Part 13

– Amit négy szem közt bevallok, hat szem közt könnyen letagadhatom. De azt hiszi, fenyegethet-e veszedelem olyan kormány részéről, amely nem mer egyenes kérdést tenni csak azért, mert fél, hogy olyan választ kap, amely beavatkozásra kényszeríti? Engemet nem az ügyességem véd meg, amely felében elnézés volt azzal a személyiséggel szemben, aki nem tudott rajta túltenni, ami engemet megvéd, az a birodalomban velem együttérzőknek hatalma és akarata.

– Azt is tudja tehát, hogy néha a kollektor vendége vagyok? Kérdeztem a legnagyobb érdeklődéssel.

Mangese Rao bólintott.

– Mi Mangaloreban könnyebben meg tudjuk figyelni az európai embert, mint megfordítva. Eleinte az a gondolat foglalkoztatott, hogy ön talán az angol kormány érdekében hívott meg magához, ezért jöttem el. De ez a gondolat hamis volt.

– Ki kezeskedik önnek erről?

– Az ön iparkodása, hogy őszintének tűnjék föl, – mondta a brahmin és mosolygott, – így csak az az ember jár el, aki valóban őszinte.

Nevettem és mert ő komoly maradt, ezt kérdeztem:

– Nos és ha az ön véleményével ellentétben, talán csak közönbös társalgás közben elmondanám a kollektornak a vallomását?

– Nem kapna érte köszönetet, de kárára sem lenne, – mondta különös érdeklődés jele nélkül a brahmin. – Senkinek sem fontos, hogy tizedszer is meghallgasson valamit, amit úgyis tud.

A nap azzal telt el, hogy Mangese Raonak tőviről-hegyire beszámoltam az ő országában eltöltött napjaimról. Nem csak az eseményekről beszéltem, hanem azokról az érzelmekről is, amelyek keresésükre késztettek. Nyugodt szemmel hallgatott meg, itt-ott közbevetett egy-egy kérdést, amely megértéséről tett tanúságot és engemet mindig nagyobb őszinteségre bírt. Végre bevallottam neki az okot is, amiért házamba kérettem és öröme nem volt büszkeség nélkül, amikor előkelő módon arról biztosított, hogy szellemi tulajdonának a java az enyém abban a mértékben, amelyben vágyakozom rá.

– Megértem a szellemet, amely önt kikergeti a világba, – mondta búcsúzóul. – Minden nép egyes fiait mindig megragadja ez a nyughatatlanság, seholsem találnak nyugtot és bejárják a világot. Áldás vagy átok jár velük és ezek az illető emberek értéke szerint támadnak. Az egyiket fékezhetetlen gazdagsága, a másikat üressége kergeti. Az utóbbi azt hiszi, hogy meggazdagodva tér haza, pedig csak rendetlenséget és zavart hagy hátra mindenütt és valójában haza sem visz semmit, mert üres fejben van a legkevesebb hely. A gazdag azonban, amikor keres, ad és vándorlásának insége gyakran annak válik hasznára, akivel találkozik.

TIZENHARMADIK FEJEZET. Az utolsó tűz és a régi szellem.

Akkor még a «Prabuddha Bhârata», a fölébredt India idejét éltük. A nagy szellemi áramlat hirdetői végig az egész országban a népeknek az ősi vallás fényében való egyesülése új hitével termékenyítették meg a lelkeket. Brahma-Samaj működése, aki a Védákat, de különösen az Upanisádokat tisztult theizmus értelmében magyarázta, kisérlet volt arra, hogy a bálványimádás és a babona sötétségében szociális reformot teremtsen meg, ami Raghunatha Raoval megkezdődött és makacs harcokkal először a kasztszellem ellen fordult. Svâmi Vivekânanda neve mint hangos ébresztő terjedt el az alvó, elnyomott országban, de ennek az új igazságnak lappangó lángja sohasem csapott föl a szabadság teljes hitével.

