Part 3

Nem sorolhatom föl, hogy mi minden férget, legyet, tetűfélét és bogarat hoztak nekem ezen a reggelen. Ezekután el tudtam képzelni, mily gazdag India e teremtményekben. Egy öreg asszony fiatal csirkét hozott, amelyet félig fölfaltak a patkányok és már semmi tolla nem volt. Remélte, hogy besorozom a gyűjteményembe. Egy leány, viruló mint a napos reggel, amelyen félénken elém állott, igazán szép, éneklőmadár nagyságú, narancssárga, a szélén a leggyöngédebb lilaszinű pillangót hozott, de ujjai közt úgy szétnyomódott, mint valami villamos vasuti jegy a keztyűben. Elnéztem a gyermeket és ártatlan fényben égő nagy szemét, amely mintha barna selyembe ágyazott sötét bársony lett volna. Évezredes álmok sugároztak ki belőle, nyugodtan és szomorúan, mák és álom. Hirtelen változás történt érzésemben és szomorúság fogott el; egyszerre megszégyenítő világossággal láttam tervem egész semmiségét. Hogyan hihettem végzetes tévedéssel azt, hogy csak valamennyire is közelebb jutunk a természet fönségességéhez, ha teremtményeit üveg alá és szekrénybe rejtjük. Hirtelenül többszörös gyilkosnak éreztem magamat és előttem a véres harcosok serege a jutalmát várta. Ekkor a gyermeknek odaadtam a maradék pénzt, amit Pasa hozott és fölállottam annak kihirdetése végett, hogy kivánságomat kielégítették és hogy több rovarra nincs már szükségem.

HARMADIK FEJEZET. Éjszakám Huc a majom társaságában.

Cannanorei házam verandáján egy reggelen barna hindu fiú állott, akinek vállán majom ült. Nem tudtam, mióta állt már ott, mert a benszülöttek szerényen meg szokták várni, míg az idegen úrnak tetszik őket megszólítani. Sőt még akkor is, ha azt hiszik, hogy már régen meglátták őket, türelmesen tovább várnak, gyakran órák hosszáig, míg figyelemre méltatják őket. Indiában való időzésem első idejében ez a körülmény gyakran nem csekély ijedtséget okozott, mert még a házbeli szolga is, ha belép a szobába, csöndben várakozik a gazdája közelében, amíg megszólítják. Bitsapurban, ahol utazásom kezdetén rombadőlt királyi várak közepette ütöttem tanyát, megtörtént, hogy éjjel az iróasztalomnál egyszerre csak az az érzésem támadt, mintha valaki mögöttem állana. Ez a félelem a késő éjjel elhagyatottságában sokkal több aggodalmat okoz, mint valami hirtelen, váratlan összetalálkozásnak a bizonyossága. Még ma is egészen határozottan tudom, hogy jó ideig nem mertem hátranézni és amikor végre lassan mégis megtettem és mögöttem a sötétben sötéten egy barna alak körvonalát láttam meg, fölugrottam, mintha maga az ördög állított volna be hozzám. A szolga abban a biztos hitben, hogy már régen tudok a jelenlétéről, szerényen és türelmesen várt, míg megszólítom. Mivel a hinduk tisztán meghallják a meztelen láb lépését még kókuszgyékényen is, kioktatás nélkül nem értik meg, hogy a mi fülünk a közeledés határozottabb bizonyítékához van hozzászokva. Szerencsémre az én ijedelmem akkor annyira megijesztette az éjjeli jövevényt, hogy nevetnem kellett és ez fölszabadított és kiragadott a rémületből.

