Part 14

– Megteszem annyiban, amennyiben minden földi vallás, vagy helyesebben, minden földinek a vallásossága az óhaj és a remény ugyanegy forrásából fakad, de nem annyiban, amennyiben egyházainak tanítására vonatkozik. Krisztus gondolatai nagyobbak, mint a mi gondolataink és messzebbre visznek. Sokat gondolkodtak a keresztény vallások és a mi népünk vallása közt levő különbségekről és hasonlóságokról, de a legtöbb összehasonlításnak nincs jelentősége azért, mert nehéz a sikeres összehasonlítása két jelenségnek, amely lényegben különbözik egymástól, mert a Brahman filozófia, Krisztus bölcsesége ellenben praktikus oktatás. Azok az emberek, akik a jelenségek lényegét nehezen tudják megállapítani és utánérezni, különösen jelentéktelen mellékkörülményeknél fogva szeretik őket összehasonlítani és egymással szemben értékelni. Az ilyen fáradozásnak a legtöbb esetben nincs más célja, mint az, hogy az egyiknek az értékét leszólják a másiknak a rovására. Bármily keményen hangzik is ez az állítás, mégsem engedek belőle, mert a legtöbb embernek, aki többre tartja az érvvel való fölérést az érzésnél vagy a megértést a hitnél, sajátossága az, hogy előbbre valónak tartja a kisebbítést, mint a nagyobbítást. Nekem tehát az is mindegy, hogy Krisztus ismerte-e a régiek bölcseségét vagy nem. Nagy gondolatok sohasem fiatalok, aminthogy nem is öregednek meg és lényegileg úgy hasonlítanak egymáshoz, mint hóban a hegyek legmagasabb csúcsai. Minél lejjebb kutat a szem, annál több különbséget talál; a csőcselék a legtarkább és csak a nyomorban egy. De a cél az, hogy az örömben legyünk egyek.

Ezek a szavak nagyon megleptek és boldoggá tettek. Nem annyira az ellenmondás szándékával, hanem azzal az élénk vággyal, hogy annál jobban megismerjem Mangese Rao gondolkodásmódját, azt mondtam:

– De mily rettenetes Krisztus tanításának hatása az emberiségre. Nem kell-e a kereszténységen jobban kétségbe esnünk, mint minden más valláson, ha áttekintjük véres befolyását a népek történetére?

– De hát ki tekinti át ezt a halált? – kérdezte Mangese Rao.

– Amit ön e tan eredményének tüntet föl, nekünk első kezdetének látszik. Az embereknek a kereszténység értelméért folytatott rettenetes és véres küzdelmét inkább e tan vajudásának mondanám, mint eredményének. Ez a tan még nagyon fiatal és alig terjedt el igazán. Nem tudjuk-e fáradság nélkül más külső útját is kirajzolni a térképen, hogyan hatolt be Ázsiából Görögországon és Rómán keresztül Európa szívébe, mintha csak tegnap tette volna meg ezt az útat? És a földnek ama része, amely követőit hordja, nem nagyobb, mint amekkorát embereivel, városaival és templomaival együtt a Himalaja tömegével eltemethetnénk. Mire még háromszor letelik a Krisztus halálától máig lejárt idő, nagy szelleme kibontakozott az egyház szűk köpenyéből és sokkal inkább a szellemek elemévé lett.

A nap, mintha örök tűz fenekéről dobták volna a magasba, fölkelt a pusztaság fölött és ujongó uralkodásvágy megfoghatatlan diadalában, mint már annyiszor, megkezdte útját a földön. Fülsiketítően hangzott az őserdőben az állatok lármája és a természet hangos ébredése elűzte véremből az utolsó gondolatot is az alvásra. Elváltam társamtól és kimentem a pusztaságba, magam mögött hagyva a gőzölgő, zajongó dzsungelt. És a lángok közt, amelyek tisztítóan emelkednek föl, ha az ifjúság és a reggel találkozik egymással, eszembe jutottak Krisztus szavai: «Ilyen hitet nem találtam Izraelben».

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Hazafelé.