A fölkelés e prófétáit követték mások. A fölfogás különböző irányai pártokba csoportosították követőiket és ami újraéledő országos vallásban való egyesüléssel kezdődött, pártviszállyá fajult és amikor még európai agitátorok is beleavatkoztak a nagy ügybe, egyre nőtt a tömeg bizalmatlansága. A gondolatok áramlata itt buddhista irányba terelődött, amott keresztény eszmék befolyása alá került és az angol politika jól tudván, hogy egységességének hatalma az ellenséges pártok szétforgácsolódásától függ, ügyesen a maga hasznára értékesítette a különböző megmozdulásokat és egymás ellen játszotta ki őket.

Ennek természetesen az lett a következménye, hogy azok a reformok, amelyeket kezdetben az új országos egyház fölépítésére szántak, mindinkább politikai színezetet kaptak, az új vallás fanatikus hívői nemsokára eszközt láttak benne az ország fölszabadítására az angol uralom alól és ez a változás halálos sebet ejtett az ügy szívén és ereje elapadt a célzatossággal és szenvedéllyel teli nemzeti törekvés sokféleségében.

Először Mangese Rao beszélt nekem minderről, akinek őszinte hite az egyesült India lehetőségében magával ragadott, csakúgy mint gyülölete Angolország iránt és érintkezésünk folyamán mindkettő egyre leplezetlenebbül nyilvánult meg. Amily mértékben hitt Mangese Rao érdeklődésem őszinteségében, abban a mértékben nyertem meg a bizalmát és bárha, inkább elvből mint aggodalomból, a gyakorlati részletekbe nem avatott be, csakhamar mégis általános bepillantást szereztem a politikailag harcoló India érdekterületébe.

Föltette, hogy értékesebbek számomra az eszméi, mint az eszközei ezek megvalósítására és rám bízta, hogy a gondolatokból a tett lehetőségére következtessek. Szeretete hazája iránt föllelkesített, reménysége forró volt és fiatalos és érdekes ellentétben volt azzal a megfontoltsággal és magauralommal, amelyet tanúsított. Azért az izzó odaadásért szerettem meg, amellyel olyan ügynek áldozta fel magát, amelynek jelentőségét és kilátását akkor nem tudtam áttekinteni. Bizonyos az, hogy gyors érdeklődésem olyan dolgokba keverhetett volna bele, amelyek rám nézve végzetesek lehettek volna.

De amit a brahmin nagy eszméinek gazdag világából átvitt a politikai küzdelembe, az oly szorosan összefüggött a fiatalságával, mint buzgalma a reménységével. Tulajdonképpen oly kevéssé volt politikus, mint amily kevéssé tudták őt civakodó világukban lekötni az enyém és a tiéd kérdései. Törzsének papi hagyománya, amely vérévé vált, egyre visszavonzotta a szemlélődő csöndbe és a fölismerés alapjában véve hatalmasabban csábította, mint a harc a világ külső ragyogásáért.

Vele való ismerettségem és egyre sűrűbb érintkezésem megváltoztatta életmódomat és fölfogásomat a világról, amely körülvett. Most már gyakran kóboroltam egyedül és elgondolkodva az élénk bazáron át és a templomok sötét kapui előtt, amelyeknek sárga rézlapjai a régi, számtalan kéz és láb érintésétől sötétre csiszolt fán, mint nem is sejtett csodák barlangjainak zárai, titokzatosan csillogtak. Új megértéssel figyeltem az indiaiak homlokán a sokféle jelvényt, amely majd korommal vagy hamuval, majd hennával volt festve és megtanultam a kasztokat egymástól megkülönböztetni.

Valahányszor fölhangzott a templomudvarok homályában a dobolás és fütyülés és az igazmondó gong, újra eszembe jutottak Mangese Rao szavai az egyes szertartások jelentőségéről és az ő reménységével együtt bennem az a kivánság ébredt föl, vajha megtisztulva e pogány torzítások salakjától egykori szabadságában fölébredne a régi szellem.