Sokan, akik a mai Indiáról írnak tudósítást, könyvekben és hírlapokban egyre ismételgetik, hogy ennek az országnak minden titkát és csodáját és minden misztikumát régen leleplezték. Ezek Indiában valószinűleg csak az újdivatú szállókat ismerik. Én mindenütt megtaláltam a Védák poetikus fényét és Kalidásza szellemét és csak magában az országban tanultam meg igazán méltányolni és megérteni és a modern próféták sajnálatos kijózanodásával csak azt a gondomat szegezem szembe, hogy erőm nem elég, hogy helyes képet adjak minden jelenség misztikus fönségességéről és titokzatos varázsáról. Persze aki India csodáit a büvészek mutatványában keresi és megcsalódottnak érzi magát, ha nincs alkalma arra, hogy egy szabadon lógó kötélen fölmászhassék, nem kapja meg amit várt, de nem csak Indiában, hanem mindenütt a világon megcsalódik, ahol azt hiszi, hogy valami derék dolgot élhet meg anélkül, hogy maga derék ember volna. Mert nem a sötétség és homályosság, nem is az érthetetlen vagy titokzatos események fantasztikus fenyegetődzése teszi ki a misztikumot, hanem mélyebb értelme szerint sokkal inkább magába foglalja azt a bizonyosságot, hogy az örök igazságok fölismerésünk határain túl is tovább hatnak.

Az a fiú, akit házam előtt láttam, a majmot ajánlotta föl nekem megvételre. Panja révén értesültem az ajánlatról és arról is, hogy milyen hasznos minden kerttulajdonosnak, ha majmot tart.

– Lehozza a fáról a kókuszdiót, – mondta Panja.

A kicsiny, szürkésbarna állat, amely körülbelül akkora volt, mint egy foxi, öreg arcával nyugodtan nézett reám magas helyéről. Láncra volt kötve, amelynek vége gyűrűt alkotott sovány dereka körül. A fiú késznek nyilatkozott arra, hogy a majmát bemutatja és valóban rendkivül jól betanított állat volt. Alighogy megszabadult a bilincsétől, gyorsan fölmászott az egyik pálmára, lecsavart egy nagy diót és türelmesen ismét megláncoltatta magát, mihelyt a dió leesett és maga, jóval lassabban, lemászott. Panja alkudozott a fiúval és mialatt anélkül, hogy megérteném a szavukat, mindkettőjüket figyeltem, észrevettem, hogy látható aggodalom szomorítja el a hindu fiú arcát. Vágyódó és szomorú volt egyszerre.

– A majmát csak bérbe akarja adni, – mondta Panja, – azért, mert ostoba.

Nekem más színben tünt föl a dolog; világosan láttam, hogy a fiú vágyva-vágyott az összeg után, amelyet elérni remélt, de örök időre csak nehezen tudott megválni a majmától.

– Igérj neki öt rupiát, – mondám.

Panja egyet igért. A fiú reszketni kezdett, mert már ez a kis összeg is, a mi pénzünk szerint nem egészen két márkát tett ki, nagy kincset jelentett neki. Minthogy a gyerek megindultsága azért kötött le, mert megérezni véltem, hogy nem csupán a pénzvágy dolgozott benne, Panját félre nem érthető jellel figyelmeztettem, hogy ideig-óráig engedelmességet kivánok tőle. Tudta, hogy az ő ellenőrzésére elegendőképpen értettem a kanarai nyelvet és a magát mindennek megadó kétségbeesésbe roskadt össze, mit mindannyiszor megtett, valahányszor a vesztembe rohantam anélkül, hogy az ő szolgálatkészségével törődtem volna. A fiútól megkérdeztem:

– Mért nem akarod eladni a majmot?

– Más tulajdonom nincs, – felelte a fiú.

– De ha nagy össszeget adok érte, könnyen szerezhetsz új majmokat. Adok öt rupiát.

Panja az összeg említésekor fulladozni kezdett és meg kellett ismételnie.

A fiú annyira reszketett, hogy a legszívesebben karomba zártam volna. Habozva mondta:

– Nincs még egy olyan jó majom, mint Huc. De, – fűzte hozzá gyorsan és szomorúan, – ezért a nagy összegért neked adom. Te nem fogod Hucot megverni, sem megölni és ha megengeded, néha majd eljövök és benézek a kert kerítésén.

– Miért adod el a majmodat, ha szereted? – kérdeztem.

– Igazán lefordítsam ezt neki? – kérdezte Panja.

Ránéztem és mint valami automata, lefordította a szavaimat.

A gyerek egyszerűen, panasz és vád nélkül, így felelt:

– Szüleim éheznek.

