Part 9

Fájó nyughatatlanság és tompa nyomás a mellemben csaknem lehetetlenné tette számomra a továbbutazást. Azt hittem, hogy elfúl a lélekzetem és úgy éreztem, mintha vérem szétrepesztené ereit, mint az erjedő bor az edényét. Bódulat fogott el, amely nem hasonlított semmiféle mámorhoz és nem értettem, hogyan élhettem hónapokon át ebben a forró gőzben, de persze nem vettem figyelembe, hogy az idő előre haladt és a forróság tetőpontját érte el. Vadállatként megrohant a visszaemlékezés az elszenvedett lázra; jobban féltem tőle, mint az éhes fenevadaktól, amelyek nem tágítottak mellőlünk és mint a mérges kígyóktól, amelyeknek harapása ebben az időszakban a legveszedelmesebb és szinte azonnal öl. Mintha az egész őserdőt ez a méreg hatotta volna át és teremtményeinek bágyadtsága átragadt az emberre, be egészen a szívkamráig. Nem egyszer parancsolóan kivántam, hogy menjünk vissza a hegyek közé, de Panja és Pasa, akiknek már alig volt ellenvetésük, sztoikus nyugalommal azt tették, amit ők találtak helyesnek és a természet fenyegetődző eseményei közt talán nem is tehettek mást.

Nem érdekelt a pompás vidék, amelyen áthaladtunk; az egyedüli reménység, amely nem engedett összeroskadnom, az volt, hogy a tengerre gondoltam és a halálos veszedelem ellenére, titkos egyetértésben a természet epekedő teremtményeivel, gyakran esőért fohászkodtam az éghez. Növelte a bajt, hogy a térképen már nem tudtam biztossággal tájékozódni, határozottsággal már alig ismertem mást, mint az égtájakat és egészen rá kellett magamat bíznom Panjára, akinek itéletét annál könnyelműbbnek láttam, minél inkább vigasztalt hamis igéretekkel. Az irányt is gyakran változtatnunk kellett, mert leküzdhetetlen akadályok tornyosultak elénk úgy, hogy sokszor alig tudtuk, mekkora utat tettünk már meg bizonytalan célunk felé. Egyszer az ennivaló hiányzott, máskor a víz és hogy keserves szükséget nem szenvedtünk, csak annak köszönhettük, hogy Panja alaposan ismerte az erdő sokféle gyümölcsét. Néha a kinzó éhség ellenére sem volt elég energiám arra, hogy a puskával kissé körülnézzek és akárhányszor egy kókuszdió teje vagy egy ananász volt egésznapi élelmem.

E napok sok nélkülözéséből és szenvedéséből megmaradt egy benyomásom, amely mélyen bevésődött a lelkembe és amelynek erőm utolsó megfeszítését köszönhettem. Kora reggel, még napkelte előtt egy szakadék szűk sziklatorkához érkeztünk, amely nemsokára hatalmasan kitárult a szemünk előtt. A holdvilág és az ébredező reggeli fény küzdelmének az a különös és megható szürkülete terjengett még, aminőt az uralomért folyó harc e magikus fényében csak a trópusokban láttam. A nyugati országokban az éjjel mintha kitérne a nappal elől, csillagai jóval mielőtt a nap a szemhatáron fölbukkan, szeliden elhalványodnak és a félénk reggeli hold, amely hébe-hóba még látható, úgy hat, mint kialvó emlékezés az éjjelre. Indiában azonban az éjjel világossága a beköszöntő napnak fényességével szenvedélyes harcba keveredik, amely annál erősebben hat a lélekre, minél hatalmasabb és állhatatosabb a fényvilágok csöndje.