Egyszer messzi a városon kivül a tenger partján jártunk, az egyenes pálmasorokban és láttam, amint a napfényben barnán csillogó meztelen hinduk a sekély vízben halászgattak. Beszélgetésünk, mint már annyiszor, a politika világi dolgairól hamarosan vallási kérdésekre fordult és talán abban a reményben, hogy végre világosan és határozottan meghallhatom a hinduizmus értelmét, ezzel a kérdéssel fordultam Mangese Raohoz:

– Mi a Brahman? Mélyértelmű gondolatokat hallok, szépséggel teli bölcsességet, megváltó gondolatokat tele tiszta megszabadító hittel, de magát a Brahman fogalmát titokzatos homály födi.

A brahmin erre így felelt:

– Az istenség lényét a szív csak érezheti, én azonban felelek úgy, ahogyan a Védák legrégibb papjai magyarázták meg. Szerintük a Brahman a szellem világossága és a boldogság bú nélkül. A Brahman az öröm, az eredeti tudás, a fölismerésnek mindenre kiterjedő tömege, amelyet boldogság alkot, öntudattal megszerezhető és a legnagyobb belátással van fölruházva.

E pompás magyarázat után közelfekvő volt az a kérdés, hogyan részesülhet a szív ebben az üdvösségben. Mangese Rao kis ideig gondolkodott, azután ezt mondta:

– Elmondom önnek az Atmabodha egyik versét, amely talán nem úgy felel a kérdésére, amint ön föltette, de helyesen megfogalmazott kérdésre a helyes válasz lenne:

A jámbor, ki igaz tudásban jártas, Fölismerés szemével látja meg, Hogy benne van a világ mindensége S hogy ő maga csak egy és mégis minden, Mint vasgolyó, ha tűz izzasztja által, A mindenséget áthatja a Brahman A belsejében és kívülről is A fényével, mivel maga ragyog.

Halkan beszélt és ünnepiesen. Úgy éreztem, mintha egy ezeréves szellemi birodalom emlékezett volna vissza elhalványuló fényére és sötét hatalommal most először fogott el a szomorúság az elveszett Indiáért. Magamban aggódva megéreztem, mily hiábavaló a harc, amelybe mint végzetébe ez az ember itt, mellettem belekeveredett és nyugtalan ingadozás nem engedte eldöntenem, az ó vagy az új világ értéke nagyobb-e. Mangese Rao mintha eltalálta volna gondolataimat, mert némi hallgatás után szabadabban, szinte mintha beszámolna, ezt mondta:

– Nyomasztó annak kényszerű fölismerése, hogy minden, amit nagy áldozattal kivívtunk a rabszolgasorban levő nép számára, egyre a nép bizalmatlanságára ad alkalmat. Amikor elhatároztam a madraszi főiskola látogatását, kitaszítottak kasztom közösségéből és amikor sikerrel küzdöttem azért, hogy az ellenség körében tegyek szert befolyásos állásra, elvesztettem legszűkebb baráti köröm bizalmát. Pedig nekünk indusoknak nincs más utunk arra, hogy Angolországgal fölvehessük a harcot. Ma még a politikai hatalom elnyomja Indiában a szellem szabadságát, de nemsokára itt is, mint mindenütt a világon, a szellem jut hatalomra. Ezzel azután megkezdődik Indiában Angolország bukása. A belátók tudják ezt és már erős áramlat vehető észre, amely a nekünk megadott jogokat ismét megakarja nyirbálni, mert Angolország érzi, hol veheti föl velünk a versenyt és hol nem. De mily keserves, ha ebben a harcban azt kell látnunk, hogy saját földieink, akiknek javáért küzdünk, ellenünk fordulnak.

Később, amikor barátom végzete beteljesedett, gyakran kellett ezekre a szavakra gondolnom, úgy jutottak az emlékezetembe, mint végzetének szavakba öntött sejtelme.