És a beszélgetés folyamán különös történetet tudtam meg, amely élénken érdekelt. A fiúnak az apját, miután áttért a kereszténységre, a német missziós társaság abban a szövőmühelyben alkalmazta, amelyet Cannanoreban a missziók tartanak fönn. Mivel azonban többször lopáson kapták rajta, elbocsátották. Atyafiai, akik már régen hitehagyottnak tekintették, most hogy visszatért közéjük, nem akartak róla tudni, itt is mint ott száműzték és nyomorba jutott. Azt ugyan megértettem, hogy iparműhelyben nem lehet tolvajt használni, de e tapasztalat után némiképpen kétségbe vontam, hogy templomban helyén van-e a szövőmühely. A kalmárok és a papok semmiféle templomban sem lesznek egymásnak áldására, legkevésbbé a keresztényben.

Ezen a téren még meglehetősen érdekes tapasztalatokat tettem és meg is ismertem Istennek néhány ilyen szolgáját, valamint gondolkodásukat és lényük értékét. Panjanak nagy szomorúságára szerződést kellett kötnie a fiúval, amely szerint Huc majomnak a tulajdonjoga két hónapig az enyém volt és ezért öt rupiát fizettem ki előre. A tulajdonosnak jogában állott, hogy a majmát hetenként kétszer meglátogassa és el is vihesse abban az esetben, ha én a kikötött időnél korábban távozom Cannanoreból.

A gyerek boldogan haza sietett és Panja fölmondta nekem a szolgálatot; ezt azonban nem kellett komolyan vennem, mert gyakran megtette. Amikor látta, hogy nem törődöm a dologgal, állva maradt és rám nézett.

– Sahib, – kezdte, – néhány hét alatt tönkre mégy és mi lesz akkor velem és öreg anyámmal, testvéreimmel, anyám testvéreivel és a purrhai rizsföldekkel?

Udvariasan feleltem:

– Panja, amikor néhány héttel ezelőtt előlegednek tizedik rupiáját fizettem ki, azt mondtad, hogy meghalt az anyád és a temetésére kell a pénz.

– A nagyanyám volt, – mondta Panja, – beszéljek róla?

– A nagyanyád akkor halt meg, amikor Bitsapurba érkeztünk.

– Te mindent összazavarsz, – mondta Panja szomorúan, – csak az előlegre tudsz pontosan visszaemlékezni.

Ezt a megrovást azért érdemeltem ki, mert Panja előlege kétszer akkora volt, amekkorának mondani merészeltem és komolyan elhatároztam, hogy a jövőben becsületesebb leszek.

Amikor estefelé hazatértem a tengertől, ahol a halászváros partján csónakot vásároltam, a szobámban találtam Hucot. Panját nem lehetett előkeríteni és Pasa a veranda bejáratánál szótlanul föltálalta a rizst. Figyeltem mozdulatait és nyugodt tevékenységét. Kivette a forralt vízzel telt agyagkorsókat bambuszhintáikból, ahová lehülés végett kerültek, komolyan és gondosan hozta az ételt és a gyümölcsöt, mindent kis adagban és kedves elrendezésben, gyömbért, pirított pizanggyümölcsöt és rizst curryvel és kókuszlét. Akkor már régen megszoktam az indiai ételeket, amelyeket nagy változatosságukban igazán csak nagyon kevesen ismerhetnek meg, mert még a hindu szállókban is azon vannak a benszülöttek, hogy az európaiaknak európai módon készítsék el az ételt. Aki megismerte az indiai gyümölcs sokféleségét és szükséglete szerint tud velük élni, az jól el van látva Indiában és a táplálkozásnak ezt a frissítő és egészséges módját mindennél többre fogja becsülni és sohasem fogja elfelejteni.

Amikor Pasa az ananászt és a banánt hozta és az első mangogyümölcsöt, amely még nem Malabarban érett meg, az étel mellett az asztalon ülve meglátta Hucot, a majmot és megijedt.

– Majd kiviszem, – mondá.