Körülöttünk fölébredtek az első állati hangok, de semmi sem mozdult. Mélyen a völgyben voltunk és szikláról-sziklára másztunk és ugráltunk egymástól nagy távolságban lefelé, ledölt fatörzseken és mocsaras lyukakon át, amelyekben valami hegyi patak maradványai rothadtak. Nemsokára bambuszfalak tárultak elénk és rövid ideig áttekinthettem az irtózatos szakadékot. Jobbra és balra csaknem merőlegesen leszakadó sárgás sziklafalak emelkedtek minden növényzet nélkül. A távolban eltértek egymástól és megmutatták a gőzölgő, szürkésen csillámló messziséget. A dzsungel olyannak látszott, mint egy barna falú óriási terem sarkában elterülő vastag, zöld takaró és fölötte a reggeli ég tiszta volt, mint az üveg.

A két meredek sziklafal közül a nyugatra eső a közepéig mintha sötétvörös festékkel lett volna befestve, szemben a holdfény zöldesen csillámlott. Mélyen elmerültem a látvány bámulásába. Abban a reményben, hogy utunk legnehezebb részén már túl vagyunk, mintha csöndes, hüvösebb szél jótéteményét éreztem volna és szemem elragadtatással nézte a reggeli fénynek a sziklafalon pompázó arany tüzét.

E fal félmagasságában, ott körülbelül, ahol a napfény ketté osztotta, vízszintesen kivájt út, amelyet valami régi tenger határának lehetett gondolni, haladt végig a kőzetben. Olyannak látszott, mint egy tetővel ellátott út és nagy része talán járható is volt, félkupolaszerű barlangok előtt nyúlt el és néhány törpe pálmának meg áloe cserjének adott támasztékot. A legnagyobb barlang előtt kis sziklasík terült el, nem nagyobb akkora területnél, amekkorát egy vén hársfa déli árnyéka beföd és e sziklasík szélén feküdt valami. Világosan emlékezem, hogy még mielőtt a szememet fogva tartó benyomás tudatossá vált volna bennem, még mielőtt azon töprengtem volna, mi lehet az a sárgás csöndes valami, sejtéssel teli tisztelettel egy tudatalatti érzés fogott el. De azután hirtelen, mintha hangos kiáltással világosított volna föl valaki, rájöttem és pedig anélkül, hogy az alakot és a színt valójában fölismertem volna: a tigris.

Ez volt az egyedüli eset, hogy Indiában szabadon élő tigrist láttam. Egy fatörzshöz támaszkodtam, lehunytam a szememet és ismét kinyitottam és úgy tekintettem föl, mint az az ember, aki azt hiszi, hogy megcsalta a szeme. Sohasem fogom elfeledni a világosbarna sziklafalat, a reggeli fényben úszó kőkupolát és előtte a kőmenyezett védelmében, márványtalapzaton mint trónuson a tigris pihenő Szfinx-alakját. A távolság és a sziklafal magassága kicsinek mutatta, de világosan megkülönböztettem bundájának rajzát és láttam egymás mellett pihenni talpait az ijesztő fej alatt, amely mintha faragva lett volna, a hát karcsú vonalának és a széles tarkónak mozdulatlan befejezője volt és amelynek szeme a messzeségbe nézett. Páratlan fönségesség áradt ki a természet ez izzó emlékjeléből.

Szomorúság fogott el, amelyet sohasem fogok egészen megérteni, de tudom, hogy a kezem ökölbe szorult és reszketett. Most kerített először hatalmába az egiptomi Szfinxnek, e leghatalmasabb kőemléknek szépsége és nagysága, amihez foghatót az emberi szellem és fölismerés soha sem alkotott. Ez az alak az istenség, a természet és az ember fogalmát sokféle ellentmondásukkal egyetlen remekműben egyesíti, amely a kérlelhetetlent kedvesen összeköti a reménnyel, az uralkodni vágyást a bájjal, a veszedelmet az örömmel és az istenséget a játékkal. És nem csupán a távolság következtében, amely köztünk és e mű közt van, hanem magában véve és a mult és a jövő minden idejében a Szfinx a történelem leghatalmasabb emléke, ama történelemé, amely a nagyvonalú fejlődés tudatában nem emlékszik meg apró részletekről és eseményekről és csak fönséges emlékjelekkel méri az évezredeket, amelyek elmulása alatt változatlan érveréssel dobog tovább az emberi szív.