A pálmák közt a színes tenger csillámlott. Elhaladtunk ama hely mellett, ahol a halottakat elégetik. A közelgő estére farakás volt előre elkészítve és a halott, akinek tagjait mesterségesen eltörték, csaknem négyszögbe görbítve, meztelenül feküdt a kis máglyán. Köröskörül sok hamuhely az elmult napokban lefolyt szertartásokra emlékeztetett és hirtelen eszembe jutott, hogy nem egy este milyen különösen kínzó égett szagot éreztem. A lelkek az elégett hús füstjében szállnak föl a Nirvánába. Ránéztem Mangese Raora. E csöndes homlok mögött az a rettenetes reménység égett, hogy nemsokára a lázadás fog üvölteni az utcákon.

A vörös úton egy bélpoklos koldus mászott négykézláb felénk; a sűrűségben rejtőzködött, hogy üldözőinek kődobásaitól meneküljön; most rekedten ugatott és szétroncsolt arcú fejét úgy forgatta, mintha kínjában megőrült volna. A parton hollók gyülekeztek össze, lármájuk fölkavarta a naptól ittas csöndet. Félre kellett néznem, amikor egy embernek minden hústól megtisztított mellkasát pillantottam meg.

– Beköszöntött a pestis és a himlő, – mondta Mangese Rao.

Hazamenet egy szót sem szólt többé. Talán neki is, mint nekem, fenyegetődzően az jutott az eszébe, hogy mennyi ellenség ostromolta és pusztította hazáját, ellenség, amely ellen nem használt semmi küzdelem. Az életnek amaz áldozatai voltak, amelyek valamely nép öregségével és fáradtságával jelentkeznek, az erkölcsök pusztulása, a bűn, a nyomor és az alattomos járványok.

Panja még mindig szükségesnek tartotta, hogy óvatosságra intsen és a maga fölfogásának nézőpontjából igaza volt. Megnyugtattam, amennyire erőmtől telt, ámbár ebben az esetben aggodalmának inkább féltékenység, mint gondoskodás lehetett a szülője.

– Az angolok félnek a barátomtól, Panja. A legrosszabb, ami érheti, az hogy száműzik és ha engemet is ez a baj érne, nem történnék célom ellenére és a magunk költsége helyett, államköltségen utaznánk Bombayba.

Panja minden izgalom nélkül, csaknem szomorúan elfordult.

– Te uram, nem ismered az országot. Ki beszél arról a veszedelemről, amely Angolország részéről fenyegethetne téged vagy a brahmint? Nem tudod, hogy Mangese Raot kasztjának papjai annyira gyülölik, mint a hiénát a sakálok? Fegyvereik elfojtják a kiáltást, a pálmák sűrűjében sötétség van, amelybe bíró szeme bele nem nézhet. Azt mondják a kobráról, hogy csak akkor veszi észre az embert, amikor már a halál kinyitotta a szemét és ezeknek a papoknak a kasztja ezt a kigyót szentnek mondja.

– Hogy érted ezt Panja?

Nagy érdeklődéssel kérdeztem ezt, mert ha indiai napjaim ez őszinte és gyermeki barátja nem heveskedett, akkor bizonyára hinni lehetett neki. Régóta tudtam, hogy a gyűlölet, amellyel eleinte Mangese Rao iránt viseltetett, titkos vonzalommá változott, amely nem szűntette meg féltékenységét, amire azonban jobban fölfigyeltem, mint az aggodalmára.

– Nem tudom, – felelte, – de mért mégy neki a veszedelemnek? Angol emberben csak addig bízhatsz, ameddig a hasznára vagy és ha az ellenségeivel érintkezel, akkor nem tekinthet a barátjának. Mangese Rao a középen van, ahol nem találsz támasztékot, árulónak tartják őt a papok csakúgy, mint a kormány, mert amikor az országért folyik a harc, senkisem nézi az ember szívét, mint ahogyan te teszed.

– Az élet örömeivel, amelyek mindenkinek veszedelem nélkül kinálkoznak, Panja, nem törődöm. Amit kapok, megéri az én csekély kockázatomat.

