Part 6

A dzsungel éjjeléből néha visszakergetett valami a pusztaság szélére, ilyenkor a nyilt ég és a tágas barna dombvidék után vágyakoztam és e világosság láttára úgy éreztem, mintha a fény hangtalan csöndes vihara védtelenné tenne. Gyakran az éj kellő közepén keltünk útra, néha ugyanazon az úton visszamentünk, amelyet nagy fáradtsággal nappal tettünk meg és újra az elhagyott helyen ütöttünk tanyát. Úgy éreztem, hogy a növények akadályozzák lélekzésemet és elrabolják a tüdőmtől, ami az életéhez szükséges. Gyakran azon kaptam magamat rajta, hogy ingerülten és haragosan nézek egy-egy viruló növényt, amelynek biborvörös kelyhében kitárt szerelmi dühe haraggal és gyülölettel és egyszersmind odaadó alázattal töltött el.

Kézirataim és könyveim lassanként egymásután az éjjeli tűz áldozatává lettek, kaján elégtétellel láttam hogyan pusztulnak el benne a fehér lapok és szabadabbnak éreztem magamat, amikor az elszenesedett tekercsek szétporlódtak. Csak egy kis, együgyü könyvecske kisért még sokáig és határozottan tudom, hogy csak azért nem pusztítottam el, mert a födelét egészen különösen egymásba fonodott préselt aranyinda díszítette, amely nem volt szép, értelme sem volt és szemet szúrt, de jól esett, ha fáradt szemem végig kisérhette ezeket a vonalakat. Egyszer megpróbáltam annak megállapítását, hogy hol várhat valami hír; Bombay, Goa és Madrasz közt találgattam, de már nem tudtam kisütni.

Fülemben a kinin kagylóhangjával a halotti csöndes déli verőn lehunyt szemmel gyakran a télről álmodoztam. Mindig ugyanaz a kép merült föl előttem: egy folyó szürke völgye esti ködben, a mezőn a tűnő napfényben a kékes hó és fagyos szél a szurokfekete vizen, amelyen jégtáblák uszkáltak. Összeütköztek, csikorogtak és harangoztak, egyiken-másikon varjak ültek és hajókáztak. Azután homlokomon és arcomon hirtelen metsző fájdalmat okozott a hidegség és mellem kitágult, mintha meg akarna repedni a frisseségtől. Ilyen viziók közt néha hideg borzongással elaludtam, de a legostobább álmok lehetetlenné tették, hogy ami után annyira vágytam, az alvás fölüdítsen.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a tengerparton egy hegyszakadékban elaludtam és hirtelen fölébresztett két férfi hangja, amelynek csengése sajátságos rokonságban volt a tengervíz beszédével. Félig fölemelkedtem, könyökömet nekifeszítettem a homoknak és megütközve szétnéztem. A nap a tengerbe sülyedt és a mélységből világított a vizen keresztül. Bár maga vörösesen fénylett, a levegő mégis zöldes volt és halvány és különös árnyhullámok vonultak rajta keresztül, amelyek alighanem a parti hullámoktól származtak.

A két férfi egymás mellett állott a homokban, amely úgy csillámlott, mint a türkiz. Karjuk egyszerűen és minden mozdulat nélkül a testükhöz simult és kissé lehajtott homlokuk alól nyugodt, gömbölyü, egyenletesen nagyon kék szem tekintett reám, amelyben nem tudtam fölfedezni a pupilla körvonalát. Bőrük színe borostyánsárga és a hajuké fehéres volt, széles sovány volt a válluk és a csipőjük olyan karcsú és oly kevéssé észrevehető, hogy mint valami sima, ferdére állított lécen végig lehetett nézni hónaljuktól egészen bokájukig. Halántékukra eozinvörös szalag volt erősítve, amely széles legyezőként a bal vállra omlott le és eltűnt mögötte.

A két ember, akin más ruha nem volt, nyugodtan állott előttem a titokzatos árnyhullámú zöldes levegőben. Végre beszélgetni kezdtek és azt a látszatot iparkodtak fölkelteni, mintha velem nem törődnének, de határozottan láttam, hogy csakis az én kedvemért beszéltek. Lopva és kellemetlenül mosolyogtak és olykor-olykor gyors pillantást vetettek reám. Egyikük egy szakadék szikláira mutatott, ahol a hegy félmagasságában egyenletes, mély, kerekalakban kivájt bevágás volt látható.