Egy nagy pihenő macska alakja a napon, magasan fönn a sziklák szabadságában, a dzsungel sokféle kis teremtményének nyugtalanul erjedő ágya fölött, a változó időkön át visszavitte gondolataimat az emberi visszaemlékezés ama legrégibb kövéhez. És magánosságában úgy tűnt föl nekem a pompás állat, mint egy letűnt idő kései utódja, amelynek erős nemzetsége szomorúan búcsúzik már az emberek földjétől, akik elől sok, régen elfeledett lénnyel együtt tágítania kellett.

De itt még az ő uralmának birodalma terült el. Kőtrónusa csillogott a reggeli napban és mélyen lenn e királyi nyugalom alatt az ébredő őserdő megborzongott e fönségesség láttára. Lenn a védő zöldben szegényen, fáradtan és védtelenül cammogott néhány emberke és köztük én, akit megtűrt és megfélemlített az állat uralma.

Este, amikor a sátorban aludni próbáltam, az égnek a fákon át bekandikáló részén vöröses fényt vettem észre, amely nem származhatott a mi tüzünktől. Kimentem és amennyire lehetett, megvizsgáltam a környéket. A hold csak reggel felé kelt föl; láttam, hogy az egész éj izzik és fölébresztettem Panját.

– A pusztaságok égnek, – mondta, miután körülnézett és a levegőt beszívta az orrán, de a szélmentes éjjel nem hozta égés szagát hozzánk. – A hegyek égnek, – ismételte álomittasan, – ezer állat meghal, köztük a kártékonyak. A hegyi malabárok meggyujtják a maradékot, amit a nap meghagyott; gyakran támad tűz úgy, hogy senkisem tudja, ki rakta.

Az izzó fény erősödött és izgató, halvány világosságot terjesztett az éjjeli erdőben, az állatok hangja ritkábban és megtompulva hallatszott, mintha félve tisztelnék a künn pusztító elemet.

– A tűz nem ordít, – mondta Panja és hallgatódzott, – csöndben oson végig a magaslatokon.

Megint lefeküdt aludni, nem fenyegetett bennünket veszedelem, de engem elkerült az álom, amelyet még az imént kerestem, de nem bíztam abban, hogy meg is találom. Képzeletben láttam, mint repdesnek a kék éjszakában a végtelen szürkészöld halmokon végig a vörös, lobogó tűzzászlók és mintha hallottam volna hangját a menekülő és futásában utólért állatseregnek, amely a hegyek birtokáért folyó viszálykodásban, a szüntelen harc helyén az ember áldozata lett. Reggel felé a füstön át fényleni fog a hold, míg a nap a hegyek aranyos taraját meg nem gyujtja a mozgalmas kép fölött; ott fönn minden csöndes volt, ott már régen lezajlott az örökös harc.

A szakadékban egy bagoly huhogott, egyszer elfojtott aggodalomban az életért, másszor szerelmi kínban, nagy időközökben mély hangokat hallatott. Amikor a vörös fény erősödött, elhallgatott, a sziklahasadék elnémult, a sötét falak a vöröses ködben megint elárvultak és a magárahagyott éjjel izzó fátyolban tovább vonult.

Az elvirágzott erdő tunya bujaságában hangtalan nyugtalanság rejtőzött és az elporladtak lelkei a multból átjöttek hozzám emlékezetem birodalmába és beszélni kezdtek velem. Mindenféle túléber érzékek feküdtek betegen, lyukakból, üregekből és zöld mélységekből telhetetlen vágy és ingerült lankadtság álarca meresztette egymásra a szemét, a merev bambuszban a szél aludt odaroskadva, mint a mérges gázoktól elbódult pillangó. A föld türelmetlensége, az édeskés megfulás undorító határán, átragadt az élő lények vérére, de már nem segített semmi, nem a kiáltozás és a panasz sem, sem a vígasz és a düh sem. Csak a vízben vagy a tűzben volt a szabadulás. Nem az imént mondotta Panja, hogy a pusztaság magától gyullad meg?