De én kijelentettem, hogy beszélnem kell a majommal, mire csöndesen távozott. A majom eleinte nem nagyon bízott bennem és női óvatosságával mindig visszaakart vonulni, de nemsokára rájött, hogy a javát akarom és látszólag közönyösen nézett rám és fáradt, mindig kissé lelógó kézzel habozva fogadta el, amit neki nyujtottam. Nagyon bizalmatlankodott szegény az emberekben, mert Indiában nincs jó sora a fogságba jutott majomnak, el kell szenvednie a gyűlöletet és a megvetést, amely rabló társainak szól. Mindenki aki elmegy mellette, egy darabig azzal szórakozik, hogy a foglyon tölti ki haragja egy részét, amelyet szabadon élő testvérei keltettek föl a pálmák koronái biztosságában tanusított szemtelenségükkel és csúfolódásukkal. A leggonoszabbul azonban a gyermekek bánnak vele, akiknek meggondolatlan kegyetlensége seholsem nagyobb, mint Indiában, mert korán hozzájárul az indulat és a vér romlottsága, és ugyan mit ér egy majom élete Indiában, ahol az emberi életnek is alig van értéke. Az a fiú, aki Hucot hozta, az állathoz való viszonyában kivétel volt.

Még sütött az esti nap. Mivel a kert sűrűjébe keskeny rést vágattam, kipillanthattam a tengerre, de csak a fensíkot láthattam, amely mögött lélekzett, éreztem hüsítő fuvalmát és hallottam tompított robaját a sziklákon. A fensíkon két pálma körvonalát pillantottam meg, az egyik mint a gyertyaszál egyenesen emelkedett a magasba, míg a másik enyhe ívben alázatosan oldalt hajolt. Kecses alakjuk finoman és feketén, mintha szénnel volna megrajzolva, elvált az esti ég vörös hátterétől, a tenger melódiájában a szabad eget föltáró amaz út közepén emelkedtek, amelyen míg Cannanoreban időztem, minden este végigtekintett a szemem. Már régen elhagytam a várost, de ez a kép még sokáig megjelent lezárt szempillám alatt és vele elvesztett és elsülyedt alakjai indiai életemnek, melynek nagyszerűségét földi száj nem tudja elmondani. Európa lázas nagyvárosainak forgatagában, az utcai kavargás közepette, kivilágított termekben csacsogó és nevető emberek közt, vagy éjjeli munkahelyem magános csöndjében még most is megjelenik előttem ez az egyszerű kép és vele föltámad az oceán nagy melódiája és a víz szava a sötét sziklákon. Az idegen iránt érzett olthatatlan vágy ez és nagy béke.

Leszállt az est, de Huc egészen érthetően kifejezte azt a kivánságát, hogy a közelemben akar maradni, amibe bele is egyeztem, mert szüntelenül fogva tartott az a különös szorongató tudat, hogy még sok beszélni valónk van egymással. Semmiféle élő lény sem unszol bennünket annyira, hogy elgondolkozzunk rajta, mint a majom. Mialatt lassan egymásután több pohár nehéz indiai pálmaborral örvendeztettem meg izolált lelkemet, álomalakjaimnak megszokott sora szőlőlevéllel megkoszorúzva elvonult a szemem előtt és szívem lassanként megszabadult a mindennapi élet erejétől, hogy jobb és fölsőbb erővel cseréljem el, amely hatalmáról nem tud földi bizonyitékokat adni. Ez óra alatt Huc csöndesen és elgondolkozva ült előttem és türelmesen figyelt engem. Különösképpen gyöngéd, világosszürke szempilláit, amelyek vékony guttaperchára emlékeztettek, csak ritkán emelte föl látszólag fáradt szemének felén túl és sötét aggastyánkezecskéje a fekete körmökkel álmos és külön életet folytatott, amiről mintha gondolatai semmit sem tudtak volna.