Alig egy-két nap múlva Mangaloreba visszatérésünk után a lelkeket a legnagyobb mértékben izgató hír terjedt el a városban. Éjjel egy szakasz angol katona érkezett, amely a tartományban szokásos szemleúton, tábori gyakorlat alkalmával állítólag elszakadt a többi csapattól. Ezt az ártatlan magyarázatot azonban senkisem hitte el, a legellentétesebb hírek röpködtek a városban és a bazárúton és a tereken mindenütt ünnepies csoportokba gyülekeztek az egyérzelmű emberek. Csak az utcai csőcselék csatangolt megszokott utcáin, nem törődve a közömbös kormány jogaival és kötelességével és a kereskedők jó napokat reméltek, amikor a bazárélet tarka képében fölbukkant a katonák rikító vörös kabátja.

Az akkori rend szerint mindig négyesével sétálgattak, megbámulták az idegen város érthetetlen különösségeit, megálltak emitt egy-két percre, amott fesztelenül szórakoztak és általában nagyon jámboroknak látszottak úgy, hogy nem sokat törődtem a titokban terjedő aggodalmakkal és a sokféle ostoba hireszteléssel.

Mangese Rao eltűnt a szemem elől. Ugyancsak meglepődtem, amikor nehány nap múlva az angol ezredes kocsiján pillantottam őt meg. Az ezredestől balra ült, de szorosan mellette és nyugodt arcvonásai a jól ismert sárga selyemturbán alatt, hideg közönbösséget mutattak és meg sem mozdultak. Az angol tiszt élénken beszélt és inkább jókedvűen, mint izgatottan gesztikulált. Minden azt a látszatot keltette, mintha véletlenül találkoztak volna. Ellovagoltam kocsija mellett. Köszönésemet kimérten viszonozta.

De különös, hogy e találkozás óta vége volt a nyugalmamnak, pedig ha okosan fontolgatom meg a dolgot, éppen az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie. Teljesen figyelmen kívül hagyva azonban azt, hogy nincs ország, amely kevésbbé volna alkalmas arra, hogy energikus nyíltsággal és kuruc határozottsággal politikai hatalmat dokumentáljon, ez a csaknem barátságos angol látogatás hirtelen gyanúsnak és annál veszedelmesebbnek tűnt föl nekem, minél inkább rejtegetni látszott tekintélyét és jelentőségét. Mély nyugtalanság esetén semmi sem kelti föl jobban a bizonytalanság érzetét, mint ez a halkan, loppal járó India. Egyszerre csak mintha minden embernek és minden leánynak hamis arca lett volna, majd a brahminban bizalmatlankodtam, akit szerettem, majd Panjában, majd pedig saját érzékeimben; szabadulni szerettem volna az érdekvilágnak gabalyodásából, amelyet nem tekinthettem át, mert nem tudtam magamat teljesen odaadni és amelybe mégis be voltam zárva, mert szeretetem Mangese Rao iránt fogva tartott. Nagy örömmel fogadtam tehát azt a nemsokára kinálkozó ritka alkalmat, hogy én is tevékenykedhettem és kevésbe vettem a veszedelmet a fölszabadulással szemben, amelyet éppen úgy éreztem, mint ahogyan hosszú kétkedést követő elhatározás után érzi az ember.

A legutóbbi tapasztalatok után bizonyosnak látszott az, hogy a brahmint sokkal többre becsülték és sokkal komolyabban vették, mint ahogyan ő maga előttem vagy mások előtt föltüntette. Ez a tapasztalatom bámulattal töltött el és büszkévé tett és ezeknek az érzéseknek bizonyára nagy részük van abban, hogy szinte meggondolatlan készséggel teljesítettem a kívánságot, az elsőt és az egyetlent, amelyet valaha előttem hangoztatott.

Egy sötét éjjelen, két óra felé Panja az ágyam mellé állott és kíméletes köhécseléssel fölébresztett. Még mindig a régi kíméletes módon végzett minden bejelentést és különösen akkor volt gyöngéd, ha álmomból ébresztett föl, mert tudta, hogy ez az esemény, inkább mint bármi más, rossz tulajdonságaim egész seregét szabadjára ereszti. Olyan sötét volt, hogy csak a fölhajtott, világosabb moszkitofüggönynek sötét háromszögét különböztettem meg. Nem ismertem rá senkire.

– Gyujts világot! – mondtam, mert sejtettem, hogy Panja van mellettem, – mit akarsz?

– Nem szabad világot gyujtani, Sahib, kelj föl, egy idegen van itt, aki beszélni akar veled, azt mondja, hogy Mangese Rao brahmin küldte.