Az eleven csöndben minden fáradtan panaszkodott, a madár, az erdei állat vagy a lezuhanó fa, amely sóhajtva dőlt születésének posványos ágyába. Hallgattam a pusztulás hörgő suttogását, amellyel az elmerültek hangjai elfeledett birodalmukba vezették vissza akarattalan gondolataimat. Zöld szemével gonoszul megint kacérkodni kezdett velem a láz és úgy éreztem, hogy körülölel a halál, amelynek menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva. Az elhagyatottság csodálatosan süket zürzavarában éreztem, hogy a meghalást még nem tanultam meg, tettekre, harcra és erőfeszítésre vágytam vágyakozva és legnagyobb aggodalmam az emlékezés volt a vér lassú, fojtogató elfonnyadására, amit körülöttem követeltek tőlem.

A magam életjogához szükséges bátorságot és erőt talán azért nem tudtam már kifejteni, mert szemem nappal a dzsungel uralkodójának fönségét látta? Az a szorultság, amelyben a természet volt és amelyet óráról-órára hevesebben és egyre lesujtóbb erővel éreztem én is, sőt amely teljes legyőzésemmel fenyegetődzött, gondolataim legmélyén bűnösségem kínzó tudatát ébresztette föl. Van-e érző és megértő ember, aki minden bajban nem magában keresi-e először a hibát? Azok a felelősek, akik fölismerik a dolgokat, ők azok, akik igazán áldozatot hoznak és akik kis dologért éppen úgy, mint nagyért vezekelnek. Nem láttam-e megborzongva és nem ismertem-e föl hódolattal ez ország régi uralkodói hatalmának gyászát és nagyságát a magam módján, mint valami gyalázatos betolakodó és gőgösségem miatt nem voltam-e bűnös a szívemben?

Ha lehunytam a szememet, mintha az eltikkadó világ elgyöngülésében a pestis lehellete hatolt volna át hozzám arról a helyről, ahol az áloe kékes tüskekarjai között a halott párduc sárga testét láttam, azután ismét azt a napfényben úszó kőkupolát láttam képzeletben, amely mint aranyosan ragyogó menyezet védte az állat trónusát. A tigris volt hivatott arra, hogy ezen a vidéken uralkodjék, őt nem mérgezte meg a dzsungel gőzölgése, a trópusi nap forrósága javára vált vasidegzetű szívós testének, játékból a maga fölfrissitésére átúszta a ragadós folyókat és napokig kóborolt a pusztaságban minden veszedelem és minden baj nélkül.

Szinte az érzékeknek a közeledő láz nyomasztó és aggodalmat okozó hullámzásában, amely összezavarja az ember gondolatait, de a látomás természetfölötti tisztaságát is megadja, úgy éreztem, hogy nem lehet túlságosan messze mögöttünk az az idő, amikor az állat uralmát a földön fölváltotta az ember uralma. Mintha megfélemlített érzékeim előtt bebizonyult volna, hogy az emberi kevélység, amely törékeny városaiban könnyelműen biztosságban gondolja magát, botorul mennyire túlbecsüli hatalmának terjedelmét és uralmát. És megint úgy éreztem, mintha ennek az országnak és régi népeinek szelleme ihletne meg és meggyőzné a szívemet. Megértettem a tant, amely az állatot tiszteli, imádja és sohasem öli meg, amelynek vallásos öntudata és hitvallása mély vonatkozást sejtet az állattal és amely a tétlen türelmet, a hódoló várakozást és alázatos engedelmességben a szent kitartást dicsőíti. Ahogyan nekem régen egy felejthetetlen áloméjjelen megmondta a fogsága legyőzésén diadalmaskodó majom.

De amiként a bizonytalan hajlam a hódolatra aggodalmat teremt, de még nem megnyugvást, amelynek békéje csak a megtörtént fölismeréssel köszönt be, azonképpen ebben az órában titkos megreszketéssel úgy éreztem, hogy az állat uralma a földön még nem ért véget, hanem ha mindjárt elrejtőzve és megszorítva, de mégis eredeti hatalmával és sötétségével most is él.