– Huc, – szóltam hozzája, – kikölcsönzött majmom, az emberi szív, ha társaság nélkül a bor szárnyas vezetésére bízza magát, az egész világon mindenütt ugyanazt az utat kezdi meg, csak fokra nézve különbözik egymástól, de olyan mint az a közösség, amelynek részesei mindazok, akik ugyanegy szentség áldása alá rendelik magukat. Úgye először mintha csöndesen visszavonulnának a napi gondok, hogy érzésünk meglepődve és nagy örömmel kutassa ennek a menekülésnek az okát? Kínzó tanyájának most kizöldült helyén fölemelkedik reménységünk barátságos angyala, aki anélkül, hogy szemünket kápráztatná, ünnepiesen bizonyosságá teszi azt, ami a legszebb a jövőnkben, úgy hogy észrevétlenül és titokban kivánságaink céljához jutottunk. De hiába úgy vagyunk, Huc, hogy célhoz érvén hirtelen elszomorodunk, mert azoknak a jóknak, akikké a bor alakít át bennünket, nincs kedvükre, hogy kivánság nélkül legyenek, az elért cél már nem több mint kilátás egy ujabbra. És azzal az egyszerre fájdalmas és mégis boldog sejtéssel, hogy mindig így lesz, szívünkben vágy támad maradandó nyereség után.

– Egészségére, – mondta Huc.

– Most ne zavarj, – feleltem azzal az aggodalommal, amely könnyen elfogja azokat az embereket, akik komolyabban veszik gondolataikat, mint amilyenek valójában és akik ezért azt hiszik, hogy, mert nem osztják a meghatottságukat, el akarják őket tőlük terelni. – Meg kell tehát tudnunk Huc, hol található ez a vigasz és mely alakban. Fölbukkan poharunk fenekéről, a kehely árnyékából és aranytükrén egy nő képét mutatja.

Minden mivel szívünk tele, Szökken fénysugárba, Jézusnak fájdalmas feje S kedvesünknek szája.

– Csak verset ne, kérem, – mondta Huc.

– Bocsásd meg, – feleltem, – néha megtörténik anélkül, hogy az ember akarná, de megértem, hogy kevesen vannak, akik tudják, hogy igazán szépen csak versben lehet valamit elmondani. Lásd, Huc, ennek a nőnek a képe egyikéhez sem hasonlít azok közül, akiket ismerünk, ennek az arcnak szépségét és szendeségét sehol a világon nem tudjuk megtalálni és ebben rejlik megnevezhetetlen vigasza. Szeme mélyéből az örök élet és a földi álom sugárzik és az álomból kedves fátyol száll fölfelé, mint a jázmin illata nyári éjjelen és betakarja a szemünket, hogy pihenésbe merülünk. Mintha nem kivántunk volna magunknak mást, mint ezt a kegyes pihenőt.

– Tehát csak azért vagy aszkéta, – felelte Huc, – mert az út oda egész sor élvezetet adó kellemetességgel van összekötve.

Kezével gyorsan végigtörölte nagy szájának keskeny ajakát és a szemöldökét a magasba húzva ismét lebocsátotta a kezét, mintha megfeledkezett volna róla.

– Adj egy kortyot, – folytatta és fölhúzta a vállát, miközben előredőlt a feje és olyan nagynak látszott, mint egy emberfej. Óvatosan ivott, alaposan megnyalta az ajkát és olyan fájdalmasan lélekzett, ahogyan csak ember tud lélekzeni.

Egyideig csönd volt, a természet éjjeli hangjai és az utazó föld halk, titkos zúgása vonyítva hatoltak be hozzánk. Huc fonnyadt kezét szíve tájékára tette és egyszerűen ezt mondta:

– Tüdőbajos vagyok és nem élek már sokáig, az erdőről fogok neked beszélni. Sokat nem mondhatok, mert az erdő szépsége akkora, hogy minden róla szóló gondolat és szó álommá válik, minél inkább megközelíti a valóságot. Ne gondold, hogy a betegségem elbúsít, csak nyomorult lények érzik a testi bajt, a test minden fájdalmát és gyarlóságát mosolyodva kellene elviselni.

– Meglep a bölcseséged, Huc, – mondtam.

