytam le a szememet! – mondta és szemének kihívó szomorúsága szinte a lenézéssel volt határos.

– Nézd Panja, – mondtam olyan barátságosan, ahogy csak tőlem tellett, – nekem vízre van szükségem, gondolj az én hazám szokásaira.

Panja erre keresztül vezetett a kerten, anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna, mert nyilván kétségbe ejtette, hogy kivánságom jogtalanságáról más úton győzzön meg, mint tényekkel.

Az indiai tavaszi reggel egész frissesége vett körül bennünket. Harmatban fürdött minden virág, színük világított a korai fényben úgy, hogy szemem nem tudott betelni e pompa gyönyörűségével és a nedvességnek, a földnek és ezer feslő virágnak illatától támolyogtam boldogságomban. Panját is elfogta ez a mámor, mintha a virulás földi életvágya lelkét, mint az enyémet is, magával ragadta volna. Barna orrával a levegőben szimatolt, gyermekes örömében szélesen mosolygott és hátratekintett reám. Minden érzékével magába szívta a frisseséget és a világosságot és sötét, meztelen teste fénylett a harmattól.

Amikor a kert végén a pálmarengeteg mellett a vízfogóhoz érkeztünk, eleinte nem láttam mást, mint kúszónövények toronyszerű vadonját és csak amikor Panja szétválasztotta az ágakat, vettem észre a víztükörhöz szolgáló lépcsőt, amely mintha földalatti barlangba vitt volna le. Az omladozó kőkockákat a homályban különös moszatok zöldje futotta be és csaknem egészen eltakarta, hüvös poshadt szag áramlott felém és Panja, aki úgy látszott, hogy megfeledkezett fölháborodásáról, suttogva óvatosságra intett és csaknem hódolattal nézett körül. Barna arca a fehér turbán alatt félignyilt, gyermekfej nagyságú vörös virágok felhőjéből tekintett reám. Egy pillangó, amely mintha kék bársonyból lett volna, álmosan fölemelkedett a lámpásalakú virágból és nesztelenül berepült a növényrengetegbe.

– Nem szabad lemenned, – mondta Panja, – mindenütt a halál leskelődik a félhomályban, az emberek napja elől ide vonul el; térj vissza. Én láttam a vízet, zöld mint a haldokló lomb és növény födi, amelynek virágát sohasem érte napsugár és ezért mérges mint a kígyó és a láz, melyet terjeszt.

Azután hirtelen mást gondolt, gyermeki szeméből eltünt az áhitatos komolyság és összeráncolva homlokát ezt mondta:

– Ilyen házat bérelsz? Meddig akarsz itt maradni? Utazzunk vissza Bitsapurba, mindent becsomagolok a táskákba.

Visszamenet Pasával, a szakáccsal találkoztunk, aki az útról a ház felé haladt. Vízzel teli vörös agyagkorsóval a vállán baktatott a napon, amely időközben fölkelt. A házból fával rakott tűznek szaga áramlott ki. Pasa szabad kezével üdvözölt és szótlanul elhaladt előttem. Az volt az érzésem, hogy büszke az országára és a maga kötelességére, az előbbit sajnálja tőlem, az utóbbit pedig csak a maga kedvéért teljesíti. Nagy bársonyos szemében a hosszú pillák alatt a hegyei után való vágyódás rejtőzködött. Férfias alakja gyönyörködtetett, egyszerre úgy éreztem, hogy a név, amelyet neki adtam, nevetséges és tudni kivántam a nevét, csak azért, hogy ismételgethessem a hegyek közt élő idegen nemzetségének ezt az idegenszerű nevét. Újra elfogott az a különös szomorúság, amely Indiában sohasem hagyott el és amely minden titokzatos dologgal szemben hatalmába keríti az emberi szívet.

Panja érzékeny fogékonysága minden lelki megmozdulásom iránt, amely az ő érdekkörét érintette, a maga módján megsejtette, hogy Pasa szótlan tevékenysége nagyon tetszett nekem. Így szólt:

– A sziklahasadékokból jövő ezek a kutyák kiszimatolnak minden élvezhetőt. De meg fog feledkezni a víz fölforralásáról és holnap Sahib, lázad lesz. Hát majd én rendbehozom a dolgot.