Hucnak, a majomnak fáradt vonásaival, aki a régi isteni birodalom túlvirágzott romjai közé tett könnyelmű utam kezdetén jelent meg nekem, újra elém állott ennek a letűnt időnek szelleme és rám tekintett szürke szeme: «Még mindig az állat uralkodik itt, körülötted, a hozzája tartozó természet keretében, amelybe az ember nem hatolt be mélyebbre, mint a szú a fába, ott elrejtőzve egyenes alakjába, a fehér bőr alatt, az okos homlok és a szép szem mögött. Még mindig nem elég gyorsan és könnyen történik a hüvelyben a változás? Nem csupán csatatereken és a lángra lobbant tömegek zsibajában, hanem csöndes szobákban is vagy nyilt piacokon, a szentek kínzó cölöpei alatt vagy a legédesebb beszéd hizelgésében? Még mindig az állat uralkodik. A föld bölcseit világi útjukon megreszketteti az ordítás, amely körülöttük fölhangzik, mikor sietve, ruhájukat összekapkodva, megsebesült reménységgel élik át idejüket.»

Az éjjel tüzes léptekkel lomhán cammogott előre, az égő pusztaság visszfénye lassanként kialudt, de mintha megnövekedett hőség maradt volna utána; a közeledő reggelnek még lehelletét sem lehetett érezni. Hasztalan kutattam az égen a hajnali csillagot és a komor viharfelhőkkel együtt, amelyek az izzó mindenségben mint gonosz sejtelem nyomultak előre, mellettem egyhangúan ismét megszólalt aggodalmam hangja:

– Az állat uralkodik. Ha beköszönt a reggel, kifolyt a véred, ebben a fülledt, zöld köpenyben meg fogsz fulladni.

Gyötrődésemet nem a testem halálának gondolata okozta, hanem az állat uralmának e komor sejtése és az a reménytelenség, amellyel az őrület határán kivezető utat kerestem, megváltó bizonyosságot, a jövő világosságát. Ahogyan a kétkedő ember kedvesének életében jobb akarata, de sőt lelkiismerete ellenére bizalmatlankodva a bűn bizonyítékait keresi, lelkem ez éjjeli órákban éppen úgy kereste a föld történetében az állat jeleit és lelki szemem előtt megint fölmerült a Szfinx képe. Az emberiség régi emlékeiben és a magam élményeinek emlékében egybeolvadt a sziklafalon pihenő tigris alakjával. Mintha az a jelenség, amelynek megpillantása az elmult napon meghökkentett, misztikus összefüggésben a régi emberfélelemmel és embertisztelettel magyarázó fényt vetett volna az én fölismerésem világába is és azon az éjjelen semmiféle emberi bölcseség és semmi meggyőző erő nem tudott volna eltéríteni gondolataim útjáról.

Az egiptomiak régi népében világosan élnie kellett annak a tudatnak, hogy az állat uralma nincs legyőzve, csodálatos szerves egységben megteremtették a macskatestet az emberfejjel és az embertestet az oroszlánfejjel. Istenségekké avatták a szobrokat, bennük tisztelték őket és magukat látták meg bennük.

Mialatt gondolataim a bizonyosságot keresték, a döntő ellenértéket, az igazság hirdetését, hogy az állat mégis le van győzve, elvonult előttem János is, aki legtisztábban szerette a Golgota isteni-bölcs szentjét. Őt is, akit annyira áthatott mesterének emberi fönsége és isteni diadala, mint senki mást, az ember fia jövendő birodalmának elragadtatott sejtésében megrémítette az állat. Utolsó látomásaiban, amelyekben a félelem és a remény a megrontott testben széttépte a szerető lelket, megjelent neki az állat:

«És a tenger homokjához léptem és láték egy fenevadat feljőni a tengerből, melynek valának hét fejei és tíz szarvai és az ő szarvain valának tíz koronák és az ő fejein a káromlások neve. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett, de az ő halálos sebe meggyógyíttatik és az egész föld csodálá a fenevadat. És imádták a fenevadat és mondák: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Ki viaskodhatik vele? És adaték neki, hogy a szentek ellen hadakoznék és őket meggyőzné és adaték neki hatalom minden nemzetségen.»