– Nem azért beszélek így, mert el akarlak hagyni, – felelte Panja egyszerűen.

Régen nem láttam őt ennyire komolynak és elgondolkozva latolgattam a helyzetemet.

Mangese Rao a legutolsó hetekben ritkábban jött el. Megörlő feszültség volt a levegőben, amely annál nyomasztóbb volt, mert oka állhatatosan rejtve maradt, de új barátom hangulata együttlétünk óráiban gyakran derült elfogulatlanságba csapott át. Beszélgetésünk közben megfeledkezett a felelősséggel járó terhekről, amelyeket önként vállalt kötelessége rakott rá. Egy este a szolgája, aki kisérte, egy sziámi párduc bundáját hozta el, amelyet Mangese Rao ajándékul adott nekem. Azt akarta, hogy fogadjak el tőle valami ajándékot és egy pillanatra úgy éreztem, mintha búcsúzásról lenne szó. Szemem egész este gyakran nyugodott a pompás bőr koromsötétjén; a vadon ezer emlékével föltámadt lelkemben a gondolat az éjjelre, India éjjelére és az állat uralmára.

Azon az estén kimentünk éjjel a verandára, a világirodalomra és legnagyobb képviselőire fordult a beszéd. Szárnyas éjjeli népség mozgalmas felhője gyülekezett a lámpa fényében és az asztal nemsokára olyan volt, mint vad összeütközés után a csatatér. A titokzatos éjjel tele volt számtalan teremtményének tropikus lázával és a hold fehéren csillámlott a fényes leveleken.

Nagyon furcsának találtam, hogy Goethe neve német hazájától tengerekkel és világokkal elválasztva, olyan természetesen hangzott, mintha régen az egész lakott föld szellemi tulajdona volna. Nagy életművéről a brahmin az én fiatalos lelkesedésemmel szemben olyan eredeti véleményt mondott, hogy mindig emlékezetemben fog maradni.

– Goethe, – mondá Mangese Rao, – annyira nevelőjévé lett a német nép gondolkodásának és igényeinek, hogy az ön földiei aligha tudják pedagógiai határán túl terjedő jelentőségét helyesen értékelni, mert a legtöbben szinte az ő szemével tekintenek reája és mindent fölülmuló tekintélye nem kapcsolódik olyan hagyományba, amely mértékül szolgálhatna. Mint minden nagy embert, legvégül őt is alakító erejének terjedelme szerint fogják osztályozni és ebben a tekintetben mi Schiller Frigyest tartjuk a legnagyobb mesternek.

A beszéd átterelődött Dantera, akinek nagy, erkölcsi értékét dicsérte és akit mindenekfölött szeretett, Shakespearere és végre Kalidászára, akinek Sakuntalaját jóval többre tartotta, mint amit a nagy angol valaha is érzett, gondolt vagy alkotott.

Megfigyelésének módjából és megokolásából sajátságosan új és általános képet nyertem. Rejtett mosollyal kellett mindazokra a «nagyokra» gondolnom, akiket apáink nemzedéke és vele ifjúságunkban mi is olyan szívesen soroltunk a jelentékeny szellemek közé.

Panja nagyon boldog volt, amikor másnap azt mondtam neki, hogy Mangese Raoval az ország belsejébe szóló utazásban állapodtam meg, amelyben ő is részt fog venni és amely néhány napig fog tartani és Barkur vidékéig és a Shita vízeséséig fog bennünket elvinni.

Az őserdő szélén végtelen éjben a tűznél ültem Mangese Raoval. A pusztaság jajgatott és panaszos hangja vágyódást és gyászt keltett lelkemben. A csillagokat ritkán láttam oly fényeseknek, mint ezen az emlékezetes éjjelen, amelyet felejthetetlenné tesz sok gondolat, aminek a hallgatag ember hangot adott. Panja már akkor sátorban aludt, amit tulajdonképen mindig megtett, ha azt hitte, hogy nincs rá szükség és a dzsungelerdő árnyas homályából tüzünk közelében hallottuk, amint a legelésző ökrök a füvet tépték és nagyokat fujtak a földre. A hold még nem jött föl, de a csillagok fényében is messzire el lehetett látni.