Bement a házba és mindjárt ezután Éliás panaszos vonítását hallottam. A nap sugarai már érezhetően melegítettek, bár fényük még vöröses volt. A kert gőzölgött és a szárnyrakapó rovarok első hangjaival párosulva madárdal hallatszott a sűrűség ködös reggeli tikkadtságából. Elhagytam az izzó kertet és a vöröses homokos útra tértem, amely az ősrégi vadfügefák alatt szabadabb levegőn Cannanore felé vitt. A házam körülbelül a félúton volt a város és a tenger közt, körülbelül negyedórai út kellett ahhoz, hogy akár az egyikhez, akár a másikhoz eljuthassak. Ezért elhatároztam, hogy mialatt Pasa elkészíti a teát, rövid látogatást teszek a városban.

A széles út csaknem üres volt, Cannanore fölött fatűznek kékes füstje terjengett, amely pálmák közül szállt fölfelé és ezek a helységet csaknem teljesen elrejtették, mint a termékeny malabari tengerpart legtöbb városát és faluját. Akkora volt köröskörül a csönd, hogy meghallottam a tenger hullámverését a sziklákon és a napfény hihetetlenül enyhe és jótevő volt. Nyikorogva egy ökrösszekér közelgett, magas kerekei lassan őrölték a homokot és a rúdon szorosan a két pompás, türelmes állat farka közt, állát sovány térdére támasztva egy hindu kuporgott. Ijedten pislogatott felém, köszönni sem mert és az ökrök hatalmas szarva legalább egy méternyi hosszúságban hintázgatott vakitóan fehér hátuk fölött.

A város roskadozó kapujánál jobbra is, balra is egy-egy magányos pálma állott, amaz kissé jobbra, ez pedig kissé balra dőlt és a házak lapos tetején túlnyuló legyezőkoronájuk sötéten és élesen rajzolódott bele a világos reggeli égbe, törzsüket a nap mintha vörös festékkel festette volna be. A kapun át a már élénk bazárutcát láttam, amelyen meztelen vagy fehérbe öltözött alakok mozogtak sietve az alacsony házak közt és a kereskedők kinyitották utcai boltjaikat és elrendezték az árút. A kapuőr fölállott és mélyen meghajolt, miközben kezével elfödte az arcát. Végigmentem a bazárutcán, csöndben és meglepődve nézett utánam mindenki, csak a brahminok, szürke zsinórral meztelen mellükön, mentek el mellettem némán és peckesen, anélkül, hogy köszönnének vagy megfordultak volna utánam. Sok szép alakút és büszke tekintetűt láttam köztük és arcvonásaikból újra kiolvastam rokonságukat a mi földrészünk germán népeivel, amit évezredek sem tudtak eltörölni. Sokáig uralkodtak a hatalmas birodalomban, míg Mohammed kitűzte királyi kastélyaikra a maga lobogóját és egyre jobban megingatta a rettenetes és titokzatos hatalmat, amely ma már csak az ország belsejében uralkodik komor erőszakkal és misztikus homállyal. Azután amikor a tengeren elhangzott a brit oroszlán ordítása és végigjárta az országot, Mohammed hatalma és királyainak pompája is elhalványodott. Amikor rövid séta után hazafelé indultam, a tenger felől az angol erőd körvonalait láttam. Ágyúi éjjel-nappal a hindu királynak a város szívében levő kastélya felé vannak irányozva, hogy valami lázadás első jelére romba döntsék. A néma vasszáj hatalmában, amely a haragos nap és a csöndes hold alatt könyörtelenül és változatlanul figyeli a várost, lobog Cannanore régi királyi hatalmának utolsó, félénk maradványa.

Természetes, hogy sok mindenfélét meg kellett változtatni a házamon, mielőtt állandó tartózkodásra alkalmassá lett és a teánál megvitattam a teendőket Ramenivel és Panjaval. Rameni a cipőjét künn hagyta az ajtó előtt és beszélgetésünk alatt hiába iparkodott türhető viszonyba jutni a hintaszékkel, amelyet az ő számára tartottam készen és amelyet udvariasságból el is fogadott. Végre fölállott és rendbeszedte fehér ruháját, amely alul kilátszott sovány barna lába. Olyan szeretetreméltóan, ahogyan csak rettenetes angol beszédétől kitelt, ezt mondta:

– Sahib, minden a kivánságod szerint fog történni.