A forró őserdő kavargó sötétsége, mintha közeledő ájulás környékezett volna, elhomályosította túléber érzékeimet és szegény gondolataim, mint halvány lidércfények röppentek rajta keresztül. Akkor bizonyos voltam közeli halálomban és határozottan tudom, hogy árnyékához sohasem voltam közelebb. Szívemben, amely sötétségben és a föld rettentő hőségében megváltásért esedezett utolsó reményként, meg nem értve és komor szomorúsággal, leirhatatlan vágyódás támadt a reggel után. Úgy látszik, hogy kevéssel a legutolsó emlékezésem után, magam fölött az állat gőzölgő torkával, elaludtam.

De az álom, amellyel a nappali fényben fölébredtem, könnyü volt és kedves, mintha valami kegyes szellem derült biztatással akarta volna megjutalmazni gondolataim zürzavaráért. Velünk, földiekkel gyakran megtörténik, hogy a sötétségnek váltakozása és kiegyenlítődése a világossággal az alvás és az ébrenlét változásával megy végbe vagy néha megfordítva is lehet, mintha állapotunk természetes változásának célja a kiengesztelés és kiegyenlítés lenne. Ezzel lehet megmagyarázni azt, hogy vidáman eltöltött nap komor álomképekben tükröződik vissza vagy hogy a meghalás borzalmas kínja után kimondhatatlan béke ül a halott arcvonásain.

Nem emlékszem álomra, amely nagyobb világosságot terjesztett volna a lelkemben és nincs jótétemény azzal a nyugalommal összehasonlítható, amelyet az álmomban kegyes kinyilatkoztatásként aggodalmam kínjához és kétkedésemhez csatlakozó megoldás adott. Azok a fölismerések, amelyeket az álmok közvetítenek nekünk, a tapasztalás különös ártatlanságával birnak, gyakran úgy tünik föl, mintha kizárnának minden tévedést, amelybe az éber agyvelő esik készséges gondolkodásában, remélve, hogy a sokféléből sok és a különféléből különös valami lesz. A töprengés ellensége a gondolkodásnak, mert a jó gondolatok úgy jönnek mint a világosság vagy a melegség, váratlanul, ahogyan a nap egy pillanatra áttör a felhők fátyolán vagy ahogyan a bimbó pattan ki a bokrán a tavaszi esőben. Az álom tehát tevékeny barátja lehet a gondolkodásnak és a gyakran tréfásan használt mondásnak, hogy kinek Isten akarja, álomban is megadja, éppen úgy megvan a mély értelme, mint az emberek ősi törekvésének, hogy az álmot helyesen megfejthessék.

Ragyogó menetben, amelyre a sötét földön egyedül és élesen hullott le a fényes égi sugár, elvonultak előttem álmomban a történelem ama szentjei, akik legyőzték az állatot. Feneketlen mélységből, amely egészen sötétségbe volt ágyazva, olyan ragyogva jöttek sorban, mintha fekete földön éjjel fehér patak folynék. És mindannyiszor abban a pillanatban, amikor egy-egy alak világosan fölismerhető volt, elolvadt legfontosabb hitvallásának nagy igéjében. De ennek az igének elhangzásakor, amely fénysugárként ömlött a lelkembe, elmerült az igehirdetőnek arca és neve, de úgy tűnt föl nekem, hogy a szentek akarták így. A közelükben levő félhomályban kiséretükben megbilincselt állatok hatalmas körvonalait vettem észre. Közöttük egy százszorosan összevissza csavarodott és nagyon pompás sötét, izzó színű sárkányt pillantottam meg, föltünt és elmerült a kedves leányvállon Sechmet oroszlánfeje, a megkoronázott szent kígyó, fölfujt nyakkal torkának mérge alatt és a fehér ökör.