Maga volt Mangese Rao. Panja azt tanácsolta, hogy semmi esetre se fogadjak éjjel olyan látogatót, aki azt kívánta, hogy ne gyujtsunk világot, de gondoltam, elvégre ellenfelem sem lát többet belőlem, mint én belőle és barátom neve engedékennyé tett. A brahmin szokatlan ruházata fölismerhetetlenné tette. Kívánságára Panját kiküldtem.

Szemben ültünk egymással. A csillagok halvány fénye az ablak környékét szegényesen megvilágította és most, hogy már kivehettem Mangese Rao arcát, úgy rémlett, hogy arca keskenyebb volt és sápadt, de lehet az is, hogy ezt csak a bizonytalan éjjeli világosság mutatta. Úgy látszott, hogy küzd magával, elhatározza-e magát vallomásra, kimondjon-e valami kivánságot, elpanaszolja-e az elmult napok fáradalmait, de mindebből nem történt meg semmi. Rövid hallgatás után, mialatt alkalmam nyílt megfigyelni, mennyire elváltoztatta őt éjjeli ruhája, nyugodtan és minden bevezetés nélkül ezt mondta:

– A kormány katonái holnap az ön házában iratokat fognak keresni egy összeesküvésről, amely állítólag az egész országot behálózza és amelynek részeseit Mangaloreban is sejti. Mint tudja, engemet azzal gyanusítanak, hogy együtt érzek az elégedetlenekkel és mivel gyakran megfordultam az ön házában, azt hiszik, hogy ön valamiféle viszonyban van az én érdekeimmel.

– Összeesküvés? – kérdeztem ijedten.

Mangese Rao várt, mondok-e még valamit, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe; ez az éjjeli találkozás, a következő nap várható eseményei és végre az a leleplezés éppen annyira megzavart, mint amennyire fölvillanyozott. Milyen más színben tűnnek föl a dolgok döntés előtt, mint romantikus távolságban.

– Itt csaknem naponta van összeesküvés, – mondta Mangese Rao lassan, mintha másutt már volna az esze. – Fölfedezik és meghiúsítják; de ha nem is hiúsítják meg, azért még nem tör ki. Az angol hivatalnokoknak anyag és tér kell buzgalmuk érvényesítésére. Mi is így vagyunk vele.

Elfordult és szomorúan kitekintett a szürkülő éjbe. A tücskök csiripelése hallatszott, nehány csillag mintha szikra lett volna, belekapaszkodott a papayakoronák leveleibe.

– Sajnos, nekem jó a lelkiismeretem, – mondám.

Különösebbnek és idegenebbnek még sohasem láttam ezt az országot. Eléggé ismertem a brahmin tartózkodó magatartását és így tudtam, hogy sokkal többet eltitkolt, mint amennyit sejtetett, de ügyének fontosságáról és a dolgok állásáról különben sem győzhetett volna meg semmi magyarázat annyira, mint amennyire éjjeli látogatása tette.

Ezen a napon nehányszor futóeső volt, hűvös levegő hatolt be hozzánk a nyitott ablak rácsán át és illattal és finom pengéssel elterjedt egészen a szoba sötét sarkáig. Mintha álmodtam volna.

– Mit tehetnék? – kérdeztem.

Mangese Rao a mellén kinyitotta a ruháját és néhány összekötözött csomagocskát vett elő, amelyben iratok vagy levelek lehettek, tisztán nem láttam, de a csomagolásból erre lehetett következtetni.

– Nem rejtené el a házában ezeket az iratokat? – kérdezte egykedvűen.

Gondolkodás nélkül igent mondtam és ebben a pillanatban hirtelen csak az fordult meg a fejemben, hogy házamnak vagy kertemnek melyik része lenne a legmegfelelőbb rejtekhely. Egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy Mangaloreban elég rejtekhelynek kell lennie egy maroknyi gyanús irat számára és az a gondolat, hogy talán visszaélnek velem, éppen oly távol volt tőlem, mint amennyire megvoltam győződve annak az embernek jellemességéről és értékéről, aki a kéréssel fordult hozzám.

Később gyakran gondoltam arra, hogy mely érzelmek érlelhetnek meg egy fiatal ember lelkében hasonló elhatározást és hogy alapjában véve mily ritkán van szerepe ebben a szolgálatkészségben az érzület egységének. Meglehet, hogy nem egy ember valami gyors elhatározása következtében, amelyet talán a pillanatnyi meggondolatlan szívesség szült, egész fiatalságának szabadságát és munkás életének díját vesztette el.