– Úgy van, – mondta a másik, – ez tengerünk régi határa, az utolsó, de hol van apáink határa?

– A víz nagyon is gyorsan mossa le a csúcsokat, – volt a válasz, – az új világ összezsugorodik.

Ezután már nem tudtam mindent megkülönböztetni, mit mondtak vagy mit gondoltak, de az volt az érzésem, hogy elsülyedt birodalmakról beszéltek, amelyeknek kulturhelyeit a tenger homokja ősidők óta eltemette a víz mély fenekén és arról suttogtak, hogy nemsokára beköszönt az az idő, amikor a tengerfenék helyet cserél a föld szinével. Megdöbbenve homályos sejtésem támadt a birodalmakról, amelyeket a tenger elrejtett és láttam amikor föltámadásuk után napban, szélben és esőben lassan áttörik a homokos burkolatot. Nem mertem kérdezni, pedig szívem égett a vágytól, hogy része lehessen a két férfi tapasztalatában, de úgy látszik megsejtették, hogy titkaikat el akarom rabolni, mert kézzel érintették egymás vállát úgy, hogy különösen szép díszítménnyé olvadtak össze, a víz felé fordultak és akárcsak a levegőben, a vízbe és a mélybe lebegtek. Még egyszer láttam őket, amikor a nagyon mélyre merült nap előtt elvonultak, azután elaludtam olyan nagy szomorúsággal, aminőt sohasem ismertem és aminőt csak álmában érezhet az ember.

Máskor meg álmomban valaki női személyzettel ellátott hadihajót ajándékozott nekem, hogy megtámadhassam ellenségeimet, de sajnos csak három ellenségem volt és az is a szárazföldön élt. Elbocsátottam tehát a hölgyeket, hogy ez a három ellenség boldog legyen. Az ágyúkkal sirályokra lőttem, de ezek a golyók után kapkodtak, sőt a madarak ott várakoztak az ágyúk szájánál, ami rendkivül bosszantott. Beláttam tehát, hogy nem boldogulhatok és egyelőre megoldottam egész sor problémát, amely azelőtt egészen érthetetlen módon kínzott. Eközben végérvényesen kiderítettem, hogy az ilyes szellemi kisérletek végzésekor négykézláb a földön kell ide-oda mászkálni, amit nagy kitartással és jó kedvvel meg is tettem.

Amikor azonban sok ilyenféle álom után, amelyet már elfelejtettem, egy napon kiszáradt gégével és förtelmes ürességgel homlokom mögött, a déli hőségben fagyoskodva ébredtem föl a földön, a sátor egyik sarkában, közönbösen szót fogadtam Panja utasításainak, engedtem hogy gyapjutakaróba csavarjon bele és vérem és lelkem e fantasztikus tüzében, amelyet gonosz démonok szítottak, tűzhalálomat vártam.

HATODIK FEJEZET. Lázban.

Egy bizonytalan órában, amely nem volt se reggel, se este, azzal a határozott tudattal ébredtem, hogy Huc, a majom társaságában eltöltött amaz emlékezetes éjjelt követő reggelen meghaltam. Úgy kell lennie, hogy a halál után az elhaló érzékek különös félálomban tovább élnek, ami azzal ámit bennünket, hogy egyideig még tovább tart az élet, olyasfélével áltat, mintha visszaemlékeznék a test, amely még nem tud belenyugodni enyészetébe, amelyben miután a lélek már elhagyta hüvelyét, szívünk reménysége szánalmas játékkal folytatja az életet. Ebben az állapotban kellett volna megtörténnie mindennek, amiről azt hittem, hogy addig a reggelig átéltem; lekicsinylőleg és melankolikusan mosolyogtam bele a szürke, szeliden megzendülő szférákba, amelyekben tova sodródtam. Minden esetre örültem, hogy öntudatom nem látszott teljesen kialudtnak és nagyon megnyugtatott annak fölismerése, hogy végre biztosan tudom, hogy meghaltam; világosan láttam a kínos bizonytalanságot, amely rajta volt mindenen, ami a legutóbbi időben velem történt. Nem mintha szürke tükörből bukkant volna föl minden, hogy különös keringéssel és a valóság kicsapongó semmibevevésével másik tükörbe megint elsülyedjen? Így újra fölismervén halálomat, amit alapjában meglehetősen kicsinyes életaggodalom miatt eddig nem mertem magamnak bevallani, lelkem csodálatos nyugodtságával elhatároztam, hogy ezentúl nem szolgálok másnak, csak az emlékezésnek. Érdekes, hogy ebben megzavart Panja arca, amely olykor bizonytalanul és olyan nagy alakban, mint valami felhőárnyék, megjelent fölöttem, megakadályozta a csillogó mindenségben való továbbvonulásomat és értelmetlen tolakodással a közelemben maradt. Nem engedtem magamat megtéveszteni, kétségbevonhatatlan világossággal fölismertem, hogy a szomjúság, amely testemben izzott, lelkem tudásszomja volt; ez volt egyetlen fájdalmam és boldognak vallottam magamat.