A vacsora után Mangese Rao hallgatagon szívta magasodorta cigarettáját és mint már annyiszor, bizonyára ezen az éjjelen is, sok beszéd nélkül tértünk volna nyugovóra, ha különös esemény föl nem riasztott volna bennünket. Az egyik legelésző ökör, amelyiken még részben rajta volt a szerszám, hirtelen különös módon rázogatni kezdte magát. Ezt a zajt rám nézve csak az tette szokatlanná, hogy Mangese Rao hirtelen gyors egymásutánban két marék rőzsét dobott a tűzre, úgy hogy magas lángoszlop csapott föl, amelynek világánál a kék messzeség mintha rövid időre sötétségbe merült volna és a közelebbi környezet, mint valami vörös terem, kivilágosodott. Fölkelt és óvatosan az állat felé tartott, fegyverét csövénél fogva, ahogyan mindig szokta, kémkedve maga után húzta és én követtem az enyémmel. Indiában kevés veszedelem van, amelynek közeledtét világosan lehetne látni és amellyel nyugodtan lehetne szembeszállni; a végzetes eseménynek hirtelen beköszöntése egy része annak a nagy borzalomnak, amelytől nem menekül az indiai vadonban senki, aki fogékony a sejtelmek iránt. Hogy alapjában véve mennyire nem az életemet vagy barátaim valamelyikének életét veszedelembe sodró egyes esemény rendített meg, hanem inkább érthetetlen közeledésének bizonytalansága tette ezt, látom abból, hogy egy pálmacsoport vagy melegház fülledt levegője még ma is a legnagyobb irtózattal tud eltölteni. A pálmalevél kemény zöldjének szárnyas alakja állandóan a halál sejtelmét ébreszti föl bennem, a kigyó mozdulatát azonban nem nézem más fölindulással, csak azzal, amelyet szépsége és különössége okoz. Bombay egyik szűk utcájában egyszer rámlőtt egy mohammedán hindu, de azért azóta sem féltem a legkevésbbé sem népének embereitől vagy fegyvertől, ellenben meztelen lábnak alig hallható nesze a kőpadlón még évek multán is megrémített. Ebből az eseményből alig emlékszem élénkebben másra, mint arra a tompa, halk «tapp-tapp»-ra, amellyel mögöttem elkezdődött.

És éppen így, ha ezen az éjjelen, a pusztaság szélén határozottan tudtam volna, hogy például párduc ólálkodik a táborunk körül, nem lettem volna oly izgatott, mint most, amikor kétségeskedve majd azt gondoltam, hogy valami semmiségről van szó, majd pedig valami irtózatos dolgot képzeltem el. Nevezze mindenki aminek akarja, elég az hozzá, hogy ökrünket különös merevgörcsben találtuk, annyira reszketett, hogy a szerszáma folyton csörgött és az állatot sehogysem lehetett a tűz közelébe terelni, ahol bajának okát kutathattuk volna. Egyszerre csak azt mondta nekem Mangese Rao, hogy maradjak veszteg és meg ne moccanjak, de nem jutott időm tanácsa követésére, mert a hatalmas állat hangtalanul összerogyott és a földön irtózatos rángatódzás és ziháló lihegés közben kimult. A tűz ismét szerény lángocskára lohadt le és ott látam feküdni a fűben a csillagfényben a halott állat óriási fehér testét, mögötte pedig a kék pusztaság végtelenségét.

A brahmin úgy látszik tudta e hirtelen halál okát, mert figyelemmel és tudatosan mintha szilárd meggyőződésének igazolását kutatta volna. Végre egy nagyobb forgácsdarabot gyujtott meg a tüzön és a füstölgő láng fényénél a kimult állat száján parányi, sötét szélű lyukacskára mutatott.

