Part 8

A reggeli szürkületben az aloék közt megtaláltuk az elejtett párducot. Haláltusájában köröskörül föltúrta és föltépte a földet, de most nyugodtan, csaknem békésen feküdt a nagy állat, eltorzulás és a halálküzdelem nyoma nélkül. Csak az egyik golyó útját találtam meg, a fül mögött a nyakszirtbe hatolt és szétzúzta a gerincét. Szeme zárva volt, ami nagy ritkaság elejtett állatnál és szép metszésű szája, mintha az utolsó halálsóhaj mozgatná, fájdalmas és csaknem elérzékenyült komolysággal kissé nyitva volt.

A tüskés áloecserjék kékeszöld levelei különös összhanggal, idegenszerűen és egyszersmind ez ország sajátosságával meghitten és szükségszerűen ütöttek el a bunda sárga színétől. Sohasem felejtem el ezt a pillanatot, amely oly erővel vésődött a lelkembe, mintha ebben az órában először értettem volna meg egész áhitattal India kimondhatatlan fogalmát, amelyet egész teljességében és sajátosságában egyetlen festő ecsetje és egyetlen költő szava sem tud elénk tárni.

Panja egész reggel szótlan volt, a hegyek egy hatalmas ura halt meg. Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak és néha úgy éreztem, mintha gonosz és esztelen önkénykedés történt volna, mintha beleavatkoztam volna a teremtés pompájába és változatosságába, amely a nagy macskák kihalásával Indiában lassan legtökéletesebb alkotásaival lesz szegényebb.

NYOLCADIK FEJEZET. A nap trónusán.

Éjjel, ha nem tudtam elaludni, mert a holdfény a halál örök hüvösségét hirdető kisértetként végig lebegett az omladozó falakon, amelyek a külvilág veszedelmei ellen védtek, gyakran föltámadt keblemben a vágy, hogy följussak a magaslatokra, amelyeken reggel a fölkelő nap vörös aranya fénylet. Arra vágytam, hogy abból a hüvös, magas nyugalomból letekintsek a hegyeken túl levő indiai földre és a mérhetetlen dombos messzeség láttára még egyszer vissza akartam gondolni azokra a napokra, amelyeket átéltem, mielőtt Cannanoreba érkeztem.

Panja nagyot nézett, amikor új tervemmel előállottam. A vizes üstöt úgy beleerőszakolta a tűzbe, hogy szerteröpültek a szikrák és egy ideig úgy nézett reám, mint az az ember, aki mert teljesen reménytelennek látja, hogy valakit valaha meggyőzhessen, a kétségbeesés szélén áll, de mégsem tudja elrejteni azt a vágyát, hogy szeretne meggyőzni. Amikor ebben a helyzetben láttam életmentőmet, e pillanatban azonban mégis inkább vágytam a teára, mint arra, hogy megértsen engem, rövid időre egy iskolai órára emlékeztem vissza, amelyben hasonló arckifejezésű férfi föltette rólam, hogy olyan leszek mint Pythagoras, ha megértem őt. A szánnivaló harag ott is növekedő tehetetlenség árjába fulladt és a szót nem találó megvetés sokkal rosszabb sorsot jósolt nekem, mint amilyet a tépelődésre hajló magára hagyott lélek elviselhet.

– Olyan vagy mint Stolzenburg tanár, – mondtam Panjának.

Azt tartom ugyanis, hogy jó emberrel szemben legjobb, ha nyiltan kimondjuk a gonosz gondolatot, hogy így közös erővel kereshessünk utat a kiegyezésre. Hiszen ha ezt már az iskolában is tudtam volna, akkor annyi reggeli órámnak szigorú megkeserítőjével tíz és tizenegy óra közt talán szintén lehetett volna beszélni.

Panja méltóságán alulinak tartotta, hogy hasonlatom jelentőségét kutassa. Egy idő mulva lemondóan így szólt:

– Nos, egészen mindegy Sahib, hogy itt vagy ott fulladunk-e bele a vízbe.