Valaki szólt hozzám; szándékosan sokáig nem törődtem vele, mert nem akartam lemondani arról a meggyőződésemről, hogy senkinek sincs joga halottal beszélni. Hát még mindig nem vette észre az az alaktalan teremtmény, hogy a halottaknak más az érdekük, mint hogy azzal a mulékony haszontalansággal foglalkozzanak, amely a rendkivüli kis föld lakóit foglalkoztatja, azét a földét, amely még a nyugtonmaradásra sem képes és nevetséges függésben a naptól egyre táncolgat? Végre elhatároztam, hogy nyugságot szerzek magamnak és a bátorság ama pompás szabadságával, amellyel csak a halottak rendelkeznek, megfordultam, hogy hallgatást parancsoljak. De ekkor azt láttam, hogy énem ült mellettem és dohányzott. Magához kaparította pipámat, ruhámat és cipőmet és zafirszemmel meg brilliáns koronával díszített ötszörösen átfonott arany kigyógyűrűmet viselte. Hirtelenében nem találtam meg a kellő hangot, mert rendkivül nehéz a halottnak a helyes magatartás azzal szemben, akit életében gyakran rászedett. Énem bátorítólag rám mosolygott, de én nem engedtem magamat megtéveszteni; ezt a mosolyt ismertem, hiszen mindenki tudja, mivel téveszt meg másokat maga felől és hogy mi rejlik a saját mosolya mögött. Valami okból gyorsan és haragosan ezt mondtam:

– Csak semmi filozófiát, kérem.

Énem barátságosan azt felelte, hogy erre nem is gondol és hogy az elválás után, aminek megtörténtét be kellett ismernem, egyáltalán megszűnt minden kérdés a lét és nemlét mibenlétéről.

Rendkivül érdekes volt hallhatnom a magam hangját, amelyen szomszédom szólt hozzám; de volt valami ebben a hangban, aminek hüvös tárgyilagossága messzi túlhaladta azt a szegény elfogultságot, amelyben azelőtt ezt a hangot használtam. Ez meglehetősen bosszantott, mert fölismertem, amit életemben elmulasztottam.

– Látod, mi minden rejtőzött bennem? – kérdeztem, de hamar elfeledtem bosszankodásomat, mert mellettem levő megtisztult énemben volt valami rendkivüli imponáló.

– Ugyan voltam-e én valaha emberre hasonló hatással, mint ön reám? – kérdeztem.

– Tegezhetsz, – mondta énem nagyon szeretetreméltóan és sértő jóakarat nélkül, – azon kell lennünk, hogy végre megértsük egymást.

Ezt beláttam.

– Legalább a gyűrűt add ide! – kértem.

Ekkor láttam, hogy ágyamon ülve magam húztam le a gyűrűt az ujjról azonmód, ahogyan életemben tettem volna, ha valaki megkivánja. Föl akartam húzni a gyűrűt, de letörött az ujjam.

– Mi a fene, hát ennyire vagyok már Sahib? – kérdeztem zordul.

Énem fogta az ujjamat és gondosan zsebbe dugta, még pedig helyesen abba a zsebbe, amelyet ilyen tárgyak számára üresen szoktam tartani.