– Nagyon gőgös lehetsz, ha ez meglep, – felelte Huc nyugodtan. – Ti emberek megfeledkeztek arról, hogy a teremtés élő lényeiben a teremtőt tiszteljétek és annyira túlbecsülitek a ti tulajdonságaitokat, hogy ezért azután mosolyogtok minden más lény tulajdonságain. De mindannyiunknak egy az útja és ha meg tudnók érteni az időt és át tudnók tekinteni a multat és a jövőt, akkor tisztelettudóbbak, szerényebbek és jámborabbak volnánk. Adj egy kortyot.

Odanyujtottam a poharat, amelyet két kézre fogott és szemét lehunyva, lassan kiürített.

– Minden jó ember szereti az állat viselkedését és lényét megfigyelni, – folytatta Huc nyugodtan, – meghatja és bizonytalan hitre serkenti őket a jövendőbeli tökéletesedés megsejtése; mások még sokkal előbbre vannak és megtanulják a növény sajátosságainak megcsodálását, amelyek bár különböznek az állatétól, mégis éppen olyan sokfélék; de mikor fogjátok megfigyelni az ásvány életét? Az emberek elvesztették a türelmet. Sokáig kellett közöttük élnem és nemcsak szenvedtem, amint hitted, amikor engem kikölcsönöztél, hanem tanultam is. Megismertem házaikat és városaikat, hajón utaztam végig a part mentén úgy, hogy az erdőt a parton finom kék ködnek láttam, sőt egyszer vonaton is utaztam, tehát tudom, mire vagytok büszkék. Az emberek tássaságában betegedtem meg, mert esőben és szélben és a rettenetes melegben védelem nélkül ott kellett maradnom a cövekemen, amelyhez lánccal hozzákötöztek. Te leszel az utolsó gazdám. Egészségedre!

Magamnak másik poharat vettem elő és mindkettőnknek újra töltöttem. Huc öreg, elmélázó szemével közvetetlenül előttem ült az asztalon, úgy hogy a gyertyavilágnál két fénylő üveg közt körülbelül egy magasságban volt a homlokunk, kis ideig a színes sztanniollal játszott, eltépte és szagolgatta. Amikor végre kiejtette a kezéből, mintha soha nem érdőklődött volna iránta, egy pillanatra megint kételkedni kezdtem jelentőségében.

– Mégis csak majom vagy, – mondtam és mintha álomból ébredtem volna föl.

Huc hosszú farkát melankólikusan végighúzta a kezében, a végét megmarkolta és kerek száját felém lökve kérdezte:

– Mennyit ittál már tulajdonképpen?

Szégyenkezve mentegetődztem. Hucnak tehát mégis igaza volt, amint mindjárt kezdetben gondoltam, amikor fiatal gazdája válláról tekintett reám meg nem mondható komolyságával és elmélyült fölsőbbségével.

– Beszélj az erdőről, – kértem.

– Gyakran azt gondolom, – kezdte Huc nyugodtan, – hogy csak azóta ismerem az erdőt, amióta ott kellett hagynom, mert e naptól kezdve óráról-órára, még álmaimban is vele kellett foglalkoznom és eközben arra is rájöttem, hogy amit szeretünk, csak akkor kezd igazán a mienk lenni, ha elvesztettük. Mindent, ami részlet, elfelejtettem és lelkemben csak a fönséges szabadság egyetlen tündöklő képe maradt meg, át van szőve a hold fehér fényével, amely végigsütött a fák legtetején, a napsugár játékával a friss zöldben, a pacsirta dalával a víz mellett és a virágok illatával, amelyek oly sokfélék, amennyi színt és alakot csak elképzelni tudunk. Te tovább fogsz élni, mint én, tehát örökségül hagyom neked a vágyódást az erdő után, őrizd meg.

Poharat emeltem, hogy a jóváhagyás jeléül újra kiürítsem, de Huc már nem ivott. Odasimult az egyik nálánál csak kevéssel kissebb üveghez, mintha tarka csillogása a gyertya fényében melegíthetné, egyhangúan és látszatra lelkesedés nélkül beszélt tovább, nem mosolygott és nem is volt szomorú.