Ez még inkább megszilárdított elhatározásomban, mert mint minden könnyelmű és egyúttal makacs természetű ember, gyakran engedtem annak a hajlandóságomnak, hogy minden lécet, amelyet elbuktatásomra a lábam közé hajítottak, ugródeszkának használjak föl. Persze ugrani kell tudnia az embernek, hogy ezt megkockáztathassa, ez igaz és ez az ugranitudás alapjában véve nem más, mint amit az emberek rendszerint úgy szoktak kifejezni: szerencséje van. Szerencséje nem lehet az embernek. Az úgynevezett szerencse olyan szorosan összefügg az ügyességgel, mint a szerencsétlenség az ügyetlenséggel és ez az igazság egyáltalán nem csupán külső eseményekre áll, hanem végeredményben a lélek szerencsétlensége is ügyetlenség, ha mindjárt jóval fölsőbb értelemben, amely a mindenség törvényszerűségében leli meg igazát.

Ezt nem mondtam meg akkor Panjának, aki ide-oda futkosott és úgy bánt a tárgyakkal, hogy világosan észre lehetett venni, mennyire nem volt célja a buzgalmának. Érdekes, hogy haragra lobbant ember mily könnyen hajlik arra, hogy könnyebb tárgyat egyik helyről a másikra tegyen, sőt később néha az új helyről megint vissza a régire. Ennek magyarázata nyilván az, hogy gondolatuk éppen így jár el a határozattal és hogy van valami titokzatos hajlam, amely lehetőleg összhangban akarja tartani a testet és a lelket. Panja haszontalan sürgése-forgása az apámat juttatta eszembe, ha valamiféle okból tudtomra adta, hogy az ő világnézete nem azonos az enyémmel. Ez sajnos, legtöbbször ebéd közben történt, mert máskor erőmtől telhetően elkerültem, hogy hosszabb ideig ok nélkül nyugodtan üljek vele szemben és ilyenkor láttam, hogy a kés vagy a villa, de a sótartó is és az asztalkendő gyűrűje a tányérnak majd jobb, majd pedig bal oldalára vándorolt. Akkor sajnos csiszolókövet használtunk késélesítőül, kerek fekete pálcikát, amely akkora volt mint egy közepes spárga és fényezett keményfanyéllel volt ellátva. Ha apámnak különös fontos nézeteltérése véletlenül összeesett e hasznos tárgynak más helyre szállításával, akkor a csiszolókő rendszerint eltörött, mert bár a legjobb acéllal is fölveszi a versenyt, az asztallappal való küzdelemben alul marad.

Ez apám boszankodását egészen a gyanús pártosság határáig fokozta és befolyással volt anyám kedvére, míg az én önérzetemnek többnyire új szárnyat adott és nem alaptalanul arra a gondolatra juttatott, hogy apám sokkal enyhében bírálná jellememet, ha rovátkolt acélból készült késélesítőt használnánk.

Panjával tehát közöltem nézetemet a késélesítőről és meggyőződésemnek e nem várt kifejezése annyira magához térítette őt, hogy megkaptam a teámat.

Mint rendesen velem ivott, szemben velem a reggeli napon guggolt és melankolikusan igazgatta a turbánját. Ezen kivül már hetek óta nem viselt egyebet, mint egy keskeny kendőt a dereka körül, de nehéz turbánjáról még a legnagyobb hőségben sem mondott le. Egészen különös volt Panjánál az, hogy minél kevesebb volt az ellenkezése kezdetben, rendszerint annál nagyobb buzgalmat fejtett ki attól a pillanattól kezdve, amikor észre vette, hogy nem téríthet el elhatározásomtól. Mindkettő azt mutatta, hogy komolyan akar rólam gondoskodni és ha rája emlékezem, mindig elszomorít, hogy életem egyik legnagyobb vesztesége akkor ért, amikor elváltunk egymástól. Viszonyunk harmóniájának talán ama meggyőződése volt az alapja, hogy fajomnak fölsőbbségét éppen olyan kevéssé lehet elvitatni, mint valamely természeti törvény megingathatatlanságát. Ezért állott tőle távol minden nemtelen értelemben vett hódolat és azzal a megadással, amely csaknem vallásosság színezetével bírt, ez tette engedelmességét méltóságossá. Ma Malabarban a Purrha mellett a rizsföldet műveli, azt az árnyas földdarabot a pálmaerdő mellett, amelyen apjának kunyhója állott és amelyet el kellett hagynia, hogy idegenben szolgáljon, mert testvérei nem tudtak ellenállni a nagy városok pazarlásra csábításának. Ennek a darabka földnek a visszavásárlása volt számára az utolsó adományom és nyomasztó az a gondolat, hogy sohasem győzhettem meg arról, hogy amit ő adott nekem, az sokkal dúsabb és maradandóbb ajándék volt. Amikor a teát kiittuk, dühösen mondta:

– De Pasa itt marad.

Még mindig úgy tett, mintha gondolni sem lehetne erre az útra és kisvártatva valószínűleg ezért fűzte hozzá:

– Hogy följussunk, beletelik három nap és három éjjel, de félannyi idő alatt visszajövünk. Azt hitted talán, hogy tovább tart?

Nem hittem.

Panja fölnézett a hegycsúcsokra. Fönn minden fényben úszott, soha nem látott ragyogás dicsőitette meg az elhagyott csöndet, a keringő sasok csillogtak, mintha aranyból lettek volna.

– A hegyek frissesége könnyűvé tesz minden álmot, – mondta elgondolkozva.

– Hidd el Panja, hogy élete rövid napjaiban csak az uralkodott a földön igazán, aki megtanulta a föld szépségét szeretni. Ilyen értelemben adta nekünk az Isten, így gondolta, amikor nekünk adta.

Panja gyermeki ártatlansággal mosolygott. Ilyen pillanatokban a karomba tudtam volna zárni.

– Téged nem fog baj érni uram, – mondta csöndesen és mintegy magában beszélve.

Nem tudom, hogy amikor így bizakodott, az Isten segítségére gondolt-e vagy a magáéra, bizonyos az, hogy később ritkán tett oly boldoggá ember közelsége, mint az övé. Az ember semmivel sem bocsáthatja jobban rendelkezésünkre a maga erejét, mint azzal, hogy hisz a miénkben.

Másnap hajnalhasadás előtt, amikor köröskörül még az éjszaka uralkodott és a hegyek kék sátorai fölött a csillagok fénylettek, kettesben nekimerészkedtünk a fölkapaszkodásnak. Kiszáradt fűben, tücskök halk énekétől kisérve haladtunk az egymástól nagy távolságra eső magas latamfák alatt. Olykor a fejünk fölött csúfolódni kezdett egy-egy majom, amelyet lépteink fölébresztettek vagy hangos figyelmeztető kiáltással fölröppent egy-egy madár közeledésünket jelentve a gyanútlan természetnek, amelyet itt bizonyára elképzelhetetlenül hosszú idő óta nem taposott ember lába. Hüvös volt és csönd volt. Panja nem beszélt és én akkora magányosság álmodozásában lépkedtem előre, hogy néha úgy éreztem, mintha egy idegen harmadik ember volnék, aki látom, amint mi két kis ember a fák és a csillagok alatt elterülő szürkületben áthatolunk a dombos vidék óriási, szürkészöld hullámain.

Elég meggondolatlanság volt, hogy fáklya nélkül indultunk útnak, mert ebben az évszakban a párduc legvakmerőbb reggel, amikor eredménytelen éjjeli rablóút után a szürkületben csatangol. De olyan világosság volt a csillagok alatt, hogy messzire elláthattunk és kezemben volt a puskám. Panja szótlanul, könnyű léptekkel és vizsgáló szemmel haladt mellettem, erő és öröm sugárzott ki belőle és egynek éreztem őt hazája minden élő lényével és lelki harmóniája rám ragadt, mintha én is otthon volnék.