– Még Indiában vagyunk? – kérdeztem, de közvetetlenül e kérdés elhangzása után ráeszméltem arra, hogy reám nézve mennyire nincs semmi fontossága ennek a körülménynek. «Mi lesz?» kérdeztem kissé bizalmaskodón, mert énem határozott cél nélkül aligha telepedett volna le itt, ennyire ismerni véltem magamat.

És énem valóban fölkelt, helyre igazította a kabátját, a lábát előre nyujtotta, hogy a nadrágot kisimítsa és végigsimította a haját. Már tudtam, hogy a síromat akarja velem megismertetni. Ezt hallottam:

– A külsejét nem szabad valami különösnek elképzelned. Panja az erdőben ásott el, alig mélyebbre, mint aminő hosszú a karod és szemed fölött erdei virág nő.

E szavak elhangzása után már nem láttam senkit és most éreztem, hogy síromban nyugszom. Rövid pillanatig még néhány gondolat cikázott át az agyamon, azután leírhatatlan nyugalom fogott el.

Ezt a nyugalmat földi száj nem tudja elmondani; soha nem éreztem jótéteményt, amelyet ezzel a nyugalommal össze lehetne hasonlítani. Egyszer, míg éltem, hosszú és fárasztó vándorlás után, amely tele volt egészségtelen sietéssel és kínzó aggodalommal, rendeltetésem helyére érkeztem és a vigasztaló bizonyosságon kivül csöndes szobában, amelynek ablakából a hegyekre nyílt kilátás, hüvös, tiszta fekvőhely fogadott. Talán az a néhány perc, amelyben az elalvás előtt e fekvőhelyen pihenni éreztem a testemet, hasonlítható össze némiképpen azzal a boldog állapottal, amelyben most a sírban feküdtem, de ezt a jótéteményt egészen az öntudatlanság határáig fokozva és mint valami földöntúli zene békés mámorában kell elképzelni.

Kezem magasan a mellemen keresztbe volt téve, de nem volt összekulcsolva; egyenesen kinyujtózkodva feküdtem és a föld nehéz takarója édes teher volt; homlokomon és arcomon úgy feküdt, hogy a gondos anya szerető keze sem pihenhet rajta enyhébben. Egyenletes, erős érverést éreztem, amelynek eredetét nem ismertem föl, de nagy megnyugvással töltött el. Ameddig a föld élő lényei közül csak egy is szeretettel gondolt reám, öntudatom éber maradt, de kínos emlékek nélkül; leírhatatlanul fönséges és szabad mosolygással gondoltam a földi eseményekre anélkül, hogy igazán visszaemlékeztem volna rájuk. A téli földben így nyugszik a mag, álmában mint valami tavaszi álommal a nyári szélre és a napra gondol, amelyben megérett. A fény, az eső, a mozgalmas levegő ingadozása és az arató, ez egyetlen enyhe sejtése a multnak, amely nem engedi lábra kapni sem a szomorúságot, sem az elhagyatottság érzetét. Mert a szendergés sötét országában rideg, egyenletes érverés lüktet; vajjon ez a nap fényhulláma, a nappal és az éjjel vagy az évezredek változása, ez sohasem volt a földben szendergőnek a gondja, mert már legyőzte a halált; csak ismerni kell őt, hogy megtudjuk, mily jelentéktelen a hatalma, amelyet a föld szegény foglyai oly hallatlan uralomként ünnepelnek. Most már ezer év annyi mint egy nap. Nem kivántam senkit sem viszontlátni azok közül, akiket szerettem és sorsukkal sem törődtem. Boldogabbak azok a jámborak sem lehetnek, akik Isten arculatát látták.

Beláthatatlan hosszú idő után, mialatt semmiféle változást nem éreztem, úgy vettem észre, mintha körülöttem és bennem lassanként sötétebb lenne minden. Talán az erdő lombja egyre vastagabb rétegben borította nyugvóhelyemet vagy a föld nem keringett többé a nap körül, talán magába szívta egy másik, nagyobb csillagzat, amelyen más törvények szerint történik az idők változása. Öntudatom egyre jobban csökkent, de ez nem busított el. Úgy éreztem, mintha gondolkodni tudásom maradéka egyetlenegy szikrácskába gyülnék össze, amely éppen úgy pislogott, mint az élő ember szívében a remény.