– Tavaszi reggel volt, amikor fogságba jutottam. A szülőhelyem messzi esik innen; Mangalorenak, a tengerparton levő papi városnak a dzsungeljaiban van. Egy rizsföldön hurokba keveredtem, amelyet emberek raktak ki és megadtam magamat a sorsomnak, amikor láttam, hogy a karom és vállam köré csavarodó kenderkötelet nem tudom széttépni. Két fiú nyomorúságos kunyhóba cipelt, amely egy vadfügefa lógó gyökere közt épült agyagfallal és pálmalevéllel. Szantálfa és elégetett tehénganaj szagával volt tele és olyan komor és sötét volt, hogy jó ideig alig láttam valamit. Amikor az első éjjel után reggel fölébredtem, a szűk ablak előtt a banánleveleken ott láttam a nap sugarát és szabadon élő társaimra gondoltam, akik most, mint egykor én is, a reggeli szélben az arekapálma csúcsán hintáztak és a gémeket nézték, melyek a folyó sekély vízének homokszigetén álltak és halásztak. Ha lehunytam a szememet, a víz zúgását hallottam és a parton a nádi növények hangját. Az erdő sűrű lombjai közül kihallottam a vadgalamb csalogató szavát és láttam a párducot, amint átlopódzik a zsombékon, hogy igyék. Úgy mozgott a magas nád naplándzsái és árnyékvonalai között, mintha a nap és a szél árnyékkal és fénnyel játszanék és senki föl nem ismeri, ha rekedt fujtatása el nem árulja vagy gőzölgő lehellete, amely tele van éjjeli rablásának vérszagával. Magasan fölöttem a kánya énekelte bele a kék égbe hangos vadászszavát és zsákmányt kutatva, mintha aranyban fürdenék, kicsinyen és boldogan lebegett a hüvös reggeli magasságban a dzsungel vad, zöld tengere fölött. Társaimmal összebujva ültem a magasban a vöröses reggeli napon, beszívtam a pompás levegőt és magam alatt a nap felé nyujtózkodó számtalan növény szótlan mozdulatát éreztem. Ha velem éltél volna az őserdőben, megtanultad volna hallani a feslő virág fájdalmas és édes zaját, meg tudnád különböztetni a kipattanó bimbó szagát az elvirágzás lehelletétől és a kéjes sóvárgást, a vágyakozó csirázást és ezeknek a türelmeseknek, a tavaszuk örömében és bajában megreszketőknek odaadását.

De hát nektek mindennapi embereknek sok minden fontos és bizony akárhány jelentéktelen dolgot többre becsültök, mint a nagy természet életével való szemlélődő közösséget. Bennünket majmokat haszontalan, szeleburdi népségnek hisztek, amely semmi okosat nem végez és elfecsérli a napot. Ámde mit tudtok ti szabadságunk boldogságáról a napsugárban, vagy a fehér, pezsgő éjszaka holdfényében, mit közösségünkről a természet ezerféle teremtményének ártatlan sorsával? Azt hiszed, hogy ha egyetlenegy órát tölthetnénk el békés együttlétben az erdő boldog lakóival, nem adnók oda érette mindazt a haszontalanságot, amiért ti egész napon át annyira fontoskodtok? Az a valóság, hogy más a lényünk mint a tiétek, nem zár ki bennünket a földi boldogságból és vajjon nektek más a célotok a földi életben, mint a boldogság? Kinevettek bennünket, ha megfosztottatok szabadságunktól és elfelejtitek, hogy nélküle semmi sem vagyunk. Csak a boldogságban lehet valakit igazán megismerni, mert a boldogság az önérzet előföltétele és az önérzetből születik minden nagy dolog.

– Ugyan mi nagy dolgot teremtettetek ti majmok? – kérdeztem.

Huc vállat vont, arca szürke lett és öreg, mintha évezredek suhantak volna át vonásain; egyiptomi mumiához kezdett kissé hasonlítani és egyszersmind valami búskomor állatiasság ült ki az arcára, tele leírhatatlanul fenyegetődző komolysággal.

– Ezt is csak ember kérdezheti, – mondta erőtlen hangon. – Még mindig úgy vélitek, hogy valamivel ki tudjátok egészíteni a természetet és azt hiszitek, teremtenetek kell valamit, hogy fennállhassatok. Örök megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás. A nagy dolog, ami az igazi önérzetből származik, nem emberi kéz műve, hanem a szeretet minden iránt, amit a természet alkotott.