Átvettem a csomagot és ezt mondtam:

– Bízza csak rám a dolgot.

Ezzel együtt eszembe jutott, hogy a barátom éppen az imént tudtomra adta, hogy holnap valami házkutatásra kell elkészülve lennem és hogy fölvilágosítást kapjak a dolgok e különös összefüggéséről, valamit kérdeztem.

– Szeretném, ha ezeket az iratokat önnél megtalálnák, – mondta Mangese Rao. Halkan beszélt és előrehajolva, de heveskedés nélkül és nem úgy, mintha ezzel az óhajával titokzatosabbá akarná tenni előttem az intézkedését. Aki Indiában külön és veszedelmes érdekeket követ, tudja, hogy nemcsak a falnak van füle, hanem veszedelem fenyegethet az éjjel, a nő és a legjobb barát részéről is. Sejtettem aggodalmát és így szóltam:

– A szolgám megbízható.

Mangese Rao a fejét rázta.

– A szolgája gyerek, – felelte. Az együttérzés és az őszinteség, ha nem párosul ravaszsággal, bármelyikünknek, akik ismerjük ellenségeink eszközeit, árulója lehet. Ön bizonyára olyan országból származik, amelyben a vakmerőség mellett nagy dicsőségnek számít az őszinteség és az erő, szabad népnek ez becsületére szolgálhat, a mi népünk már csaknem elfelejtette szabadságát.

E szavaira szomorúsággal töltötte el valami a szívemet és ebben a szomorúságban először éreztem egész teljességében szívem szeretetét az iránt az ember iránt és könyörögve kérni tudtam volna, hogy mondjon le arról a hiábavaló és veszedelmes harcról. Tisztán láttam, hogy bármily erős is a lelke, a lénye nem tud ellenfeleinek fegyverével megmérkőzni, mert a nemesen gondolkodót az aljassal való küzdelemben végtére is legyőzi az undor. De tisztelettel a tűz iránt, mely lelkét égette, hallgattam.

Mangese Rao folytatta:

– Ne könnyítse meg túlságosan a kutatók munkáját, de legyen gondja arra, hogy föltétlenül megtalálják az iratokat. Ha a véletlen, amely éppen ott szokott beavatkozni, ahol a szándék a leghatározottabb, meghiusítaná az angolok sikerét, árulja el az iratokat azzal, hogy mialatt még keresik, látszólag ügyetlenül elrejteni iparkodik.

Hirtelen abbahagyta a beszédet és mintha valami ellenvetést várt volna, de mert semmi gyanakvás nem volt szívemben a barát iránt és mert tudtam hogy sohasem kérne tőlem semmit, ami ha neki javára válik, engemet megkárosít, nem adtam hangot annak a bizalmatlanságnak vagy aggodalomnak, amelyet úgy látszik bennem sejtett.

– A mi időnk még nem jött el, – mondta egyszerűen, amit önnél találnak, ártatlan természetű, de mégis elég jellemző arra, hogy fontos fölfödözésszámba menjen. Ezek az iratok elterelik a gyanút és eltörlik a nyomot a tartalmukkal, mire a vizsgálat eredményével hálásan beérik és rajtuk fogják megmérni azoknak az üzelmeknek mineműségét és terjedelmét, amelyek a gyanút fölkeltették. Nehány barátunk pellengére lesz állítva, de ők szívesen meghozzák az ügynek azt az áldozatot, hogy valami csekély büntetést elszenvedjenek. Végeredményben nem tudnak meg sokkal többet, mint amennyit már amúgyis tudnak.

– Ön sokat mond el nekem, – feleltem hálásan és csupa csodálattal e terv sorsa iránt.

– Az ön bizalmát bizalommal viszonzom, – mondta Mangese Rao és a mindig annyira fegyelmezett arc hűvösségét áttörő meleg tekintet érte röviden és szomorúan a szememet.

Még azt kérdeztem tőle, miként viselkedjem olyan vallatás esetén, amellyel azt akarják kitudni, hogyan kerültek az iratok a házamba.

– Mondja meg a nevemet, – felelte Mangese Rao.

– És ha önt is megbüntetik?

