Part 11

Későbbi visszaemlékezésben az ilyen pillanatok gyakran azért látszanak nagyon fontosaknak, mert a távolsággal megnőnek és mert az emlékezet az eseményeket nem tartamuk és értékük szerint szokta megőrizni, hanem aszerint, hogy milyen mértékben hatottak reánk. És hogy valamely élmény megmarad-e az emlékezetünkben, nagyon kevéssé függ össze az élmény fölismerhető jelentőségével. Sőt többnyire jelentéktelen, gyakran éppen kicsinyes események azok, amelyeket emlékezetünk kitörölhetetlenül megőriz úgy, hogy csak mosolygunk rajtuk anélkül, hogy megértenők, hogy erejük egész külön erkölcsi terület, amelynek misztikus sajátossága semmiképen sincs akaratunknak alárendelve. «Ha Isten szeme, amely szüntelenül átvizsgálja alkotásának régióit, a mi létünkre tapad, az a pillanat örökre megmarad emlékezetünkben», mondta nekem egyszer egy kasmiri buddhista szerzetes, aki egy szürke virágú szent fát keresve vándorolt végig Malabaron. Így azután életünknek amaz órái, amelyeket nagyoknak tartottunk, gyakran függő gyermekecskéi lesznek egyes kis eseményeknek, amelyekhez hozzá kell támaszkodniok, ha nem akarnak a sötétben elmerülni.

Fölállottam a csónakban és láttam a partok elsiklását, amelyek oly sűrűn voltak benőve, hogy úgy látszott, mintha omladozó zöld falak közt lennénk csöndes, gyors menekülő úton, falak közt, amelyek kitágultk, majd összébb szorultak. Fölötte a csillogó egyforma színével mesébe illő, halhatatlan kék ég terült el és a reggeli nap vakító sugara néha megtalálta és lezárta a szememet.

Az elmult nap tele volt fáradtsággal és Uppanangadit csak üggyel-bajjal értük el. A várost nem is néztük meg és csak annyi ideig pihentünk meg, amennyire az evezősöknek volt szükségük. Utunk kezdetén inkább kormányozniok kellett mint evezniök, amit állva végeztek el úgy, hogy az irány szerint, amelyben haladnunk kellett, a kanu jobb vagy bal oldalán mártották meg a vízben az evezőt. Ezt nagy ügyesen tették és sokáig szórakoztatott. Mialatt még a Kumadaryn úsztunk, gyakran megtörtént, hogy a csónakok zátonyra futottak. Ilyenkor a vízbe kellett mennünk, hogy egyesült erővel levonszoljuk. Néha lassan, de meglehetősen sokáig mély katlanokban keringőztünk vagy alacsony vízeséseken csúsztunk át, amihez hozzá kellett szoknom, mert nagyon ijesztő volt annak elgondolása, hogy ott fölfordulhat a csónakunk és a zavaros víz a mocsaras partra vet ki bennünket vagy pedig hogy sellőkön és mély örvényekben alligátorokkal juthatunk közeli érintkezésbe.

Éjjel volt az utazás a legszebb. Bár éjjel csak az Uppanangadi városától egészen a város fakikötőhelyéig terjedő utat tettük meg, a sötét parton vándorló fáklyák, amelyek mintha óriási világító bogarak lettek volna, titokzatosan izgatták a fantáziát és arról adtak hírt, hogy lakott tájékhoz közeledünk.

Minél messzebbre jutottunk a Netravatin, a víz folyása annál lassúbb lett és megkezdődött az evezősök munkája. A folyó kanyarulatánál gyakran hosszú időre szem elől tévesztettük a második csónakot, de nem kellett aggódnunk, mert Pasának, aki a második kanuban podgyászunkat őrizte, megvolt az evezősök előtt az a tekintélye, amelyhez könnyen hozzájutnak azok a hallgatag emberek, akik anélkül, hogy udvariatlanoknak látszanának, soha nem mosolyognak és kérdésre ritkán felelnek. A teherhordókat Panja Samajiban elbocsátotta; háromnapi út után Panja és Pasa kiséretében Mangaloreba érkeztem és a kanuk a kikötőben visszafordultak anélkül, hogy a Samajiból jött emberek partra szállottak volna. Nem élnek jó viszonyban a parti népekkel, akikről azt tartják, hogy szakadárok és barátságosak az idegenek iránt.

A legutolsó órákban zavaros, álló vizen evezett át csónakunk. A növényzet egyre fogyott, rizsföldek mocsaras kietlenséggel váltakoztak, amelyeken nehéz gőzökkel terhes és embertől, állattól elhagyatott gonosz, csöndes pocsolyák csillogtak. Ott aludta a pestis nyári álmát, hogy az első esővel ismét fölébredjen. Olyan nyomasztó volt a hőség, hogy a lélekzés kínos munkává lett, végül tompa bódultságban dolgoztak az evezősök és a zavaros víz hangja gyakran egészen elnémult. A folyó sok széles és szűk csatornára oszlott, a parton levő pálmák közül kimagaslott a német téglagyár vörös kéménye.

Az egész városon keresztülhaladtunk egészen a tengeri kikötőig, amely kikötésünk helyén, a tenger felé homokzátonnyal védve, csupasz volt és elhagyott és a tenger gőzölgése, élet és frisseség nélkül, keservesen kiábrándított. A városból szinte semmitsem láttunk. Három alacsony dombon épült, pálmák zöldjébe egészen elrejtve. Most azonban megláttam a kikötő házait, rossz düledező kőépületeket, amelyek barátságtalanok voltak és gondozatlanok, olyan zordsággal és szánalmas jellegnélküliséggel, aminőt gyakran lehet látni keleti kikötőkben, amelyeknek hagyománya régen elpusztult és új szokásaik és berendezésük sekélyes és rabló buzgólkodás szellemét szolgálja. Néhány régi, magas orrú és széles hátú nagy vitorlás csónak hevert összevissza, félig a vízben, félig a piszkos homokba besüppedve. Csaknem néptelen volt, csak egy kis gőzbárkán guggolt az árnyékban egy hindu és dohányzott. Kiváncsian figyelt bennünket; amikor a csónakban fölemelkedtem, fölugrott, élesen és túlhangosan néhány szót kiáltott a töltésen át egy befestett ház homályos ablakai felé. Az ő hajócskája közvetíti a személyforgalmat a part és a nagy tengeri gőzösök közt, amelyek a parttól néhány kilométernyire eresztik le a vasmacskát, hogy két vagy három óra hosszáig utasokra várjanak. Magának Mangalorenak kikötője nagyobb gőzhajók közlekedésére nem alkalmas.

Az első benyomások, amelyeket Mangaloreban szereztem, annál visszataszítóbbak voltak, mert az elmult időkben folytatott életmódom szerint mindent az érintetlen természet páratlan egyszerűségével voltam kénytelen összehasonlítani. Hozzájárult ehhez, hogy a város a várakozás tompa álmába merült és mindenütt tunyasággal, pusztulással és részvétlenséggel találkoztam. Az elhanyagolt hindu fogadó, amelyben kénytelen voltam első napjaimat eltöltenem, éppenséggel nem bátorította vállalkozó kedvemet és az első viharokra való kínos várakozás mindenkitől és végül tőlem is elvette a maradék életörömöt. Amikor néhány hónap mulva a tavaszi nap ragyogásában Mangalore tarka föltámadását ünnepelte, alig ismertem rá a városra. A mi német nyarunk és telünk közt levő különbség távolról sincs olyan jelentékeny hatással az ember hogylétére és életszokásaira, mint az évszakok változása a trópusokban. Az a vélemény, hogy ezeken a vidékeken az időjárás egyenletes és állandóan nyárias, fölületes utazók hiányos ismeretének vagy hamis képzeletnek köszöni a létét; aki azonban az egyenlítő közelében elejétől végig átélte a tropikus évet és változásának bajában és örömében megfigyelte az embereket, a mi évszakaink közt levő különbséget a mérsékelt égöv alatt jelentéktelennek fogja érezni.

Később sok mindent megértettem Mangaloreban, amit eleinte semmibe sem vettem, megszerettem nem egy dolgot, amit kezdetben idegenszerűnek és visszataszítónak láttam és azzal a biztos tudattal búcsúztam el a várostól, hogy nincs még egy lakott hely a világon, amely paradicsomi szépség dolgában fölvehetné a versenyt Mangaloreval. Életünk rövid napjaiban sohasem szerzünk akkora tapasztalatot idegen jelenségekkel szemben, hogy az első benyomásból igazságosan tudnánk következtetni az általános értékre.

Ottlétem harmadik napján leírhatatlanul ingerült állapotban hirtelen elhatároztam, hogy fölkeresem az angol kollektort, mert végre biztos értesülést akartam szerezni hosszabb ottmaradhatásom lehetőségéről, a lakásviszonyokról és a megélhetés föltételeiről.

Akárhová fordultam, valami teljesen érthetetlen aggodalomból mindenütt kitértek az emberek a nyilt válasz elől, egyszer attól féltek, hogy a kormánnyal kerülnek szembe, máskor hogy a papokkal, sőt pénzáldozataim is csak a csőcselékre voltak hatással.

A hivatalnokok bungalovja nagyszerű helyen épült egy árnyas dombon és régi úri lakra emlékeztettek. A kert kitünően ápolt, a hivatalos helyiségek tiszták, hüvösek és nagyok. Az előszobában nagy iróasztal mellett fehér, félig európai ruhában valami kevertfajú ember ült és úgy tett, mintha rendkivül el lett volna foglalva. Kezdetben szerény voltam, amennyire idegeim csak engedték, de fölháborított, hogy ezt a rabszolgát ostoba módon elkapatta ahhoz a kulturához való viszonya, amelyet nem is értett meg. Ha Panja nem lett volna velem, bizonyára uralkodtam volna magamon.

– Álljon föl, ha én beszélek, – mondám.

Forrt a vérem. Valóban csak nagyon kis izgalomra van szükség, hogy az ebben az időben amúgyis a forráshoz közellevő vér ne tudjon magán uralkodni.

Az írnok mintha ólomból lenne a térde, lomhán fölállott, de szemtelen, bámuló tekintete tüzessé tette a kezemet és még mielőtt egészen kiegyenesedett sovány, barna lába, a méltóságteljes szobában elcsattant egy pofon, amelyet hideg zuhanyként élveztem. Reá talán másként hatott. Megfordult a saját tengelye körül, szalmaszéke bürokrata alázatossággal szolgálatkészen ugyanezt tette és míg békén hagyott arcfele elhalványodott, sehogysem tudott magához térni meglepetéséből.

– A kollektorral szeretnék beszélni, – mondtam barátságosan.

Sokkal jobban éreztem magamat, de sokáig nem tudtam magamnak teljesen számot adni e cselekedetem durvaságáért. Ez a meggondolatlan fölhevülés és az önuralom hiánya bizonyára összefüggött azzal, hogy csaknem fél évet csak olyan emberek közt töltöttem el, akik még gondolni sem mertek soha arra, hogy velem egyenjogúak és ezért ennek az embernek észrevehető ellenállását még nagyobb fönhéjázásnak láttam, mint aminő talán valójában volt.

A kétféle tekintetben súlyosan érintett ember csak akkor kezdte meg a küzdelmet megsértett hivatalnoki becsületeért, miután körülbelül négy méternyire távozott tőlem és kettőnk közt pácolt keményfa-asztalt tudott. Minden csupa fölháborodás volt rajta, még olajozott haja is, amelynek fényes frizurájáról leesett a szürke vászonsipkácska, mintha haragosan csillogott volna.

Minden eshetőségre fölkészülve elvettem az asztalról egy fekete ébenfa ládikát, amelyben acéltollak, egy radirgumi és néhány rézanna volt elrendezve olyan gonddal, mint ahogyan egy hercegnő rakja el az ékszerét. Elhatároztam, hogy első tiszteletlen szavára azzal felelek, hogy ezt a ládikát hajítófegyvernek használom. Hallottam egyszer valamit arról, hogy parasztok, akiknek földjét a tartós melegség lesüléssel fenyegeti, ágyúlövésekkel próbálják az esőt előcsalni. Bennem akkor egészen hasonló remény és rokon gondolkodás dolgozhatott. De köztem és ellenfelem közt már nem került sor szóváltásra és erőszakosságra, mert kinyilt az ajtó és hüvös szemmel és szépen beretvált arccal megjelent az ajtóban az angol hivatalnok, aki nyugodtan tekintett majd rólam a rabszolgájára, majd ismét vissza reám.

A távolság, amely köztünk volt, a kettőnk közt levő asztal, az irnoknak arcára szorított keze és az én harcias magatartásom alighanem eléggé fölvilágosította Dél-Kanara urát, hogy mi történhetett. A tropusi szolgálatban és a kényes helyeken bevált, művelt angolok bámulatos nyugodtságot tanusítanak minden rendkivüli helyzetben és kitünően értenek ahhoz, hogy egyelőre úgy vegyék a dolgot, ahogyan van és ne árulják el elsietve, hogy az ő véleményük szerint hogyan kellene a dolognak lennie. Ez legalább is nagy önérzetre vall. A hivatalnok nyugodtan hozzám fordult és udvariasan kérdezte, nem volna-e abban a helyzetben, hogy beavatkozásával harmonikusabbá tegye ezt a helyzetet. Egyszersmind minden további kérdés nélkül szobájának nyitott ajtajára mutatott és én minden panasz nélkül mentem be a szobájába, mert éreztem, hogy alantasa jelenlétében nem kivánatos a panasztétel. Mindjárt azután kényelmes karosszékben szemben ültem egy körülbelül ötven éves férfivel, akinek gömbölykés alakja, okos és egyszersmind jóságos arca a legteljesebb bizalmat ébresztette bennem és mert mintegy harminc évvel fiatalabb voltam, mint ő, nem esett nehezemre a kérés, hogy bemutatkozásom szokatlan módját ne tekintse az angol kormány vagy az ő személye ellen irányuló tiszteletlenségnek. Amikor megmondtam a nevemet, hidegen ő is megmondta a magáét és azt kérdezte, angol vagyok-e?

Mily fontosnak tekintik e nemzet képviselői ezt a magában véve oly ártatlan tényt! Feleletemre a neheztelés kis árnyéka siklott végig a homlokán és azt kérdezte, vajjon a mangalorei német misszióhoz tartozom-e? Ezt kérdeztem:

– Ezt abból következteti, ahogyan az írnokával elbántam?

Mosolygott, a fejét rázta, de válaszom módjából úgy látszik további fölvilágosítás nélkül látta, hogy ezzel kérdésére tagadólag feleltem. Azután várt. Míg beszéltem, föltünés nélkül vizsgálgatott, de a birálatnak még csak árnyéka sem látszott vonásain. Arckifejezéséből következtetve, én és elbeszélésem éppen úgy kiállhatatlan lehetett neki, mint kellemes vagy teljesen közömbös. Amikor kissé megpihentem a beszédben, kis asztali csengővel csengetett és a belépő szolgának valamit parancsot adott és kisvártatva csöndes, barna alak tálcán whiskyt, szódavizet és fagylaltot hozott be.

Szívem olyan érzelmekkel volt tele, hogy még az apám iránt sem lehettek volna gyöngédebbek és szeretetemet csak növelte a kollektornak egyszerű figyelmeztetése, legyek óvatos, mert Samajiben valószínűleg nem kaptam fagylaltot. Kalandom a királlyal tetszett neki. Kis idő mulva ezt mondta:

– Amikor évekkel ezelőtt első trópusi nyaramat éltem át, csaknem gyilkos lettem, a másodikban kétségbe estem és csak a harmadikban kezdtem ismét angol emberhez hasonlítani. Nem kell aggódnia azért, mert pillanatokra megfeledkezett magáról, először a türelmét veszti el az ember Indiában, azután rendszerint az eszét. Csak kevesen találják meg ismét mindkettőt, de ezeknek azután szükségük is van rá.

Amit az ügyemben meg akartam tudni, megtudtam és csak keveset kellett kérdeznem.

A kollektor hivatali szobájában hallottam későbbi napokban először Mangese Raonak, a brahminnak a nevét is. Amikor ennek az embernek röviden és mélyebb megértés nélkül elmondott élettörténetét hallottam, kiváncsiságon vagy érdeklődésen jóval túlmenő vonzalmat éreztem iránta. Ama kérésem kapcsán, hogy nevezzen meg valakit a mangalorei képzett brahminok közül, akivel az ismerettség hasznomra lehetne és miután már némiképpen barátságba keveredtünk, a hivatalnok apránként a következőt beszélte el nekem:

– Mangalore, sőt Dél-Kanara fiatalabb brahminjai közt Mangese Rao a legismertebbek és kétségtelenül a legokosabbak egyike. Érzelmeiről nem adhatok fölvilágosítást, mert az ő érdekterülete csak politikailag érinti a miénket, már pedig aligha van szenvedély, mely az ellenfél jellemét jobban elleplezné az ellenfél elől, mint a politika. Sok dolgot adott nekünk ez az ember és csak azért nem lett ránk nézve veszedelmes, mert kasztbeliei nem csatlakoztak hozzája egy szívvel-lélekkel. Mivel a madraszi egyetemre járt és akkora akadémiai képzettséggel rendelkezett, amekkorát az indiai angol főiskolák adhatnak, természetesen elvesztette kasztjának bizalmát, ellenben sokáig birta a miénket, igaz, hogy az én személyes bizalmamat sohasem. Mint a kormány képviselőjének támogatnom kellett őt, ameddig hasznunkra volt, de ha abban a székben, amelyet most ön foglal el, szemben ült velem, sohasem tudtam megszabadulni attól a különös félelemérzettől, amely lénye ritka áthatolhatatlanságának láttára fogott el. Az itteni angol kollégiumban nemsokára vezető állást kapott, látni lehetett őt a jezsuitáknál, földieinek titkos gyűlésein, sőt a protentáns misszió táborában is. Sohasem tudhattam meg, hogy a rokonérzés, amelyet mindenütt keltett, őszinte volt-e vagy pedig azért mutatták-e iránta, mert féltek tőle.

– Fél évvel ezelőtt elbocsátották. Nem mertem ellene tovább eljárni, mert időközben megtudtam, hogy nagy a befolyása és valószinűleg hiveinek a száma is, ha nem is éppen ebben a tartományban, de az egész országban. Nekünk óvakodnunk kell attól, hogy ebben az országban a büntetést megtorlásnak vagy bosszúnak tekintsük, sőt ilyen esetekben csak addig szabad elmennünk, ameddig ellenfeleink hatalma megnyirbálódik. Megtörtént a következő eset. Az itteni kolostor egyik jezsuita pátere megjelent nálam és kicsi iskolakönyvet hozott, alakra és kiállításra teljesen hasonlót azokhoz, aminőket a kormány- és a misszióiskolákban használnak. Majd megmutatom a könyvet.

Fölkelt és a szomszédos szobába ment egy vasszekrényhez, amelyből kis keresés után akták és iratok közül szürke, füzetszerű könyvecskét vett elő és odatette elém. Keskeny volt, három oldalon körülvágott, külseje egyszerű és a tankönyvek hagyományos rendje szerint rajta volt a cím és lenn a jezsuiták nyomdájának jele, akik propagandájuk számára a benszülöttek nyelvének tíznél több különböző írásjelével fölszerelt nyomdát tartanak fönn. A kollektor lefordította a címet: «Az összehasonlító nyelvtudomány tankönyve a délindiai tájszólások összefüggéséről a szanszkrittal. Irta Mangese Rao, tanító az angol kollegiumban Mangaloreban, nyomatott ugyanott a S. J. műhelyében.»

A jelentéktelennek látszó füzet címét és első tíz oldalát nem hazudtolta meg a tartalmával, azután azonban a déli tartományok angol közigazgatásának okosan és agitátori áhitattal megirott birálata kezdődött, amely annál jobban izgatott, mert tárgyilagos volt és a helyzet alapos ismeretére vallott, anélkül, hogy hazaárulást lehetett volna rábizonyítani. Később Panjával részletesen lefordíttattam magamnak ezt az értekezést. A hivatalnok folytatta:

– A páter elmondta, hogy véletlenül födözték föl a nyomdájukkal történt e visszaélést, ezzel a bejelentéssel együtt elhárította rendjének minden felelősségét a kormánnyal szemben és tudtomra adta, hogy a megvesztegetett embereket elbocsátották. Kérésemre, hogy mondja meg, kire gyanakszik, kit tart a brosura szerzőjének, nagyon udvariasan azt felelte, hogy van ugyan bizonyos gyanu, de rendjének nem szándéka és nem szokása gonosztettről véleményt mondani, amelyet nem lehet egészen helytállóan megokolni. Nyilvánvaló volt: ezek az emberek féltek, féltek mint itt mindenki, aki nem tartozik az érdektelen csőcselékhez. Akárhányszor megtörtént, hogy valamely párt legbuzgóbb vezetőit, ellenfeleik mérgétől görcsbe rángatva, holtan találták meg reggel a házukban. Most hát nekem kellett bátorságot mutatnom, de minden meggondolatlan vakmerőség, amelyet nem a legnagyobb óvatosság irányít, ebben az országban csak annyit ér, mint a kicsi gyermeki tréfa. Még mielőtt tárgyalást kezdtem volna, leplezetlenül tudtomra adták, hogy meggondolatlan beavatkozás esetén nem könnyelmű gonosztevővel, hanem az egész indiai birodalom egy hatalmas pártjával kell tengelyt akasztanom. Ehhez egyrészt nincs jogom, másrészt pedig állásom súlya is csak csekély sikert biztosít. Az esetről jelentést tettem a kormánynak.

– Természetesen nem lehetett arról szó, hogy csak óvatosságot mutassak és semmi mást. Magamhoz kérettem tehát Mangese Raot. Sohasem feledem ezt a találkozást. A brahmin azzal az üzenettel kezdte, hogy valamelyik későbbi napon szivesebben találkoznék velem. Ezen megütköztem, mert belőle vagy teljes gyanútlanságra vagy szökés kisérletére kellett következtetnem és ezért föltünés nélkül figyeltettem őt. Ma tudom, hogy ezt a megfigyeltetést, amelyet rögtön észrevett, vonakodásával szándékosan erőszakolta ki, hogy így megtudja, fontos dologról van-e szó. Másnap azután eljött és mindenre el volt készülve. Közönbös dolgokról társalogva egyszerre csak, mintegy véletlenül eléje toltam a könyvet. Egy pillantást vetett reá és udvariasan mondta:

– Mihelyt időm lesz, átolvasom.

– Öntől származik, – mondtam én.

– Igen, – felelte olyan nyugodtan, mintha akármi mást mondtam volna, – nemsokára meg fog történni.

– Ezen a könyvön az ön neve szerepel mint szerzőé, – folytattam és bevallom, belsőmben bizonytalanul és haragosan.

Mangese Rao rám nézett, mintha biztosra venné, hogy tovább fogok beszélni arról a vélt dologról, amelynek semmi köze sincs a kis füzethez, amelyet közönbösen forgatgatott az ujjai közt. Végre a szemem tekintetét követte és mintha látszólag csak most lett volna figyelmessé, olvasgatni kezdett a füzetben, de nem az ártatlan első lapokon, amint ahogyan kétségtelenül mindenki más tette volna, hanem a kormány ellen irányuló áruló támadás kellő közepén.

Egy pillanatra föltekintett, udvariasan és szemöldökét kissé összeráncolva ezt kérdezte: «Megengedi?» és tovább olvasott. Kis idő mulva becsukta a könyvet, ismét a címét vizsgálgatta, elfogódottan mosolygott és tovább olvasott. Ez az ember képes volt arra, hogy a szemem láttára negyedóra hosszáig a maga szövegét olvasta, de nem a meglepődés vagy a fölháborodás jelével, hanem minden jel nélkül. És a tárgyalás egész ideje alatt bizonyára inkább én látszottam annak, aki ellen a vizsgálat folyik, mint ő. Nos hát, türelmes maradtam, tudva azt, hogy belsejében nyugodtan megfontolgatja türelmemnek alapját. De amikor egy idő mulva vidám mosollyal föltekintett, megrázta a fejét és egészen különösen találó és egyszersmind rosszakaratú fejezetet kezdett fölolvasni, minden erőmet össze kellett szednem, hogy mosolyát viszonozzam. Elgondolkozva félre tette a füzetet és aggodalmaskodva és szemöldökét fölhúzva mondta:

– Ez ránk nézve nem kellemes.

– Nem gyanítja, hogy ki lehet a szerző?

Mangese Rao nem felelt és én kénytelen voltam folytatni:

– Hogyan kerülhetett a füzetre az ön neve?

A brahmin most az előbbi kérdésemre felelt, mintha a második kérdésemre ezt akarná válaszolni: Ugyancsak ügyetlenül kutatgat.

– Nincs gyanúm. Az lep meg legjobban, hogy a jezsuiták jogosítványukkal ennyire meggondolatlanul szolgálnak olyan ügyet, amely árt az őket védő kormánynak.

Most már nem tehettem mást: vagy elő kellett állanom gyanúmnal a brahmin ellen vagy abba kellett hagynom a társalgást, de az elsőt nem volt szabad megtennem bizonyíték nélkül, amelyet azután beavatkozás követ és a másodikat nem akartam megtenni. Még egyszer a középutat választottam tehát, ámbár tudtam, hogy eljárásom eredménytelen. Hangosan kérdeztem magamtól:

– Hogyan jutott a szerzőnek éppen az ön neve az eszébe?

Mangese Rao azt mondta, hogy az olvasmányból szerzett futólagos benyomás szerint, ha pártatlanul vizsgálja a képzettségnek fokát, amely a könyvből beszél, a visszaélés legalább nem válik szégyenére, azután komolyan hozzátette:

– Közelfekvő a gondolat: ha már Mangaloreban nyomatták ki a könyvet, akkor leplezésül legmegfelelőbb volt az itteni angol kollégium egyik tanítója nevének választása. Bizonyára inkább azért történt ez, mert a jezsuitákat akarták megtéveszteni és nem valami más óvatosság okából.

– Valami angol nevet is választhattak volna.

Mangese Rao a címet vizsgálgatta, azután szerény főhajtással így felelt:

– Ez nem lett volna okos dolog, mert Indiában mindenki, aki olvasni tud, tisztában van azzal, hogy angol ember csak ritkán ért idegen nyelven.

Nos, még ezt is lenyeltem és beláttam, hogy hamis úton indultam el. Ellenfelem e diplomáciai biztosságának valódi mesterműve volt az, hogy amikor elbúcsúzott, a legcsekélyebb jelét sem árulta el diadalának. Csöndesen és kissé elfogódva távozott, mintha lassanként rájött volna arra, hogy ez a fölfedezés mégis kellemetlenebbé válhatik reá nézve, mint ahogyan eleinte hitte. Akkor már bizonyítékok voltak a kezemben, amelyeket tovább adtam. Minden kétségen fölül áll az, hogy ennek a pamfletnek Mangese Rao a szerzője. Később nem minden gúnyolódás nélkül, be is vallotta nekem olyan módon, amely csak engemet győzött meg, de engemet alaposan. A kormány udvarias mérséklettel elrendelte, hogy állásától ideiglenesen lépjen vissza és ezt azzal okolta meg, hogy gyanu ugyan nincs ellene, de a nevét olyan szégyen érte, amely rövid időre szükségessé teszi ezt az intézkedést.

Részletekből összerakva, amelyeket apránként tudtam meg, így szólt Mangese Rao brahminnak a története és nagyon feszült lett a várakozásom, amikor hetek mulva eljött a nap, amelyen megismerkedhettem vele.

Időközben megkezdődött a nagy esőzés. Egy erdős magaslat lejtőjén sikerült kibérelnem egy háznak az egyik szárnyát, nagy szobákkal és széles verandával, amelyet a bokrok egészen árnyékba borítottak, de amelyről szabad kilátás nyilt egy pompás platánsorra, amely egy régi városi kapuhoz vitt.

A lezuhanó víztömegek és a borzasztó viharok sokáig fogva tartottak fehér lakásomban. A vízfalak közt, amelyeknek ezüstáradata langyosan és csattogva dörgött az ablakok előtt, úgy éreztem magamat, mintha szakadatlanul megpörgetett dobban laktam volna. Éjjel az egész mindenség bengáli lángkoszorú tüzében égett; ropogott a villám és a menydörgés sokszor elbódított minden érzést, míg végre a félelem is elmerült a fásult megadásban, amely minden lényt elfogott, mintha az utolsó itélet lángjelei cikáztak volna, mialatt köröskörül meggyulladt házak és fák lángja csapott föl és ismét elaludt. Hetekig tartott ez, de a levegő nem hült le, mert a hónapokon keresztül áttüzesedett föld tikkasztó gőzeit leszorították az áthatolhatatlan, alacsonyan járó felhőtömegek. A nedvességgel és melegséggel telített levegőt a tüdő, miként túlfűtött melegház homályos üvege alatt, szítta be és lökte ki magából és lassanként kialudt az utolsó életerő.

Künn ellenben aggodalmat keltő erővel kezdett nőni minden. Hét nap mulva már nem juthatott be fénysugár a lakásomba és Panja szétfröccsenő lében dolgozott a fejszével. Éjjente a villám kék tüze mint valami kusza, lángoló rácsot, szénfekete levélszövedéket rajzolt ablakaim elé és az első csöndesebb napokban nem értettem meg, hogy Mangalore várost még mindig a helyén találhattam.

A tartós eső lassanként napról-napra lehütötte a levegőt. Senki sem tudja leírni lelkem fölszabadultságát és boldogságát, amikor nagy idő mulva először keltett föl a nap a pálmák zöldjében. Megint közelgett az indiai tavasz és a gyönyörűségtől és ezer illattól dagadó kebel nem tudta elrejteni ujongását.

Mangalore mint valami csodálatos, idegen, tarka és telt virág titokzatosan hallgatva, mérgezően édeskés életvággyal a szemem láttára feslett ki. Illata feledést adott, hangja a világ változásságáról el nem mondható álmokat és színe egészen az elragadtatásig mámorossá tette az érzékeket. A veranda fakorlátján, mint valami zöld kígyó, kúszónövény hatolt keresztül, éjszaka gyermekfej nagyságú kék virágot bontott, amelynek sárga, vágyakozó szeme nappal magához csalta a pillangót, este pedig bezárult. A jázmin egészen a szédülésig elbódított, a béka kuruttyoló panasza melankólikusan és szerelemittasan vegyült a fülemüle énekének érces tisztaságába és a kutak és mocsarak fekete tükrén a holdfényben a lótusz virágzott.

A fehér ruhába bujt barna emberek, akik meztelenül lépkedtek a vöröses úton, úgy mozogtak áldott földjükön, mint megközelíthetetlen alakjai a mesének, amely megszületett jóval azelőtt, hogy a mi népünk bölcsője mellett, tölgyek alatt, a messzi nyugaton a legrégibb mondák elhangzottak. És a szépség minden jótéteményével együtt, mint egy ifjú a harmattól csillogó mezőről megint fölkeresett az álom és vele az egészségnek, az erőnek és az élet örömetadó jogának boldog tudata.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Asszonyokról, szentekről és brahminokról.

A benyomások, amelyeket Mangaloreban való tartózkodásom első hónapjaiban szereztem, rendkivül tarkák és sokfélék voltak és bármily buzgón kutattam a jelenségek értelmét, a legtöbb dolog inkább megzavart, mintsem fölvilágosított. De miként, különösen fiatal korban, a derült jólét boldog állapota inkább gondolattalan odaadást teremt, mint odaadó gondolatokat, éppen úgy én is, mint a vidám vándorló az egyre változó tájakat, elvonultattam szemem előtt a színes képeket, de valamennyiből csak kevés ragadt meg a szívemben addig a napig, amikor a házamba lépett Mangese Rao.

Panja pajkossága gyakran derült fölületességre csábított, a kikötőben csatangoltunk, amely napról-napra élénkebb lett, vizi szárnyasok vadászása végett csónakon fölvitettük magunkat a folyó ágain, amelyek körülbelül tízszer szélesebbnek látszottak, mint megérkezésünk napján, itt az életünket, amott a pénzünket kockáztattuk és mindketten elfeledtük, hogy más is volt még a világon, nem csak ez a zöld, viruló vadon és ez a tarka város.

A templomok előtt és a bazárúton pogány bálványimádás ünnepségeit lehetett látni, a kikötőben verekedést mohammedán hinduk és szerecsenek közt, akik Arábiából jöttek nagy vitorlásokon, hogy fűszert cseréljenek be. Gyönyörűség volt megfigyelni a kikötő majd tunya, majd kicsapongó életét és szemlélődő tétlenséggel az angol kormányra és a jó Istenre bízni a magunk és mások jólétéről való gondoskodást. Barátságot kötöttem szerecsenekkel, elefántokkal és királyokkal, amelyek mindenikéből bőven akad Mangaloreban. A tavasz mámorral, feledéssel és áhitattal ajándékozott meg bennünket és magával ragadott a csupa napsugár élet, amely az egész várost elárasztotta.