Panja akkora erőfeszítéssel gyülölte őt, hogy kiverte a veriték.

Pompás volt a verandán való tartózkodás. Az indiai tavasz reggele – a mi időszámításunk szerint október vége volt – friss és üditő, csak három-négy óra mulva éget a nap igazán. Panja jókedvű lett, amikor Rameni elment.

– Milyen büdös ez a disznó, – mondta barátságosan. – Mindennel meg fog csalni, Sahib. Ha gazdagságod nem volna kiapadhatatlan, ez a csirkefogó tönkre tenne. Legelőször is el fogom pusztitani a hangyákat, mert mindent fölfalnak, amit csak találnak. Ha a kőkockák közé whiskyt öntünk és meggyujtjuk, végük van. Adj egy üveggel, ha a tengerhez mégy, hozzáfogok a munkához.

Azt ajánlottam, tegyen próbát petroleummal, amit bizonyára kap a városban.

Panja összerázkódott és így szólt:

– Szegény állatok.

Nemsokára kefével, rocskával és rongydarabokkal fölszerelve egy sereg vénasszony jött, akiknek láttára először a mitsem sejtő Éliás szökött meg és utána én is elmenekültem. Csak Panja állotta e vad amazonok rohamát, mert meg akarta mutatni a tekintélyét.

A ház néhány nap alatt annyira rendbe jött, hogy gazdag benyomásokkal teli szemlélődő életet kezdhettem volna. Nemsokára Panja is beletalálta magát az új helyzetbe és nyugodt, fönséges tavaszi napokat éltem át, amelyeket sohasem fogok elfelejteni. Mindig a nap keltett föl és a mély álom után új erőt nyert érzékeim meghallották távoli hangját a tengernek, amely mindennap odacsalt magához csillogó birodalmába. Cannanoreban a halászok lettek első barátaim és csakhamar megszoktam, hogy megosszam velük a munkájukat. Kezdetben tanusított bizalmatlanságukat sikerült eloszlatnom és tanultam tőlük, mint ők is tőlem.

Alkonyattól késő éjjelig ott ültünk a fekete parti sziklákon, amelyek egyenes, magas tömbökben mélyen belenyúltak a tengerbe. Gyakran egyik kőpadlóról át kellett ugranunk a másikra vagy szűk deszkán kellett magunkat végig egyensúlyoznunk, hogy kijuthassunk a sziklák legszélére, ahonnan kivetettük a horgot a tengerbe. Mellettünk, jobbról és balról, csöndesen hullámzott a rengeteg víztömeg, eleinte sötét tiszta kékben, azután lassan vörössé változott és kápráztatta a szemet, míg végre gyászos feketén és fenyegetődzve kapaszkodott föl és sülyedt le úgy, hogy azt lehetett hinni, hogy a szikla emelkedik föl és alá egy mozdulatlan sötét tükörben. Messzi mögöttünk menydörgött a hullámverés és mögötte a pálmák fölött kibukkant a vöröses hold.

Főként nagyobb halak fogása volt a cél. A horog akkora volt, mint egy gyerek begörbített ujja és zsákmányul ejtett halak belsőrésze volt köréje csavarva. A csalétektől körülbelül négy-öt méternyire könnyü parafadarabka volt a zsinórra erősítve és a horgot a fej fölött köralakban lóbázták meg úgy, hogy husz-harminc méternyire jutott ki a tengerre. Ekkor azután lekuporodtak az emberek és mintha összenőttek volna a sziklával mozdulatlanul vártak, míg a zsinór rángatódzása fáradságuk sikerét jelezte. A hullámzó tenger gyakran egészen meztelen lábunkig csúszott előre, majd sok méternyire magunk alatt láttuk. Az emberek még éjjel is észrevették, ha egy-egy nagyobb hullám közelgett és halk kiáltással figyelmeztettek, hogy jól kapaszkodjam bele a sziklába. Ha azután a kőpadló néhány pillanatra eltűnt és nem láttam magam alatt mást, csak a halkan bugyburékoló éjjeli elemet, kezdetben az aggodalomnak, sőt a halálfélelemnek tompa érzésével kellett szembeszállnom és csak szomszédaimnak rendíthetetlen nyugodtsága biztosította bátorságomat.