– Ezt nem merik megtenni és azokon fognak kereskedni, akiket mi előre toltunk, de jobb lenne, ha meg mernék tenni, mert a megbüntetésem biztosítaná számomra azoknak a bizalmát, akikért a büntetést elszenvedem. Minél kíméletesebben bánik velem a kormány, Mangalore brahminjai annál inkább tőlük elpártoltnak fognak tartani. Nyíltságom a papi kasztokkal szemben árulókat támasztana saját táborukban, óvatosságom ellenben gyanakvóvá teszi őket. Sötét erdőben nehéz egyenes úton járni.

Ragyogóan köszöntött be az új nap Mangaloreban. Még mielőtt a napsugár megfestette a barna pagodák csúcsát, Panja kíséretében, aki a ránk szakadó eseményeket mintha megsejtette volna, nem tágított mellőlem, a folyó lapályának mocsaras mangrove-sűrűségén lovagoltam keresztül. A szemem különös idegenszerűnek látta a tájékot, az állatokat és a növényeket és minden tárgyat. Mikor a sötét vizen egy fabódé közelében csónakot vettem észre, amelyen egy hindú fagyoskodott a reggel hűvösségében és az álomtól még egészen ki nem tisztult fejjel a zöldes csillogású messzeségbe néztem, eszembe jutott az a nap, amikor dzsungelutam elején Tsirakalba érkeztem a Vatarpatnam-tó mellé és Panja a mohammedánokkal a kanuk árán vitatkozott.

A nappal föléledésével együtt fölébredtek emlékezetemben utazásom élményei és képei fényükkel és gondjukkal és szívemnek azzal a soha meg nem szünő kívánságával, vajha otthont találna ebben az országban és megszerezné azokat az összeköttetéseket, amelyek a meghittséget szeretetté változtatják. Huc, álmomnak majma öreg szemével ismét előttem ült, jövendőlgetve és bölcsen, belefáradva a sóhajtozó kreatura ama reménykedésébe, amely oly régi, mint a föld végzete.

Tapasztalatom új embereinek nyughatatlansága, gyűlölete és elkeseredése és kicsinyes, de mégis oly fontos érdekei pusztították el a harmóniában való azt a hitet, amelyet az érintetlen természet és a nagy tenger ébresztett bennem? Sohasem éreztem magamat eltévedtebbnek, mint azon a reggelen és a legszívesebben elhagytam volna mindent, hogy ismét a hangos vadon zöld árnyai közé menjek, amely veszedelmére lehet ugyan a szegény élet biztosságának és jólétének, de megadja a léleknek az útat ahhoz a fölismeréshez, amely egyedül teremthet békét.

De óhajom csakhamar szökés vádjának tűnt föl, mintha kötelességek és föladatok várnának reám egy másik országban, olyan vidéken, amelynek erejével és céljaival összefűzött a származásom és hagyományom és évek óta most először fordult lelki szemem a tengeren át a hazám felé. Arra gondoltam, hogy az az ember, aki iránt már régóta a legmélyebb részvéttel viseltettem, a maga nemzetsége és a maga faja elpusztulásának szinte fájdalmas tudatában, sejtéssel tele az enyémnek közeli dicsőségét és reményét mondta volna ki és hitének erejét, mint valami hagyományt éreztem izzani lelkiismeretemben.

A nap eseményei úgy folytak le, ahogyan Mangese Rao szavai után várnom kellett. Dél felé egy tiszt jelentette be magát nálam, akit három katona kísért. Rendkivül komolyan vette a kötelességét, azt a látszatot próbálta fölkelteni, mintha ő volna Angolország királya és patetikus parancsára azzal feleltem, hogy átnyujtottam neki a zsebkésemet, mintha a kardomat kérte volna. Nevetnie kellett és úgy látszik, ráeszmélt arra, hogy egy magánember nem regruta és egy német ember nem angol alattvaló, arra is figyelmeztettem, hogy a gyanú még nem bizonyítás és én magam nem vagyok gyanús okirat.

Önérzete megint nagyobb lett, amikor az iratokat megtalálta és fölkérésére ökrösszekéren elkísértem őt a kormányzósági épületbe. Útközben udvarias, csöndes és nagyon komoly volt és titokban örültem, hogy barátom terve sikerült. Mangalore egész sor lakásának magánjogaiba történt e nyilvános beavatkozás után egyébként egyszerre sokkal fontoskodóbb lett a katonai fölkészültség. A kormányzósági épület ablakából künn a tengeren egy ágyúnaszád alacsony szögletes körvonalát pillantottam meg, amely, mintha szénnel rajzolták volna, feketén és fenyegetődzőn úszott a csöndes kékségen. Az épület barátságtalan udvarán csak úgy nyüzsgött a katona. Egy pillanatig komolyan aggódni kezdtem Mangese Rao sorsán. A legközelebb eső benyomások különösen akkor a legerősebbek, ha nem tévesztjük szem elől a pártok kilátásait. Panja halálsápadt arca mint a kísértet követett, szinte megkövülve maradt vissza a kert kapujánál, én nem tudtam, megértette-e a parancsomat, hogy estére várjon és komolyan tartottam attól, hogy valami hősies ostobaságot fog elkövetni.