– Ez az ok, – mondta lassan olyan komolysággal, amely nem volt más, mint meghatottság, – ez a kobra szúrása. Azt hiszem, hogy a legelésző állat a fűben fölzavarta a kigyót.

Borzongás fogott el, amelynek tartós hatását akkor alig tudtam igazán megérteni, de hogy most ember vagy állat lett-e a méreg áldozata, a lábamnál heverő elpusztult élet láttára nem volt döntő fontosságú. Újra éreztem a nagy tiszteletet a kobra iránt és Mangese Rao arcának komolyságán is ott látszott ez a tisztelet, mint nemzetségének egy ősrégi istenségre valló ősrégi emlékezete, amelyet semmiféle fölvilágosítás sem tudott befolyásolni.

Ez az élmény tehette, hogy beszélgetésünk egy ideig a halál gondolatát és fogalmát érintette és elmondom azt, ami e beszélgetésből kitörölhetetlenül az emlékezetemben maradt. Nemsokára ismét ott ültünk a tűznél, amely ezen az éjjelen nem aludt ki többé. A nyugodt embert különös nyughatatlanság fogta el; fájt nekem, amikor láttam, hogy okos gondolatai harcban állnak papi kasztja világfölfogásának a szívében vérévé vált hagyományával. Még ma is olyan tisztán látom egyenesen ülő alakját, amilyen tisztán másnak a tudatában szó nem tudja életre kelteni, homloka és komoly szeme fölött a vöröses fényű selyemturbánt, keskeny, csaknem kecses vállát és lehajtott fejét, amelynek amikor beszélt, olyan tartása volt, mintha gondolatait térdén nyugvó kezéről olvasta volna le. Olykor, ha különös súlyt akart adni valamely szavának, fölemelte sovány világosbarna kezét. Lelkünk fontos kérdéseiről azóta sem beszéltem belemelegedve és szenvedéllyel sohasem senkivel, aki annyi nyugalommal és oly finom tapintattal engedte, hogy társa elmondjon mindent, amit akar. Egyszer így szólt hozzám:

– Annak, aki az ön fölfogásával nem ért egyet, ne tegye könnyebbé a helyzetét azzal, hogy félbeszakítja, mert ezzel lehetetlenné teszi a számára, hogy bebizonyítsa, mily kevés a mondanivalója.

Gúnyolódását egyáltalán különös körülményességgel érvényesítette és legcsípősebb megjegyzéseit barátságosan tette meg. Fölsőbbsége diadalát sohasem élvezte láthatóan és a legbuzgóbban akkor beszélt, amikor ellenfelének vereséget kellett kihevernie. De hallgatása igazán érzékenyen hatott arra, aki megérezte, hogy hallgatásával lemondott és miért mondott le a meggyőzésről.

Egy napon meglátogattam őt Mangaloreban, amikor a jezsuita telep egyik páterével háza előtt az agyagföldön pálmaárnyékban sakkozott. A játék bizonyára mulatatta, de játékfelének véleménye szerint éppen azért nyert, mert mulattatott. Amikor a páter a szemére vetette, hogy azért beszél folyton, mert a figyelmét el akarja terelni, új játszmában állapodtak meg azzal a kikötéssel, hogy játék közben egyetlen szónak sem szabad esnie. A szerzetes kissé bosszúsan veresége miatt, nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Ha ugyan tud annyi ideig hallgatni.

Mangese Rao nem felelt, hanem elrendezte a figurákat. Néhány lépés után ellenfele elvesztette a királynőjét és föladta a játékot, mire Mangese Rao szerényen megjegyezte:

– Csak azért ütöttem el, mert hölgy jelenlétében udvariatlanság lett volna a hosszú hallgatás.

Nos azon az éjjelen a halálról beszéltem, kezdetben meghatottságom könnyelmű túláradásával és fiatalságom romantikus fölfogásával. Mangese Rao figyelmesen hallgatott és végre megszólalt:

– Hallja hogyan üvöltenek a pusztaságban az éhes hiénák?