Bizonyos idő lefolyása alatt, amelyet elhatárolni nem tudok, enyhe fényt láttam magam fölött fokozatosan megnövekedni. A fény lassan közeledett. Fehéres volt, de nem csillogott és elmosodó körvonalú, lassú életű halvány sugárnak tűnt föl. A szívem tájékára ereszkedett le és bár a földben nem terjesztett világosságot, mégis kedves boldogsággal tovább sziporkázott és a napra való halvány visszaemlékezés különös varázsával fölkeltette bizakodásomat. Ekkor fölismertem, hogy egy növény tapogatódzó gyökércsirája közeledett a keblem felé és mély borzongás fogott el, amely nem volt öröm, sem reménység, hanem talán azzal a meghatottsággal lehetne összehasonlítani, amely nagy lelki megrázkodtatáskor könyre fakasztja a földieket anélkül, hogy örömet vagy fájdalmat éreznének. Gyermeki és jámbor vándorlásában és engedelmesen növekedve minél közelebb ért keblemhez a sápadt, szívó száj, emberi voltom kialvó tudata annál inkább fönséges enyhülés boldog érzetévé változott és örömteljes készséget éreztem, hogy fölolvadjak az örökkévalóságban. A növény gyökere nemsokára behatolt a szívembe és szikrázó csengés, frisseségével és boldog vadságával elkábító fényörvény a föld fölületének meleg, világító pezsgésébe ragadta föl lényemet.

Síromon nagy virág nyilt ki és az égi nap felé tárta kelyhét.

Az őserdő sűrű lombozatában, a szövevényes utakon, amelyeken alig lehet ellátni egy-két lépésnyire és olyanok, mint valami zöld barlang, könnyű léptek hallatszottak; rendkivül lágyan és simulékonyan közeledett a büszke egyenes alak, aminőt valamennyi teremtmény közül csak az embernek adott az Isten. Leányka volt, korra nézve jóformán még gyermek. A nagy őserdő árnyas tisztásán, ahol régente egy fa alatt megásták a síromat és ahol most a friss virág lassan a nap felé fordult, a leány megállott és lehajolt. Hajában szelid vörös lótuszvirág, gyönge derekán okkervörös csavart selyemből készült keskeny őv volt. Ambraillat kisérte, mint a fiatalság láthatatlan szárnya.

A nyakán két sor vörös angolaborsó-füzért viselt és a bokájára kovácsolt széles aranykarika megcsillogott a növények harmatában.

Amikor szeme ezeréves szomorúság sötét csikorgásával a még alig kipattant virág friss, világos kékje fölé hajolt, mintha égi fény találkozott volna földi viszfényével. De a leány nem tépte le a virágot, hanem úgy látszik, hogy valami drága kötelesség jutott az eszébe, mert arcát szemérmességgel vegyes várakozás élénkítette. A fák gyökerein át, a puha földben és barna lombon keresztül patak folyt; tiszta vize gyorsan és hangtalanul osont végig a napfoltokon és bokrok árnyain. A leány levette nyakfüzérjét és gyermeki gondossággal a betelindákra akasztotta, amelyek a fa lelógó ágait az erdőtalajjal kötötték össze; letette az ővét és jókedvűen hunyorgatott bele a meleg fénybe. Csak a haját diszítő virágot hagyta pihenni éjsötét, fényes dús hajában, hogy ott fiatal szépségének dicsőségére elhervadjon.

A kedves testének örvendő víz beszédes lett; szinte derült nevetéssel csörgedezett végig a világos bronz testen, amely a természet érintésére boldogan nyujtózkodott és páratlan odaadásában teremtőjét dicsőítette, az erdő óriásainak teremtőjét, amelyek megvédték, megteremtőjét a milliárd növénynek és minden állatnak, amely mint ő, illatozó árnyékban lélekzett és a nagy napnak, amely övéinek javára állandóan aranyos boldogságot küldött le a türelmes földre.