Két órai várakozás után, mely idő alatt a legrettetesebb dzsungelmesékkel megerősítettem egy jólelkű őrnek a hitét boszorkányokban és gonosz szellemekben és cigarettával ismét megnyugtattam, megjelent a kollektor és az angol ezredessel szemben, aki vele volt, jótállt ártatlanságomért. Előzőleg bizonyára részletesebben vitatták meg az ügyemet, a hivatalnok udvariasan, de kissé ingerülten bocsánatot kért tőlem, mert nyilván eszébe jutott, hogy Mangese Raoval az ő közvetítése révén ismerkedtem meg és hogy ama nap óta nem nagyon nőhettem ki magamat veszedelmes forradalmárrá. Ezenfölül mindenből úgy láttam, hogy a brahmint kímélni óhajtják. Egy ujonc elindult a lovamért és kissé szívtelenül és hidegen elbocsátottak. Nyilván sok volt a dolguk.

Panja boldogan és büszkén fogadott; most, hogy teljes épségben ismét meglátott a házunkban, mintha szégyelte volna aggodalmaskodását, de sem az ő öröme, sem a magam megkönnyebbülése nem hagyott szabadon föllélekzeni. A nap hátralevő részében nagyon nyugtalanul majd ebbe, majd abba kaptam bele, semmi sem akart sikerülni, semmi sem foglalkoztatott komolyan, vártam és nem tudtam mit.

Panját estefelé elküldtem Mangese Raohoz. Nem találta otthon, de legalább megtudta, hogy szabadlábon hagyták és én nem tudtam magamban eldönteni, elégtételt érezzek-e vagy újra aggódni kezdjek-e.

E nyomasztó órákban történt, jelentőség nélkül levő kis esemény oly élénken megmaradt az emlékezetemben, mintha semmi más gondom nem lett volna. A rövid esti borulatban, amikor már világított a hold és én szivarozva a verandán a heverőszékben feküdtem, a kert kapujánál settenkedő árnyékot vettem észre. Egy ideig csak szemmel kísértem anélkül, hogy fontosságot tulajdonítottam volna neki, de végre előszólítottam Panját, aki kiment és csakhamar egy gyermekkel tért vissza, aki bámulva nézett reám és sokáig a száját sem merte kinyitni. Körülbelül tizenhárom éves leány volt, vöröses vászonruhában, nyitott hajjal és arca után ítélve az alsóbb kasztok valamelyikéhez tartozott. Panja segítségével csakhamar megtudtam kései vendégem történetét és kérését és titkos borzongással egészen más szemmel néztem a fiatal lényre, amikor tudtam, hogy nehány nappal előbb anyává lett. Az ilyen vallomást szó nélkül elhiszi az ember, ha tudja, hogy a tropikus Indiában mily gyakori ez az eset. A fiatal anya a folyó völgyében levő faluból jött hozzám és védelmet kért tőlem. Az én házamat alighanem összetévesztette a missziós teleppel.

– Az ő falujában most van a szabad szerelem éjjele, – magyarázta nekem Panja. A tavasz folyamán az ő kasztjának minden asszonya és minden leánya köteles magát egyszer odaadni annak a férfinak, aki megkívánja; egész éjjelen át üvölt és nyüzsög az egész falu, mint valami mocsár tele fuldoklókkal, akik örök kéjelgésre vannak kárhoztatva. Addig tart, míg a föld peremén föltünik a nap, akkor minden elcsöndesül és a nappalt átalusszák az emberek. Ez a gyermek félelmében elmenekült.

Panja a fiatal anyát levezette a missziós iskolába. Én a tücskökkel magamra maradtam a fehéren csillámló éjszakában, Indiában az utolsóban, amelyre tisztán emlékszem vissza, mert a beköszöntő új nap reggelén Mangese Rao holttesténél állottam.