– Mit is tudsz te Istenről, te majom! – mondtam.

– Csak az a fontos, hogy Isten tudjon rólam, – felelte Huc, – és ő megteszi. Boldogtalanok csak azok, akikre nincs gondja az Istennek.

– Ez igaz, Huc, ez igaz, megbántottalak Huc.

– Végül még majd hinni kezdesz nekem, – felelte melankólikusan a majom, – pedig ez tehet leginkább kétkedővé szavaim igazságában.

Hiába, Hucnak nem volt rólam jó véleménye. Nem tudom, mivel keltettem föl bizalmatlanságát, talán azzal, hogy nagyon sok pálmabort ittam.

– Beszélj az erdőről, – kértem, – Istenről ne vitatkozzunk, a bölcs nem vitatkozik Istenről.

– Rád nézve ez ok arra, hogy megtedd, – mondta Huc.

Kissé kinyitotta a száját úgy, hogy fogait megcsillogni láttam és hirtelen úgy éreztem, mintha ijesztő gonoszság leskelődnék vonásai mögött. Ez a fölfedezésem leírhatatlan haraggal töltött el, amelynek eredetét bizonyára nem csak az állat e titkos gúnyolódásában kellett keresni, hanem inkább abban a dühvel határos megszégyenítésben, amelyben Isten hamis fölismerésének épületét összeroppanni láttam a természet egyszerű szeretetkivánalma alatt. Magamonkivül és elvakulva hirtelen megragadtam az egyik üveget, nyakon fogtam és megforgattam a levegőben, hogy hatalmas csapással darabokra törjem Huc kopasz koponyáján. Szilánkjai mint tarka eső hullottak szerteszét és amikor a hirtelen fénytől káprázó szememet kinyitottam, mintha valami sötét árnyat láttam volna elosonni.

Ekkor ráeszméltem arra, hogy odakünn a levelekre sütött a reggeli nap és hogy én éjjel az asztal szélén karomra dölve elaludtam. Zavartan és zúgó fejjel körülnéztem, mert olyan világosan hallottam az üveg csörömpölését, hogy semmi kétségem sem lehetett az iránt, hogy egy üveg eltörött. Ekkor rájöttem arra, hogy álmomban lelöktem az asztalról egy poharat, cserepei a reggeli fényben a padlón csillogtak és a félig nyitott ablakon hűs fuvallat áramlott be magával hozva a mangofák közül a papagályok kiáltozását. Nagynehezen összeszedtem megdermedt tagjaimat, egyiket a másik után és nagyot ásítottam az asztalt díszítő csöndes, sötét borpocsolyába, amelybe nyomorultul belefulladt a szivarom. Végre még mindig kissé kábultan lehajoltam, hogy fölemeljem Huc hulláját, de a majmot nem találtam sehol. Ekkor a nyitott ablakra esett a pillantásom és csöndes ijedelemmel megértettem Huc sorsát. Az aggkori gyöngeség nem minden nyoma nélkül merev lábbal és kissé görcsösen behajlított karral kimentem a verandára és Hucot valóban megláttam egy papeiapálma csúcsán. Olyan volt, mintha a kezén ülne, megelégedetten teljes erejéből hintázott és kiáltásomra letekintett, fejét a válla közé húzta és vicsorított a fogával, mintha kinevetne. De nemsokára ügyet sem vetett reám, belehunyorgatott a vörös reggeli napba, az ágat kedve szerint himbálni hagyta, kicsiny okos emberi fejét hátravetette és boldogan behunyta a szemét.

Amikor visszamentem a szobába, Panja a nyitott ajtóban állott, keze a hátán, frissen és kialudva állott ott, tiszta turbánja szénfekete haján és szeme a földöntött borosüvegről kimondhatatlan kifejezéssel majd a földön heverő cserépre, majd az én szegény alakomra vándorolt, amely igazán hiján volt a frisseségnek és a mozgékonyságnak.