Napsütötte dombon, amelyet puhára párnázott a fű, a leány a földre feküdt, hogy megszáradjon a meleg levegőn; kedves meggondolatlansággal átengedte magát a világosságnak, mert előtte nincs titka a testnek vagy a léleknek és mindkettő vágyódik utána. Mintha összeolvadt volna a talajjal; a föld érverése egyesült vérének lüktetésével és hajában a virág még egyszer elterjesztette illatát egyesülve a fáradtság enyhe lehelletével, amely mint valami dal szállt föl a testéből. A napsugarak játszadozva siklottak végig kis mellének kecses halmain és meleg tagjainak gömbölyüségein, emitt fölvillantak, amott titkos árnyékba merültek, mindenhatóbban mint a legerősebb uralkodó, aki valaha egy világot hódított meg magának és a szerető férfi gyönyörével, aki viharok legyőzése után jótevőnőjét boldogítja.

Az erdő zöld pompája mozdulatlan büszkeséggel, az áhitattól megmeredve nézett le a teremtés pihenő diadalára, míg egyszerre az indák sűrűjében túlboldogan, csaknem élesen és ijedten, fuvolázó dalra gyujtott egy madár és a közelből ujongó felelet hallatszott. A leány ekkor fölkelt, óvatosan ismét magára vette csekély ékszerét és a virág fölé hajolt, amelyben testem vére támadt föl; leszakította a virágot és nagy szemével rá mosolyogva a reszkető kehelyre, az ővébe tűzte.

Hogyan is történt? Igen, most már eszembe jutott, az a ragyogóan kék nagy virág mindent emlékezetembe juttatott. Már régóta ismertem a leányt és a virágját. Bombayban történt azoknak az elfecsérelt éjjeleknek az egyikén, amelyek nyugtalanul és céltalanul kezdődnek és gyakran oly vigasztalanul mulnak el csupa haszontalansággal, amely a szürke reggeli órákban elapasztja borba áztatott minden nagy várakozásunkat.

Akkor estefelé eltávoztam a szállóból, amelyben már napok óta várakoztam az engemet Szingaporeba szállítandó hajóra és lefelé ballagtam a széles, élénk utcán. Mozgalmas éjjelre nem voltam fölkészülve, sőt nem is volt más szándékom, csak az, hogy még néhány percig sétáljak a hüvösebb esti levegőn és elnézegessem a tarka utcai életet. De a tikkasztó levegő nem adott enyhülést. Öntözésre használt víz párolgásának, lónak és olajnak a szaga volt benne és megakadályozta a szabad lélekzést csakúgy, mint az okos gondolatokat. Ez a légkör gyakran úgy hat, mintha lázt jelentene be, megzavar és mindenféle ostobaságra bátorít; az elhagyatottság életfájdalma erjed benne, tele melankóliával; kis ördögök emelik föl benne kalandokra vágyó bolondos fejüket, míg a közeledő vörös hold elfátyolozza minden dolog józan értelmét.

Kis séta után leültem egy utcai kávéház faasztalkájánál. Úgy láttam, mintha mindazok, akik rám néztek, szánakozó fölsőbbséggel kezeskednének nekem valamiról. Sötét kendőbe burkolt öreg utcai koldusasszony elém nyujtotta barna, nyitott kezét és mosolygásában hirtelen megértettem az éjjelt.

Amikor tovább mentem, már sötétebb volt. Nyitott ajtókon tarka világítás fénye hatolt ki; az utcák szűkebbek lettek és a járókelők ritkábbak. Lépteket hallottam közeledni és mögöttem hirtelen elnémultak, mihelyt egy-egy beburkolt éjjeli alak elhaladt mellettem; megálltak, utánam néztek, kiváncsian vagy rablásra vágyva, nyugtalanság és bizonytalanság sejtésétől megszállva, ami fogva tartott és tovább kergetett. Egy pillanatig aggódtam életemért, mert ismertem e városrész veszedelmességét, azután azonban úgy éreztem, hogy kedves és aggodalommal óvott életem rám nézve teljesen idegen és közömbös lett volna. Egészen más dologról volt szó; az éjjel követelte a jogát, a föld éjjele és nyugtalan lelkemé, amely egy misztikus nap után vágyakozott.