Tudom, hogy hajnalhasadáskor ültem lóra, lovaglás közben gomboltam be a kabátomat és láttam, hogy otthon feledtem a parafasisakot. Ez azt a gondolatot adta, hogy hazatérőben az árnyékot kell keresnem és hallottam Panja idegen hangját, aki a lovammal beszélt, amelyet futva vezetett a szárán. Rákiáltott egy ökrösszekérre, amely a város kapujának közelében elállta az utunkat és kis, hajlott embert láttam, aki félve és gonosz, alázatoskodó szemmel az árokba vonszolta állatait. Fiatal kukoricával volt tele a kocsija és meztelen lábával izgatottan rugdosta a nehéz ökör vékonyát. Panja nem ugyanezen a hangon kiáltotta-e az imént: a brahminok Mangese Raot megmérgezték?

A halott háza még nem volt egészen világos. A keményre taposott agyagföld a veranda előtt nedvesen fénylett, a kerítéshez fehér kecskék voltak hozzákötve és a pálmalevelek susogtak a reggeli szélben. Hangot hallottam, amely sajátságos egyformasággal, mindig ugyanazzal a lejtéssel jajgatott, egymást követték a kibökött levegővel a hangos sóhajok és első gondolatom ez volt: Hát még nem halt meg, még élve találom.

A halottasszoba ajtajánál szétrebbent nehány sötét alak, benn a szobában közvetetlenül az ablaknál, alacsony nyugvóhelyet láttam, amelyre zöldesen és halványan, mint valami kialvó fényszóróból, ráesett a reggeli fény. Fehér lepel alatt egy meggörbült alak határozatlan körvonalait ismertem föl, oldalt a ráncok körül egy ökölre szorult kéz látszott ki és viaszosan, kissé fölfelé görbülve ágaskodott föl a közeledő nap fakó fényébe.

Fölemeltem a leplet és mindjárt le is ejtettem az eltorzult arcra. A pokoli méreg, amely a brahmin életét kioltotta, hatásával kétségtelenül elárulja magát és egyszersmind azoknak alattomos hatalmát, akik kaján bálvánnyá lesülyedt istenségük nevében keresik.

Amikor elfordultam, Panja szemével találkozott a tekintetem és amikor ő meglátta az arcomat, a földre rogyott, mintha ököllel ütötték volna le és üvölteni kezdett, mint valami állat.

A bazárúton megkezdődött az új nap tarka élete, a barna, meztelen alakok a színes turbánok alatt a szokott módon haladtak tovább, fürgén vagy lustán, majd teher alatt meghajolva, majd megszokott semmitevésben peckesen és méltóságosan. Sokáig követett egy mohammedán kereskedő, akinek már régen megigértem, hogy egy csomó gyömbérgyökeret vásárlok tőle, amit magammal akartam vinni. A templomtónál, amely egy fehér fal képét verte vissza, egy idegen zarándok prédikált. Elpárolgó kiöntözött víznek és ökörnek szaga terjengett mindenfelé, a nap sütött, a szétszórt pálmák ferdén és csöndben emelkedtek az utca csöndje és a házak fehér, lapos teteje fölé. A melegség egyre nagyobb lett.

Amikor elértünk a tengerparton elvonuló magas pálmasorhoz és a város zaját elnyomta a víz egyhangú moraja, átadtam lovamat Panjának és gyalog mentem tovább. Testemet és lelkemet keserű áramként átható fáradtság megállásra kényszerített, egy fatörzshöz támaszkodtam és lehunytam a szememet.

Ekkor az esti csöndben német hazám egyik faluját láttam. A kerítésnél a bodza virágzott, az imént eső esett és a levegő hűvös volt és nedves. Fönn egy parasztház csúcsán a lenyugvó napon rigó énekelt és hangjának tiszta édessége boldogsággal töltötte el a csöndes vidéket.

TARTALOM.

I. Panja, Éliás és a kígyó 5 II. Cannanore, a halászok és a tenger 22 III. Éjszakám Huc a majom társaságában 38 IV. A Vatarpatnam ezüstsírjánál 54 V. Dzsungellakók 68 VI. Lázban 90 VII. A hegyek közt 107 VIII. A nap trónusán 120 IX. Az állat uralma 135 X. Mocsári zsarnokok 147 XI. Mangalore 166 XII. Asszonyokról, szentekről és brahminokról 183 XIII. Az utolsó tűz és a régi szellem 202 XIV. Hazafelé 218