Az emberek a zsinórt sohasem fogták a kezükben erősen, hanem csak könnyedén tartották az ujjaik közt, mert megtörtént, hogy cápa került a horogra és az első rándítása végzetes lehetett volna reájuk. Ilyen esetben, aminek egyszer tanuja voltam, egy hangos kiáltás mindannyiukat fölriasztott. Láttam, hogy a zsinór, mint a vasmacska kötele, őrült gyorsasággal a tengerbe csúszik, de a végét nagysietve valamelyik kiugró szikla köré csavarták. A halászó szerszám a legtöbb esetben elveszett, néha azonban sikerült a ragadozót a sziklák közt a partra húzni és megijedtem a fogoly életerejétől és vadságától, mert tehetetlensége ellenére is megfélemlítő módon szállt szembe megfékezőivel. A horogzsinór végét a homokba szúrt cövekhez erősítették és a szárazon hagyták kimulni az állatot, ami több-kevesebb ideig tartott. Csak másnap vagy órák mulva kerítették hatalmukba az asszonyok sima testének minden fölhasználható részét, de a húsát nem ették meg.

Észak felé nagyon meredeken szakadtak le a sötét parti sziklák és ameddig a szem ellátott, a szabad öböl mentén fehér homok terjeszkedett. Akárhány helyen, különösen ahol kis patak társaságában voltak, le egészen a tengerpartig pálmák nőttek. Ott, még közel a helységhez, szép sorjában állottak a homokban a benszülöttek tarka csónakjai és távolabb olyan csönd és magány kezdődött, amely magához csábított minden érzékeny szívet.

Gyakran feküdtem ott a parton, belefúrtam magamat a homokba és messzire eldobtam magamtól haszontalan gondolataim terhét. Fönséges volt a tenger hangját hallgatni, amely mintha az egész világon uralkodott volna és a végtelenül hosszú, egyenletes hullámokat figyelni, amelyek mint szelid szélhullámok halványkék selyem alatt futottak felénk, hangtalanul fölemelkedtek és széles fényszalagra széttörve ujongó pezsgéssel vetették rá magukat a türelmes homokra. Így ment ez mindaddig, míg türelmünk és álmodozásunk tartott, mert a tenger nem ismer időt. Hangjában nincs reménység, sem igéret, nincs szeretet és nincs fenyegetőzés, nincs jóslás, sem lecsillapítás. A tenger lényének nincs semmi közössége a mienkével és csak boldogító békétlenség támad bennünk, ha közeledünk hozzája, csak a nagysága emel föl bennünket, mint ahogyan minden nagyság jövendő szabadság megsejtésével árasztja el a lelket. A tengernek nincs mértéke jogainkra vagy kötelességeinkre, mint a földnek, amely hord és táplál bennünket és amelynek sorsa rokon a mi sorsunkkal. A költők ritkán értették meg a tengert, csak leírták, de aki a tengert sohasem látta, az ő leírásuk nyomán eltudná-e képzelni mérhetetlen hatalmát és szabadságát? Csak az apokalipszis nagy, istenihlette rajongójának a misztikusban elvirágzó szellemében világít igazmondó fény a tengerről, amikor végtelen látomásaiban megpillantja az ezeréves birodalmat és a tengerről azt mondja, hogy nincs többé. Ebben a fölismerésben mély sejtése rejlik a tenger lényének, amely nincs elátkozva mint a föld és nincs semmi itéletnek, semmi visszatérésnek és semmi változásnak alávetve.

A tengernek nincs is rokon vonása az emberi lélekkel, amit megállapítottak néhányan azok közül, akik sem az egyiket, sem a másikat nem ismerik és csak mert a lélekben valami feneketlent szimatolnak, jutottak arra a gondolatra, hogy talán olyan mély, mint az oceán közepe. Ez könnyelmű következtetés, amelyet nehéz bebizonyítani, mert az ilyen lelkek és a tenger közt az az egyedüli hasonlóság, hogy gyakran mindkettőben halászgat az ember, de nem fog semmit.