Egyszerre csak, szüntelenül a hegyeket nézve és annyira elmerülve magába, mintha egyedül járná a vidéket, halkan énekelni kezdett. Tompított hangja, valamint énekének egyhangú ritmusa ama papok énekére emlékeztettek, akiknek temploma Cannanoreban az én házam kertje mögött volt és a szabad magasságból és a hüvös levegőből hirtelen a tropikus lapályon éreztem magamat, mintha a buja tenyészetnek tikkasztó gőzei csaptak volna össze fölöttem.

Amikor egy idő mulva a legutolsó facsoportok elhagyása után fölpillantottam, megijedtem egy csipkézett, lángvörös fényvonaltól, amely előttünk, fönn a magasban, vízszintes irányban kettészelte az eget. Halotti csöndben és mintha festve lett volna huzódott végig ez a vörös szalag a hegy tarajának mentén. A hegy mögött fölkelt a nap. Megrendülve megfordultam és az eltünő éjjelnek csillagos borongó kékjében láttam a tájékot, messzi a tengeren halvány ezüstfény ébredezett. Elragadtatott szívem vérből és ezüstből való két ég közt dobogott a tágas, zöldesbarna föld hullámain, mint végtelenül kicsi és mégis boldog forrása megfoghatatlan életörömömnek. Panja térdre rogyott és kezébe temette arcát.

Egy órával azután, hogy a nap átpillantott a hegyek ormán, jóformán egyetlen fát sem láttunk többé. Ha valami magaslatra kapaszkodtunk föl, jobbról is, balról is nagy erdők sötét falát láttuk a távolban, de nemsokára ez a kilátás is megnehezedett, mert szakadékban, kiszáradt hegyipatak ágyában haladtunk fölfelé. Nemsokára kiderült, hogy hiányos fölszerelésünkkel a hegycsúcsok egyikét sem tudjuk megmászni, miért is Panja azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg a legközelebbi hágók valamelyikének megmászását. Csaknem egész reggelen át gyalogolhattunk, mert a levegő hüvös volt és olyan átlátszó, hogy hozzája képest ködösnek tűnik föl a felhőtlen német nyári nap. Panja derültsége megkönnyített minden fáradalmat, gyakran minden észrevehető ok nélkül nevetett, csak azért, mert tele volt életerővel és boldog volt, hogy az égi kékkel betetőzött világon van.

Amikor déltájban jóval magasabban egy szikla árnyékában megpihentünk és Panja ebédünket készítette el, nem nagyon messziről hallható tompa, növekedő dörgés riasztott föl. Panja fölugrott és kezét ellenzőnek a szeme elé tartva a csillámló messzeségbe kémlelődött.

– A bivalyok – kiáltotta, – nézd csak a felhőt, amely ott a lejtőn lehömpölyög.

Most először láttam ily közvetetlen közelből bivalycsordát. Sötét lavina módjára gurult tovább és a föld reszketett. Elől csak rövid időre különböztettem meg egy-egy nagyszarvú fekete fejet, fényes nagy szemet és hullámzó sörényt. Nem lőttem, mert amikor fölemeltem a puskát, Panja izgatottan visszarántott és később megmagyarázta, hogy megesett már, hogy a vezérbika a támadástól megijesztve vagy földühösítve hirtelen irányt változtatott és egyenesen az akadálynak szaladt neki. Igaz ugyan, hogy védelmet találhattunk volna a sziklákon, de ha menekülésünk nem sikerült volna, széttapostak volna bennünket, mert az egész csorda követi a bikát.

– A bivaly harcra kel a tigrissel, – beszélte el Panja, – még a házi bivaly sem fél tőle és ha bivallyal dolgozol a rizsföldön, a tigris nem mer megtámadni. A bivaly hamarább megérzi a tigris közeledését, mint te és nem tudod a helyéből kimozdítani, mert egyenesen szembe fordul a tigrissel, mint a zászló, amelyet szembe viszel a széllel. Ha a tigris támadni merészel, a bivaly fölökleli és ameddig az állat mögött állsz, biztosságban vagy.

A porfelhő jóval lejjebb eloszlott és a tiszta levegő ismét nyugodt volt. Nemsokára ez esemény után, anélkül, hogy ettem volna valamit, elaludtam és Panja nem keltett föl, mert ismerte a nap fárasztó és veszedelmes erejét, amelynek sugarai a hegyekben éppen úgy hatnak mint a völgyben, bárha a hűs levegő megtévesztheti az embert. A hegyek közt tehát csaknem még inkább áll mint a völgyben, hogy a főt és a halántékot ne hagyjuk védetlenül; a nap sok embert megölt már, aki nem hitte el vagy elfeledte, hogy hatalma van e hidegebb regiókban is. Parafasisakom sem volt túlságosan nehéz, ellenkezőleg napról-napra könnyebb lett, mert molyszerű élősdiek serege kerítette hatalmába és építkezett benne, de föl is falta. Néha finom parafaliszt pergett le, mint a természet kedves bizonyítéka, hogy egy embert sem enged az útjára teljes elhagyottságban. Panja már minden szert megpróbált ezek ellen az állatok ellen, de bíztak bennem és annál jobban szaporodtak, minél jobban üldözte őket Panja.

Egyik magas hágóról nemsokára lepillanthattam arra a tágas indiai földre, amelyen a Malabarban eltöltött idő előtt átutaztam. A rengeteg dombos vidék úgy terült el előttem, mintha ősidők óta pihenne ott az emberi munka minden jele nélkül és mintha vihar közepette megmerevedett tengernek óriási hulláma lenne. Messzi távolban világosszürkén, mint valami hatalmas tónak a fölülete csillogott a síkság, apró csúcsokat és tornyocskákat véltem benne fölismerni, amelyeknek körvonala úgy vált ki az égből, mintha a szemhatár finom tüskés dróttal lett volna bekerítve.

Egész napon át a hágó tetején maradtunk. Ferdére sülyedt szikla teteje védett a nap sugarai ellen és a leírhatatlan csöndben, mint a búcsúzkodás órájában, sasok éneke közben még egyszer elvonultak emlékezetemben multam alakjai. Szellemek jöttek a kékségből szellememhez, elköltözöttek nyomultak a még itt időzőnek tudatvilágába, gondolkodásban, reményben és sorsban testvérek és ellenfelek, barátok és ellenségek az öröm és szomorúság és gyors halál világában.

A föld minden részén más a halál arculata; vonásai sehol sem ünnepiesebbek, mint nálunk Európában; kissé elszoktam attól, hogy túlbecsüljem ama patetikus vasárnapi alakját, amely hazámban otthonos. Az önkény kisértetének borzalmasságát még senki sem szüntette meg azzal, hogy szentté avatta; a halálnak Európában szokásos, esetlenül romantikus fölfogása bizonyára az egyház befolyásának következménye, amely a halál lényét ezért ruházta föl akkora borzalmassággal, hogy ennek révén szerezze meg tekintélyének egy részét. Oly nehézzé tették nekünk a meghalás elképzelését, hogy igaz és igaztalan emberek nagy része a legkellemesebben csalódni fog, amikor meghal.

A meghalás kötelesség, miként az élet is. Mindenki olyan könnyen vagy olyan nehezen fog meghalni, mint ahogyan élt és aki értett az egyikhez, a másikhoz is érteni fog. India emberei könnyebben, természetesebben és bizonyos tekintetben kevesebb föltünéssel halnak meg, mint mi, ők az istenségre bizzák a gondolkodást jövendő sorsukról és nehezen fogják megérteni azt a gondolatot, hogy utolsó órájukban ők maguk felelősek a rendezett eltávozásért. Az a fölfogás, amelyet keresztényinek mondanak, nem is egyházunk ártatlan megalapítója meggyőződésének, mint inkább gondozói számító okosságának szülöttje.

A nap lassan tovább haladt ragyogó útján és fényében változott a föld. Köszöntenek-e reám még egyszer napok, amelyek a gondolatoknak és az emlékezetnek szentelve, a sasok harci kiáltásától áthatva ekkora csöndben telnek el? Mialatt lenéztem a vidékre, még egyszer átéltem nem egy dolgot, amit láttam és tapasztaltam, amikor a lábamnál elterülő földön áthaladtam. Északkelet felé kellett lennie Bitsapurnak, a régi királyi városnak, amelynek romjai közül kiemelkedett a hatalmas félgömb, amelyet egykoron egy mohammedán fejedelem építtetett magának és egészen kiveretett arannyal. A fölkelő nap felé nyílt, amelynek fénye ezerszeres ragyogással tört meg benne úgy, hogy káprázott a szem, ha belenézett. E kupola szívében, a boltozatos aranytető alatt, volt a Maharadzsának és a Maharadzsa Khunvarnak, a király fiának két trónszéke és a király a vad fénycsillogásban, amely milliószorosan visszaverte a reggeli nap tüzét, fogadta vendégeit. Hegyeinek drága vére és az új nap égi fénye a pompáját szolgálta és birodalmának elfogódott barátai, akiket a napkelte pillanatában vezettek trónusa elé, akkora fényből hallották meg a fejedelem üdvözlő szavát, hogy le kellett a szemüket zárni és térdre kényszerültek. Mintha egy mindenhatónak szolgált volna az ég és a föld, hogy fönségességét megfoghatatlanná tegye. Amaz aranykupola és a márvánnyal födött tér között, amelyre az idegeneket vezették, mélyebben fekvő kert volt tele olyan viruló virággal, aminő illatra és pompára csak a tropikus ég alatt nyilik és kelyhük illata összeolvadt a fénnyel.

A pompakedvelő király elesett egy erősebb király kezétől, aki északról jött és elpusztította a várost. Kapui föl egészen a gömbölyü boltozatig halottakkal voltak tele és a város elesett urának foga közül nem lehetett kiszabadítani kardjának elefántcsont markolatát, amelyet még széttépett testtel sem akart ellenségének átengedni. Elesett hiveinek hegye alatt úgy akadtak rá és a monda szerint így is temették el a hatalmas kupola alatt, amelyet, mint akkoriban minden fejedelem, még életében építtetett magának.

A város ez óriási síremlékei még ma is kimagaslanak Bitsapur romjai közül, nagyságuk és építésük módja moséra emlékeztet, néhányban még istentiszteletet is tartanak vagy mint búcsújáró hely messzi vidékről sok ezer mohammedán zarándokot csábít a nagy halott szent városába. Ezekbe az épületekbe különös kőtömböket lát az ember beleillesztve, amelyeknek eredetét máig sem tudták kideríteni; különösen sírkőnek használtak itt-ott fekete, bazaltszerű szikladarabokat és a tudósok ezeket csak úgy tudják maguknak megmagyarázni, hogy a meteorkövek közé sorozzák őket. E kápolnák legnagyobbikát olyan kupola födi, amelynek erkélyéről a szédülő szem csak akkorának látja maga alatt a két sírkövet, mint a gyujtóskatulyát és a szem nem képes annak az embernek az arcát fölismerni, aki vele szemben ugyanazon az erkélyen van, ellenben megérthető a leghalkabb szó is, amelyet odaát a fal felé suttognak, mert a kőépítmény köríve csodálatos módon megőrzi és tisztán hallhatóan szétviszi a hangot. Azt beszélik, hogy a szultán ezen az úton tette próbára minisztereinek engedelmességét, vendégeinek hűségét és feleségeinek vonzalmát, akik közül az egyiket vagy másikat bizalmasaival az erkélyre vezetett és kihívó szavak után mintegy véletlenül eltávozott tőlük, hogy azután gondolatukat szóról-szóra kilesse az árulóként beszélő körívben. E csoda félénk tiszteletében még ma is reszket a nép, ha a halott titokzatos hatalmára gondol.

E dómok egyikében, csaknem a legnagyobban a megszokott két sírkő helyett, amely a király és királyné testét födi és az épület egyedüli tartalma, három sírkövet láttam és megtudtam a történetét ennek a kivételes esetnek, amikor is a király kedvesét a király és törvényes felesége, a trónörökös anyja mellé temették. Ez sohasem szokott megtörténni, mert csak az a kegyelt nő, aki a trónörököst szülte, pihen halálában a szultán mellett, többi felesége pedig és ezeknek gyermekei, bármennyire érvényesítették is életükben hatalmukat és befolyásukat vagy bármennyire is visszaéltek vele, jogtalanok maradtak. De a történet szerint a király nagyon szerette öreg korának e fiatal szerelmét és egyszer, amikor hadjáratból tért haza, a háttérbe szorultak cselszövényükkel bizalmatlanságot keltettek a szívében hűsége iránt.

A király kedvese ártatlanságát hangoztatta, de a hamis bizonyitékok jobb hite ellenére meggyőzték a királyt. De mert még ingadozott, hogy kinek higyjen, elhatározta, hogy istenítélettel győződik meg a fiatalasszony bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Fölment vele a magas erkélyre, amelynek alacsony kőkorlátján kihajolva a padló nagy kőkockáit akkorának látja a szem, mint a sakktábla mintáját és megparancsolta az asszonynak, hogy ugorjék le. Ugrása közben a levegő belekapaszkodott a ruhájába és sértetlenül jutott le a mélységbe, onnan fölköszönt urának, aki nem bízott benne és egy kis tőrrel, amely még ma is szíve táján van, megölte magát. A nép «az idegen» nevet adta neki és titkolt borzadással emlékszik meg sírkövéről. Ennek magyarázata talán az, hogy önkéntes halála, igazának bebizonyulása után, a keleti világfölfogásnak csodálatos és megmagyarázhatatlan.

A király búskomor lett és bűnbánata gyakran nagy kegyetlenséggé fajult, bosszúvágya rettenetes volt és csak a halál csillapította. Azt beszélik, hogy ama naptól kezdve, hogy a rágalmazók irtózatos halált haltak, görbe kardjának élességét minden reggel annak a rabszolgának meztelen hátán próbálta ki, aki a lovának kengyelét tartotta oda neki. Képe, amelyet a város kereskedői vízfestésű művészies tarka másolatban árusítanak, magas bársonypárnán ülve ábrázolja őt, kardja a térdén, szeme a vörös, drágakővel ékesített turbán alól mereven és hidegen néz a távolba. Nagyon különös, hogy azt terjeszti róla a hír, hogy bár népével sohasem érintkezett és iszonyat fogta el azt, aki meglátta és országában egyetlen leány sem volt előtte biztosságban, mégis úgy szerették, mint sem előtte, sem utána egyetlen fejedelmet sem. Katonái a halálba mentek érte, mintha haláluk, ha az ő akaratára történik, örök időkre föloldozná a lelküket és ellenfeleivel a nép dühe végzett. Ez új bizonyiték arra, mily kevés köze van valamely uralkodó fejedelem jó tulajdonságainak a népszerúségéhez és nincs nagyobb tévedés, mint az, hogy az alattvalók szeretete együtt jár az uralkodó megközelíthetőségével.

Bitsapur, amikor én láttam, tele volt halottakkal. Lóháton érkeztünk oda kora reggel és nem tudtuk, hogy a városban borzalmas pestis pusztít. A város kapujának közelében kisérőm a város körül levő, sátrakkal födött dombokra mutatva azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, de ezt nem tehettük meg, mert nem volt sem vizünk, sem élelmünk.

A dombokon levő táborok azt hirdették, hogy a lakósság elmenekült a városból és a pompás romok területén csak halottakat találtunk. Amikor az enyészetnek első, undorítóan édes szaga megcsapta az orrunkat, reszketni kezdtek a lovaink és minden utcaszögleten undorító lármával dögkeselyük egész felhője emelkedett lomhán a magasba. A halottak a nyitott ajtókban és az utcákon feküdtek, üres szemüregekből és megfeketedett arcokból vigyorgott reánk a halál és állataink patkója beleakadt az emberi belek rothadó tömlőibe, amelyeket a keselyük messzire szétvonszoltak.

A márvány visszaverte a kegyetlen nap fényét, amelynek csöndes szerelmi dühét szellőcske sem mozgatta, néhány magárahagyott kecske ténfergett a halál rettenetes kietlenségében és a mult gigászi pompájában. A pestist éhinség előzte meg. Ma is látom még a sovány, sötét emberi testeket, az enyészet mérgétől megfeketedve, fehér falakhoz támaszkodva, kőlépcsőkön vagy a vöröses földön egymásra hányva. Két összeölelkezett gyermek mintha egy templom tavának szélén elaludt volna, kedves testüknek helyzete nem árult el sem félelmet, sem fájdalmat, de a szemük hiányzott és egy szürke keselyű szorgalmas, jókedvű buzgalommal vagdalkozott csőrével a homlok alatt úgy, hogy a kis fejecskék ide-oda mozogtak. Közeledtemre a madár fölemelte keménycsőrű kopasz fejét és sárga szemével haramia módjára nézett reám, mintha csodálkoznék, hogy talponálló, élő ember lép az ő halotti birodalmába.

Amikor a nap lenyugodott és utolsó sugara violaszínű nedves páraként eloszlott a messzi vizen, Panja sziklánk alatt, amely két oldalról védett bennünket, a hegytetőn kis tüzet rakott. Takarékoskodnunk kellett a tüzelőszerrel. A legnagyobb részét útközben gyűjtötte össze Panja és cipelte föl magasan levő tanyánkig.

Halottian csöndes volt az éjszaka, az egész világ kihaltnak látszott, csak néhány nagy éjjeli pillangó kereste föl a tüzemet és suhogásuk ott reszketett a levegőben, míg Panja hortyogása be nem töltötte. Nagy messzeségből a hiéna hangját és a sakál gyönge ugatását hallottam. A csillag világa halvány gőzben fénytelenül merült el a mélyben, de a hegycsúcsok és csipkék fölött, égi szabadságának isteni mámorában keményen és élesen csillámlott a láng. A keskeny holdat csak éjfél felé várhattuk.

Hogy a napkeltét el ne mulasszam, csak igen rövid ideig aludtam és a magányos virrasztás órái a magasban, a kékezüstös trópusi éjben örök tulajdonom, emlékem ünnepi ruhája maradt, amelyet lelkem sohasem fog levetni. Ebben a bűvös köpenyben elfeledi a lélek a kis mindennapi élet kellemetlenségeit, ebben a lepelben könnyen veszi az életet és a halált és ez közelebb hozza a végtelenség gondolatát, mint ahogyan a térdeplő ember közelebb látja magát a víz tükrében.

Azon az éjjelen elfeledtem, hogy a földön emberek laknak és láttam, hogy mi, ennek az évszázadnak emberei nagyon is ehhez tartjuk magunkat. Az érintkezést a természettel csak a menekülés az emberek elől és életviszonyaink teszik lehetővé és csak rövid ideig lehet részünk abban, ami kezdettől fogva tulajdonunknak rendeltetett. Az új világ sátánja túlbőven kárpótol bennünket régi jogaink elvesztéseért és mégis csak mi leszünk végül a megcsalódottak, mert elvesztjük a legjobbat, azt ami megadja gondolkodásunk nyugodtságát, a jó gondolat nyugalmát és a magunk fölismerésének békéjét.

KILENCEDIK FEJEZET. Az állat uralma.

Végtelen bágyadtság terjengett a levegőben. Már második reggel voltunk úton, hogy Mangaloreba jussunk és irtózatos sziklahasadékok közt a dzsungelerdőség végső nyulványai fogadtak be bennünket.

A hegyek közül csak lassan szállhattunk le a parthoz, mert nem gyalogolhattunk többet, mint napkelte előtt egy órát és még utána két vagy három órát. Néha este is elindultunk, de csak kis utat tettünk meg, mert az estét megelőző hüvösebb órát az éjjeli szállás fárasztó és körülményes előkészítésével kellett eltöltenünk.