Egy faház ajtaja be volt támasztva és amikor belöktem, szűk korridort pillantottam meg, amelyet zöldes papiroslámpás világított meg szegényesen. A lámpástól jobbra és balra a csupasz falakon tükrök voltak, amelyek e csöndes hely halvány, lebegő csillagzatát mindkét oldal felé ezerszeres magikus mindenségbe varázsolták át. Valahonnan tompított cincogó muzsika hallatszott, olyan mint a mandoliné, de sokkal élettelenebb és gyakran megszakította egy hosszan elnyuló hang, amely fuvola hangja lehetett. Nehéz, édes szag áramlott felém, mintha erjedő mézé és elbódító füstölőszeré lett volna; a háttérben levő vörös függöny hasadékából áramlott ki, mint valami túlérett gyümölcs sebéből.

Rövid ideig álltam és hallgatództam e helyen, amikor szétnyilt az alacsony függöny és habozva és látszólag meglepetve egy öreg asszony jött felém. Fonnyadt volt és ősz haja kopottan csillámlott a feje fölött levő papiroslámpás halványszínű fényében, teste köré mint valami zászló, sárga kendő volt csavarva úgy, hogy válla és karja, valamint a lába térdtől lefelé födetlen volt. Fölocsudván meglepetéséből, rám mosolygott azzal a finom, személytelen szívességgel, amely azoknak az embereknek a sajátossága, akik hivatásból vagy szokásból vendégszeretők és vizsgáló pillantást vetve európai ruhámra, fölkért, hogy menjek beljebb. Mondott is valamit, amit nem értettem, de könnyen ki lehetett találni, hogy tisztelettel üdvözölt. Mivel habozás nélkül tovább mentem, megkettőztette alázatosságát és az volt a benyomásom, mintha csúsznék-másznék előttem a lépcsőn, amelyen a vöröses világításban fölballagtunk. Édeskésen és gonoszul vigyorgott; valahol félénken megcsendült egy hangocska; elfogódva követtem őt, bátorság pazarlása nélkül, óvatosság nélkül, sőt igazi várakozás nélkül; történjék, aminek történnie kell. Az élet nem sokat számított.

Tarka papirossal bevont ajtóhoz értünk, amely hirtelenül zárta le a lépcsőt és az öreg asszony fonnyadt kezének nyomására nesztelenül és könnyen kinyilt.

– Lépj be uram, – mondta hindosztán nyelven és a falhoz lapult, amely engedett és ingadozott.

Határozottan éreztem, hogy mindenfelől figyelnek bennünket. Ezért óvatosan tapogatództam előre az alacsony helyiségnek füstbe és ködbe merült kékes félhomályában. Egy csöndes lámpás elalvó holdján kivül eleinte csak tompított színű és különös rajzú faliszőnyegeket véltem fölismerni. Bágyadt aranyszínek csillogtak felém és elhervadó jázminnak és opiumnak szeliden bódító szaga feküdte meg a mellemet.

Kalauzommal áthaladtam ezen a helyiségen, hogy egy másik még kissebbe és sötétebbe jussak, ahol legelőször alig lábnyi magas, sokszínű takarókkal és bőrökkel letakart széles ágy ötlött a szemembe. Az öreg asszony, miután kivánsága szerint leültem az ágyra, sokszor meghajolt és távozóban tört angol nyelven ezt mondta:

– Goyt fogom neked elhozni uram, meg leszel elégedve.

Amikor két beleegyező szó kiséretében jóváhagyólag bólintottam, boldogan és büszkén fölnevetett, mert megértettem őt. Nagyon művelt asszony volt, most bebizonyította és semmi sem tudta volna olyan cselekedetre birni, amely e róla vallott véleményemben megingathatott volna.

Magamra maradva, alig néztem körül a szobában; úgy kellett lennie és történnie mindennek, ahogyan erre az éjjelre elhatároztatott.