Egyszer a parton néhány nagy tengeri teknősbékát láttam. A hátukon feküdtek és levegő után kapkodtak. A meztelen lábak nyomából, amely mint homokba préselt babérkoszorú vette őket körül, könnyen ki lehetett sütni, hogy ezek az állatok nem a maguk jószántából kerültek ebbe a helyzetbe, hanem valami emberi cél kapcsolódott össze ezzel a kegyetlenséggel. És a fák alatt valóban egy barna hindu fiút láttam menekülni, aki előtt akkora volt a tekintélyem, hogy a fiú egy pálmának a legtetejére mászott föl.

A mozgásuk szabadságában ily módon korlátozott teknősbékák a kegyetlen napon lassú halálnak voltak kitéve, amely annál kínosabb volt, mert ha elemüktől elszakítják őket, nem mulnak ki gyorsan mint a halak, hanem a szárazon is szívós az életerejük. Néhánynak az arckifejezése már valóban nagyon szomorú volt, másoknak rendkivül csunya feje már élettelenül lógott lefelé a ráncos nyakon, amely fonnyadt, repedezett tömlőnek tünt föl. Azokat, amelyeket elég mozgékonynak tartottam létük folytatására, nagy fáradtsággal visszafordítottam, de mintha részegek lettek volna, ide-oda támolyogtak és csak akkor találtak rá a vízre, amikor megmutattam nekik az utat. Ott gyorsan és izgatottan kiúsztak és hamar alábuktak, láthatólag kétségben az iránt, vajjon igazán megtörtént-e az, ami velük történt vagy pedig csak a napon nekik szánt halál lázálmainak új borzalmas részlete volt.

Később megtudtam, hogy ebbe a helyzetbe a benszülöttek hozzák az állatokat, hogy kimuljanak, mert a maguk erejéből nem tudnak visszafordulni. Ilyen módon szerzik meg az emberek a nagyon keresett békateknőt, anélkül, hogy megtámadnák az állat életét, ami nekik tilos és meggyőződésükkel is ellenkezik. Ilyen módon az istenség akaratából halnak meg az állatok és a hinduk fölfogása szerint nem az ember öli meg őket; abból, hogy az istenek nem fordítják vissza a teknősbékákat, nyilvánvaló az a döntésük, hogy az emberiség javára pusztuljanak el.

Cannanoreban egyébként ellenségemmé tettem ezeket az iparűzőket, mert éppen az a fiú, aki oly nagy tisztelettel volt irántam, magas rejtekhelyén megfigyelte tevékenységemet és Cannanoreban elbeszélte ezt az újságot.

A parton sokféle rákot és mindenféle más kis tengeri csőcseléket lehetett találni, amellyel foglalatoskodtam; olykor a patakokon patkányok jöttek le és kikutatták, vajjon nem vetett-e a partra a víz halottakat. Malabarban van egy kaszt, amely a pestisben elhaltakat a tengerparton a homokba ássa el; igaz ugyan, hogy többnyire a homokzátonyokat és szigeteket keresik föl erre a célra, de sírok nyomát elég gyakran a parton is lehet találni.

Egyszer egy nagyobbfajta léggyel ismerkedtem meg, amelynek csak fél szárnya volt és életét a tengerparton töltötte el. A parton fekve és dohányozva megfigyeltem. Kikereste magának azokat a köveket, amelyek föltünően gömbölyüek, fényesek és fehérek voltak és úgy látszott, hogy legjobban a fehéreket szereti. Ha egy ideig elüldögélt egy ilyen kövön, kiszemelt magának egy másikat és ugrásszerű röpüléssel iparkodott odajutni, de mindannyiszor valamelyik harmadik kövön ért véget az útja, mert sajnos fél szárnyának a hiánya az irány megtartásában befolyásolta.

Minden egyes esetben eleinte kissé meglepődve tekintett körül, de azután megadta magát különös sorsának, hogy mindig máshová kell eljutnia, mint ahová eljutni akart. Kissé aggodó, de egyáltalán nem izgatott kifejezéssel tájékozódott új környezetében, elvégre ott is sütött a nap és a forró fényben a csillogó víz előtt ülve maradt.