A szentek közt megint elém jött az a legcsodálatosabb próféta, akit a népek vallásai ismernek és akinek az állat hatalmáról szóló szavai röviddel előbb az eszembe jutottak, de megjelenéséből eltünt a megpróbált vértanú aggodó magatartása. Ő volt az utolsó; vele és istenségének szavával szétfoszlott a tündöklő menet:

«Én vagyok az első és az utolsó. Én vagyok a kiválasztott nemzetség eredete, tiszta hajnali csillag.»

TIZEDIK FEJEZET. Mocsári zsarnokok.

Nehezen lehetne pontosan meghatározni azt az időt, amely elmult annak az éjjelnek belső élményeitől, amelyen az állatot megláttam, addig a reggeli óráig, amikor kevéssel utóbb Panja hangosan ujongó szavát hallottam a bokrok közül. Hangos beszédének megcsendülésére sok igérgetése után most először kezdtem szabadulásunkban teljesen bízni. Kezdetben mindig csak egy-egy szót értettem meg és mert a kiáltozással inkább énekelt, mint beszélt, nem tudtam, hogy mit akar tulajdonképen, míg végre nevetve állott meg előttem és az örömtől reszketve azt ujságolta, hogy egészen a Kumardarynak, Dél-Kanara nagy folyójának partjáig hatoltak, amely Kurg és Maisur hegyeiből kapja a vizét és Upanangadi mellett a Netravatiba ömlik. Ahol ez a tengerbe torkol, ott van Mangalore, az a város, amely a mi célunk volt.

– A folyóban még elég a víz a legnagyobb kanu számára is, – mondta Panja boldogan, – ha csónakokat szerzünk, egy lépést sem kell többé gyalogolnod, míg Mangalore pálmáinak árnyékába ülsz és jöhet az eső is. A folyón hamar leérünk.

Derült biztossága eleinte átragadt rám is. Az ő előadása szerint, pontosan északról délnek tartó lejtőn a folyó jobb partjához közeledtünk, tehát az elmult hetekben, valószínűleg a lázamat megelőző forró napok boldog vándorélete idején, egyszer már átkeltünk az ágyán. Hirtelen különös kijózanodás fogott el, amely új életerővel, de egyszersmind mély elkedvetlenedéssel járt. A megszokott életmód szürke képeivel egy megváltozott valóság közelgett és ezzel együtt hiányos lett és hazug az álom mélyebb valósága. Ó, az elmult idő élményeit bizonyára sohasem felejtem el, de mintha hirtelen sokat vesztettek volna áhitatosságukból; ami egykor szent volt lelkem komolyságának, azon ezentúl már csak elnézően mosolyogni fogok. Igaz, hogy a multnak ama szépsége nagy volt egykor és fontos, de most már nem volt az egyedüli szépség, mert az új világ ismét meg fogja kivánni teljes odaadásomat, komolyságomat és áhitatomat.

Ekkor határoztam el, hogy élményeim nagy világáról sohasem fogok írni vagy beszélni, hanem akár az egyiket teszem, akár a másikat, a külső eseményekhez fogom magam tartani. Megfordultam és mintha még egyszer mindent áttekinthetne a szemem, magam mögött mindent megláttam, ami lesujtott és fölemelt. De csak azok az áthatolhatatlan zöld falak, amelyeknek pálmadísze a napon csillogott, kinálkoztak a szememnek, lábunknak már a nyoma sem látszott, feledve voltam azon a területen, amelyen gyorsan haladtam át, amelyet csak sejtve értettem meg és félénk lélekkel szerettem.