Parányi zöld lámpás alatt, amely egészen fönn volt a menyezeten, kerek kis asztalt láttam, hihetetlenül vékony lábakkal és a rajta levő, vörös és kék díszítésű sárgaréz csészében szárított, idegenszerű gyümölcs, dohány, kender és betel volt. Mivel szemem hamar hozzászokott az egyenletes, enyhe fényhez, mihelyt kinyilt az ajtó, a vizió érzékfölötti világosságával azonnal megláttam a leányt, aki a szobába lépett és maga mögött óvatosan elzárta és elreteszelte az ajtót. Olyan nyugodtan és barátságosan közeledett hozzám, mintha régi meghitt vendége volnék és üdvözletül kanarai módon ujjai hegyével megérintette homlokát és mélyen meghajolt. Rendkivül finom füstszínű selyemflór-fátyol alatt teljesen meztelen volt; fekete haját szürke virág ékesítette és megfakult okkervörös színű keskeny bőröv, mint valami rozsdás rézgyűrű simult a csipőjére, amely bár azt hittem, hogy gyermek áll előttem, mégis lágyan gömbölyü és kedvesen, egyenletesen telt volt. Ebbe az övbe világoskék, sötét aranybarna kelyhű nagy virág volt tűzve; csaknem valótlanul és különösen jóleső ellentéttel emelkedett ki a fiatal test bronzszínéből.

E friss virágon kivül, színben, alakban és mozdulatban mindennek megvolt az a különösen meggyőző tudatossága, amit csak évszázados hagyomány adhat meg, mindennek e friss virágon és a simulékony leánytesten kivül.

Nem tudom, megértettem-e mindent, amit ezen az emlékezetes éjjelen ez a gyermek mondott, de azt tudom, hogy megértettük egymást. E leány bája teljesen hatalmába kerített és elűzte mindazokat a kis külön érdekeket és vágyakozásokat, amelyek életünket szertehasogatják és megnyomorítják és csak egy célja volt a vérünknek.

– Táncoljak? – kérdezte Goy, – szólj, mit szeretnél?

Táncolt a kis lámpás zöldes holdja alatt, amely egész világra bocsátotta rá a fényét. Ez a világ tikkasztó volt és halotti csöndességü. Csak a puha láb dobbanását hallottam a szőnyegen és ha lehunytam a szememet, a finom láb táncát a szívemen éreztem. Valahányszor fölpillantottam, újnak, másnak látszott Goy viruló gyermekteste; idegen maradt nekem és úgy változott, mint a tájék, amelyen röpülve száll át a képzelet. Csönd lett és asszonyszeme sokat tudóan, gyermetegen és sóvárogva mosolygott a szemembe:

– Nem parancsolsz uram semmit? – kérdezte Goy oly lassan, hogy úgy éreztem, mintha a kérdésében rejlő ki nem mondott igéret megállította volna a szívem verését, de az igéret mögött mégis ott lappangott az őszinte megadás és annak büszke tudata, hogy ő a parancsoló.

A lámpás különös fényében szeliden, mint egy nagy, aranyos macska kuporgott előttem az ágyon, megfontolva sodorta a papiruszt, dohányt és kendert aprózott szét és amikor opiumot kevert bele, egyszerre istennővé változott előttem, aki az álmot adja.

Goyt, mint a Kelet legtöbb asszonyát, szörnyü elkényeztetéssel szerelemre nevelték föl, de minden tettében ott volt ártatlan gondolkodásmódjának varázslatos boldogsága, amely úgy hatott, mint a szüzesség. Goy megtette kötelességét és semmi lelkiismeret, aminő a mi keblünkben lakozik, nem akadályozta meg dolgos hűségét az egyetlen élvezet iránt, amelyet ismert és szétosztott. Mély, szomjas szippantásokkal szívtam magamba a füstöt és egyre jobban elkábultam. A leány minden pillanatot fölhasznált arra, hogy magát odaadónak mutassa; képe állandóan változott; nem árulta el egyetlen titkát sem, hogy mindjárt újat ne sejtetett volna.

– Felejtsd el az életet, – mondta szelid feddéssel, mint akit vonakodásom némiképpen megijesztett. – Nem vagyok szép?

– De igen, nagyon szép vagy, szebb mint bárki, akit láttam.

– Ó nem, – mondta elmerengve, – a halvány lányok szebbek.

Túlnagy gyermekszemével rám nézett és amikor hallgattam, mosolygott. Körme vörösre volt festve és egész teste a legnagyobb gonddal volt ápolva.

– Az emberek a ruhával együtt nem vetik le a hazugságot, – mondta Goy, – én nem hiszek semmiben, csak a szerelemben és az örömben, amelyet ád.