Bizonyos vonzalmat éreztem a tengerparton töltött magános óráim e futólagos barátja iránt. Hiszen én sem jártam sokkal jobban az életben és tulajdonképen mindketten a napot kerestük. Elbeszéltem neki, amit az életről gondolok, de mert nem figyelt reám, kis kövekkel dobáltam meg, amelyek évezredeik kerek testvérein vigan átbukfenceztek és csörögtek. A legtöbb kő pompásan le volt gömbölyítve; az egyiket meleg kezembe vettem és gondosan csiszolmi kezdtem. «Te kis huncut még nem vagy elég gömbölyü» és visszadobtam a tengerbe, hogy az ár még néhány ezer évig csiszolgassa. Ezer évvel éppen olyan keveset törődtem, mint egy nappal. De ez a kő talán nem fog engem elfelejteni, hiszen még aligha történt meg vele, hogy a mulandó emberkék valamelyike a pártját fogta és egyszerre így beleavatkozott lassú fejlődésébe.

A tenger könnyű és kedves gondolatokat fakasztott elmémben, ostobákat és okosakat, de sohasem súlyosakat. Álmot adott, feledést és alvást, a reszkető forró levegővel ismeretlen régiókba emelkedtek föl és a röpke tengeri szél elvitte magával. Letelt életem emberei elsülyedtek egy csillámló mindenségbe, amelyben én, amint ők is, személytelenül tovasodródtam és a szerelem is emlékké vált.

De unalom vagy bosszankodás sohasem bántott, az élet makulátlan edény volt, tele kedves öröm és derült életkedv tiszta régi borával. Megértettem ennek a földnek és ennek a napnak embereit, akiknek mintha nem lett volna más vágyuk, mint az, hogy az életet ilyen módon kiélvezzék és a születés és elmulás akaratának, a földi idő mulékony szerencsejavainak megelégedetten és fontolgatás nélkül átengedjék magukat.

Néha a parton a halálnak jövendő jogára kis részletfizetést teljesítettem és elaludtam, de a tengervíz hangja elkísért a sötét, csöndes országba. Friss hangjának egyhangúsága álmaimban nagy változatosságú ékesszólássá változott és a világ folyásáról egész könyvre való csodákat és mondákat tudtam meg, de a tengervíz bölcsessége megakadályozta, hogy ilyen ostoba tervvel foglalkozzam.

– Elmondom én mindenkinek, – szólt egykedvűen, – miért akarod te megtenni? Embertől senkisem fog hallani olyan dolgot, amelyet a természet nem bíz reá és ti, akik még magatokkal sem vagytok tisztában, hogyan akartok engemet, a tengert szent lényemben megérteni?

Amikor fölébredtem, az esti fényben a tenger ezüst szélén fekete csónakot láttam haladni az éj vörös szinében. Négy ember hajtotta, akik állva eveztek és akik szintén feketének tüntek föl nekem, mert a mögöttük levő fény kissé kápráztatta a szememet.

Talán messzi útra indultak, talán haza tértek, róluk éppen oly kevéssé tudtam megmondani, mint rólam.

Ebből az időből élénken emlékszem egy sajnálatos eseményre, amely Cannarore lakósainak szemében jellemem értékét nagyon kérdésessé tette. Fiatal korom óta szerettem pillangókat és rovarokat gyűjteni, de ezen a téren sajnos sohasem volt sikerem, sőt ellenkezőleg mindig érezhető balsors üldözött e vállalkozásomban és nem volt rajta áldás. Az üvegfedéllel ellátott pompás szekrény, amelyet tanulságos hajlamom fejlesztésére a szüleimtől kaptam ajándékba, nemsokára az olcsó táplálkozás aranybányája lett egy kicsi, tetűféle élősdi sereg számára, amely rovargyűjteményemnek nekiesett és fölfalta. Egy tapasztalt iskolatársam tanácsára megvásároltam a naftalinnak nevezett pompás védőszert, de a paraziták nekiestek a naftalinnak is, fölfalták és szemlátomást nagyon jól érezték magukat. Kudarcba veszett tehát minden fáradozásom egy vöröses földi bolha kivételével, amely rozsdás gombostűre volt tűzve és alig volt nagyobb, mint a tű feje.

Bizonyára jobb lett volna, ha ifjúságom e tapasztalatait Indiában is értékesítettem volna, másrészt azonban mindenki meg fogja érteni, hogy India rendkivül tarka és pompás rovarvilága régi szenvedélyemet új életre keltette. Panja ellenvetéseivel nem törődtem és Cannanoreban kihirdettettem, hogy fölnőttnek vagy gyermeknek egy annat fizetek minden pillangóért vagy bogárért, amelyet a tanyámra hoz.

E kihirdetést követő reggelen a házam előtt jó korán különös zajt hallottam, aminek nyitjára kezdetben nem tudtam rájönni, míg végre kiderítettem, hogy nagyobb tömegnek a zugásáról van szó. Ijedten az ablakhoz siettem és föltünően rendezett hosszú embersort láttam, amelyben voltak gyermekek, aggok, nők csipőikön csecsemőkkel, férfiak és suhancok, sőt koldus, utcai leány és csavargó is akadt köztük elég. A hosszú sor engedelmesen végigállta a kerti út hajlását, kikigyózott a nyitott kapun és tovább folytatódott Cannanore felé. Hosszát nem lehetett átlátni; ettől a tapasztalattól a sors eleinte megkimélt, ahogyan az élet is néha azzal könnyiti meg áldozatainak a kemény sorscsapások elviselését, hogy a bajt nem azonnal mutatja meg egész terjedelmében. Panja csak ezt mondta:

– Sahib, ezek az emberek az állatokat hozzák.

Be kell vallanom, hogy nagy zavarba jutottam és csak nagynehezen tudtam magamat összeszedni, de mégis sikerült, mert irigyeltem Panjatól a diadalt, amely ferdén és várakozóan szűntelenül rám irányzott csöndes szeme mögött leskelődött. Mialatt fölöltözködtem, jókedvűen megkérdeztem:

– Van aprópénzed?

Panja pedig komolyan azt kérdezte tőlem, van-e elég nagy pénzem. Magamhoz szólítottam Éliást, fejemre tettem parafasisakomat és bátran kiléptem házam verandájára. A várakozók helyeslő moraja üdvözölt. Csak úgy mintha nem is nagyon érdekelne a dolog és csupán járni szeretnék kissé a kert frisseségében, elmentem a kapuig és végignéztem a Cannanoreba szolgáló úton. A várakozók lánca hosszabb volt, mint amennyire a szemem ellátott, messzi a vadfügefák alatt a vörös úton mint fekete szénvonal folyt bele a lombok árnyékába. Éliás csöndesen visszavonult a házba, mert ez egészen új látvány volt neki és a verendán ismét Panja nyugodtan várakozó szeme fogadott. Hintaszéket hozott ki a számomra.

Nem tehettem mást, hozzá kellett fognom a dologhoz. Pasát egy maréknyi rupiával váltás végett a városba küldtem, mert Panjara szükségem volt mint tolmácsra, de különben is valószinüleg estig elmaradt volna, hogy ezzel megakadályozza vállalkozásom sikerét.

A sok jövevény közt a legelső egy egészen meztelen, pompás sötétszemű kis kövér fiú volt. Összeszorított kis markában, amelyet bátran felém nyujtott és amely ugyancsak piszkos volt, egy teljesen szétnyomott és átizzadt kis molynak a maradványát födöztem föl. Hogy ne visszautasító döntéssel kezdjem, egy annát adtam neki és a kis meztelen vadász boldog ugrándozással távozott, de nem mert szabad utat engedni a keblét feszítő ujjongásnak. Úgy látszik, hogy a legutolsó pillanatig sem bizott üzletének a sikerében. Panja utána nézett és mérgelődve mondta:

– Útközben majd tetűt keres a fején, azután odaáll megint a sor végére.

A következő egy öreg ember volt, aki sovány kezével nagy falevélből formált zöld zacskót nyujtott felém, amelyet fölül összefogott. Fehér hangyák voltak benne, aminők csak úgy nyüzsögtek a házamban és ő azzal a reménységgel jött, hogy darabonként fogom megfizetni az állatjait. Elutasítottam, mire könyörögni kezdett és elbeszélte családjának a sorsát, amely valóban nem lehetett kedvező; két annát adtam hát neki és miután két hangyát rám akart erőszakolni, neheztelő pillantást vetve a pénzemre, távozott.