Ma, évek multán, ráhajolva a fehér lapra, amely gondolataimat, örömeimet és emlékem képeit és színeit fogja megőrizni, jobban megértem azt a bánatot. Akkor a visszafordulás órája remegtette meg keblemet, akkor úgy éreztem, hogy maradnom kellett volna, mert nincs a világon érintkezés és ölelés, amely boldogságra nézve a természetével lenne összehasonlítható, mert ez ártatlan marad és nagyvonalú és élettudatunk sehol sem érzi magát biztosabbnak, mint benne. Valószínű az is, hogy akkor visszaemlékeztem az európai élet nyughatatlanságára és erőszakosságára, amely kiterjed minden emberi föladatra és célra, de boldogságot nem ad. Boldogság nem lehetséges a magábaszállás nyugalma nélkül, mert önámításnak szegénység a vége.

És emellett mégis izgatottan kivántam a rám váró új dolgot és határozottan tudom, hogy már akkor megérintett jövendő élményeimnek megsejtése. Vágyakozó léleknek éppen úgy előre jelt adnak magukról a szellemi világ viharai, mint ahogyan a természetben előre megérezhető a zivatar vagy a napos idő. Egy pillanatra úgy éreztem akkor magamat, mintha a dzsungelvadon bokrain át lelátnék a tengerre, megpillantanám a nagy és kicsiny, majd hajlott, majd szálegyenes pálmák nyugtalan tömege fölött a hindu város kékes füstjét és itt-ott egy fehér fal csillámlását. A zöldből, barna fából épült templompagoda csipkés vonalait láttam kiemelkedni és mögötte az óceán kék síkját. Ilyennek képzeltem el a régi szellem lakóhelyét és semmi találkozásra sem vágytam forróbban, mint e szellem valamelyik fiáéra. Utamon itt-ott találkoztam ugyan brahminokkal, de egyikkel sem léptem érintkezésbe, mert azok közülök, akiket ma meg lehet közelíteni, szokásra és képzettségre nézve többnyire eltávolodtak nemzetségük hagyományaitól, már nem papok vagy tudósok, hanem kalmárok.

Azt azonban tudtam, hogy Mangalore régi hely, amelyet az új világ csak kevéssé érintett, a nyugati part ama kevés nagyobb tengeri városainak egyike, ahová nincs vasút, sem gőzhajóközlekedés és ahol, mint egyébként csak benn az ország mélyében, még nagy hatalma volt a papi kaszt uralmának. Mivel ezenfölül ott úgy a jezsuiták, mint a protestánsok egyházi működésük telepeit tartották fönn, a szellemi harc élénken és titokban nagy hullámokat vetett a városban.

Így megoszlott érzésekkel, barna társaim kiséretében az utolsó napot vándoroltam át az őserdőben. Dél felé kis faluhoz érkeztünk, amely a folyóhoz közel alacsony dombon épült és amelyre csak egy elefánt trombitálása hívta föl a figyelmünket. A folyót magát egész napon át még nem láttam meg, ámbár mocsaras partja mentén haladtunk tovább, csak a vizi madarak gurgulázása és hápogása árulta el és a levegő mocsaras gőze.

Nemsokára kitaposott ösvényre jutottunk, amely sok kanyarodással, magas nádasok közt mint valami barna szalag haladt tovább és nagy idő multán itt találkoztunk ismét emberrel. Öreg asszony volt, aki botra függesztett rézüstöt vitt a vállán és leszámítva a kötényét, meztelen volt. Szemöldöke hennával volt színezve és homlokára sötét jel volt festve, amely nagy pókhoz hasonlított.

Intettem neki, mire félénken közeledett, azaz inkább megállott és megengedte, hogy én menjek feléje, azután fölemelte a karját és meghajolt; magatartása arra vallott, hogy kész minden szolgálatra, de a legrosszabb esetben a futásra is.

Panja belenézett a fazekába.

– Pfuj, – mondta, – béka kuporog benne.

Csak nehezen tudta magát az öreggel megértetni, aki egy szót sem tudott hindusztánul és csak nagyon keveset értett kanarai nyelven, de megtudtuk, hogy a hegységnek Samaji a neve, hogy a király jól szíveli a fehér urakat és hogy két elefántja van, mindkettő hím.

– Az Isten tudja, miféle király ez, – mondta tiszteletlenül Panja és olyan arcfintorgással nézett reám, amely legalább is kétségeskedést fejezett ki.