Kissé kijózanodva igenlően feleltem, mire ő elgondolkodás nélkül, amit csak azok fitogtatnak, akik nem bíznak a gondolataikban, így szólt:

– Micsoda ünnepnapot teremtett a halál a hiénáknak. Ha elhagyjuk táborhelyünket, hogy tovább menjünk, megtalálják az elhullott állatot.

És folytatta:

– Én akkor értettem meg a halált, amikor mint fiatalember egy nyári napon kellemetlen gondolatoktól kínozva és halálos betegséggel a véremben kimentem a város kapuján túl. Nagynehezen, lázban vonszolva magamat egy omladékon haladtam át a pusztaság füvén, amelyet annyira kiszárított a nap, hogy ropogott. Ekkor a kőkockák közt különös villogás lepett meg a napfényben és alig hittem a szememnek, amikor csillogó kigyót láttam a homokban feküdni. A hőség reszketett bőrének pompás szinei fölött, amelyek mintha a gyémánt haragos ragyogásától egészen a rubin csöndes tüzéig a megtört napsugár valamennyi színét egyesítették volna. E vakító látvány pompája és gazdagsága annyira elragadott, hogy kiváncsian közelebb mentem egy lépéssel. De ekkor izgatott zúgás támadt, a lábamnál heverő összegyűrűzött test világító szépsége mint szárnyas rovarok tarka serege emelkedett föl a levegő meleg fényébe és előttem egy kis pusztai kigyó elrothadó maradványa feküdt, amelyen a szétrágott szürke bőr között világosan megkülönböztettem a vékony bordákat és az enyészet édeskés és utálatos lehellete áramlott felém.

A köztünk levő tábortűz bágyadt lángocskákkal kapaszkodott fölfelé a kékségbe, a csillagok földi termébe és éreztem, hogy a csoda hatása alatt megreszket a szívem, amely mintha mindent megértene anélkül, hogy a gondolatok követni tudnák fönséges szabadságát.

– Az igazságot, amely ebben a hasonlatban van, mondám, éppen úgy érzem, mint ahogyan akkor ön érezte, de mint azelőtt, most sem tudom gondolataimat a halálról a fölismerés bizonyosságává rendezni.

– A kígyó felé tett utolsó lépés volt az, amit ön az ön bizonyosságával gondol, mondta a brahmin. Ha meg tudja nekem mondani, hol szűnik meg az élet és hol kezdődik a halál, akkor megmagyarázom önnek a halált. Hol akarja ezt a határt megkeresni, a növénynél, az embernél, a kőnél vagy az állatnál? Akárhová nézek, a természetben minden pusztuló alak megujhodását látom. Még a kőzet kristályainak képződésében is életet látok és e megmerevedett matematikai rendjében, amely éppen annyira tele van gondolattal, mint amilyen szép, azt hiszem, fölismerem a törvényeket, amelyek szerint én lélekzek, mozgok, örülök vagy búsulok. A halál tág fogalom, amellyel azért kell érzékeinknek élniök, mert időfogalmaink korlátozottak. És ami tudatosságunkat illeti, annál távolabb van tőle a hit a halálban, minél inkább belefoglalva látjuk vagy érezzük magunkat minden élőnek a közösségébe. És mégis úgy vagyunk a halállal, mint az igazsággal, biztosabban megérezzük, mint az élő lélek bármely más elemét, de megmagyarázni nem tudjuk. Mindig kétfajta ember lesz, az egyik a maga lénye kötelességének tekinti a halált, a másik egy idegen hatalom önkénykedésének. A ti egyháztok azt tanítja, hogy a halál fizetés a bűnért, de az Istentek önként vállalt kötelességből halt meg.

– Krisztust tehát az önéi közé számítja? – kérdeztem. Azt hiszi, hogy élete módját és gondolatterületét az ön istenségének eszmevilágába sorozhatja be?

Mangese Rao azt felelte: