Part 10

Malabarban és Dél-Kanaraban egész sereg kis hindukirály van, aki a mohammedánok vagy az angolok hatalma elől hátrálva, városi székhelyéről a vidékre húzódott vissza, hogy egészen népének, vagy helyesebben népéből éljen. Úgy járnak a hatalmukkal, mint némely állítólag félreismert költő a lángeszével, elzárkózottságában mindkettő, de csak kevéssé boldog gazdája szemében, hihetetlenül nagyra fejlődik. Van valami rendkivül megható a szellemi vagy világi hatalom e zsarnokaiban és határozottan szívtelenség kell ahhoz, hogy az ember megfossza őket illuziójuktól. A hiúság mögött többnyire annyi jóindulat húzza meg magát, hogy kevesebb megvetéssel kellene eltürnünk, mert az igazán gonosz ember ritkán hiú. Félreismert fölsőbbségüknek e magukra hagyott urait gyakran annyira meg tudja rázni az, ha valaki idegen váratlanul elhiszi jelentőségüket, hogy ha egyszer nem vonják kétségbe nagyszerűségüket, keserves panaszra fakadnak.

Bár tudtam ezt, mégis elhatároztam, hogy olyan komolyan fogom venni Samaji királyát, mint ha Maisur maharadzsája volna; a kis ajándék, amit neki küldhettem volna, aligha tett volna reá nagy hatást, mert ezek az elfeledett fejedelmek gyakran még elég vagyonosak, hogy ellássák magukat mindazzal a megszerezhető haszontalansággal, amelyet nyugatról hoz a kereskedelem. Ezért elhatároztam, hogy előbb megismerkedem vele és Pasát elküldtem az öreg asszonnyal, kérjen számomra kihallgatást és engedelmet arra, hogy holnapig az ő trónja közelében üthessem föl sátramat. Pasa, mint mindig komolyan és anélkül, hogy elárulta volna, mit tart a tervemről, útnak indult, az öreg asszony megelégedetten fecsegett és hozzája csatlakozott különös ugrásokkal, amelyek inkább erőt árultak el, mint méltóságot és amelyek bizonyára igen kellemetlenül érintették zsákmányul ejtett békáját. Panja ellenben tiltakozott:

– Így nem szabad királlyal bánnod, Sahib, – mondta elgondolkozva és nyugodtan.

Igazán aggódni látszott és mindent mást inkább vártam volna, mint azt, amit mondott:

– Fönn fog kuporogni a sánta elefántján és úgy fog onnan lenézni reád, mint egy koldusra. De ha megengedted volna neki, hogy téged megláthasson, akkor elküldte volna érted az elefántját és a földre vetette volna magát, amikor székhelyére bevonultál volna.

– Panja, én nem azt akarom, hogy a király lásson engemet, hanem én szeretném őt látni és pedig úgy, ahogyan ő látszani akar és ahogyan élni szokott. Azt gondolod, hogy az ember meghajlott gerince mulatságosabb, mint fölemelt feje?

– Ez a baj, – mondta Panja, – nem törődsz a méltóságoddal. Úgy vonulhatnál keresztül a dzsungelen, mint egy fejedelem és úgy jösz, mint a vándorló szerzetes, akinek mindenütt kérnie kell. Nehéz ilyen urat szolgálni. Ez igazán nekünk való király lett volna. Más királynál, aki még hatalmas és gazdag, úgy sem tehettél volna egyebet.

Elbúsúlva leguggolt az egyik csomagra és a hangyákat figyelte, amelyek hatalmukba akarták őt keríteni. Igazában nem így gondolta és könnyen meg lehetett volna győzni az ellenkezőről, csak az én tekintélyemet emelni, a magáét pedig fitogtatni akarta és mert tudtam, hogy az utóbbira bizonyára talál még alkalmat, magára hagytam a bánatával.

Fájdalma még egyszer utat tört magának:

– Azt hiszed Sahib, hogy szegénynek vagy tehetetlennek tartalak? Mindent tudok. De mit ér az aranyhimzésű ruha, ha megfordítva veszi föl és gombolja be az ember? Aki becsületes, az megmutatja hogy kicsoda.

– Panja, nagyon meleg van a beszélgetésre, pihenjünk kicsit addig, míg a király jön.

– Nem, beszélned kell!

Mert hallgattam, a lábával dobogott. Haragosan kérdezte:

– Azt hiszed, boldoggá tesz, ha én maradok fölül?

– Én is így vagyok vele, – feleltem – és így van azzal az aranyhimzésű ruhával is, amelyről beszéltél.

Erélyesen rázta a fejét.

– Nem lehet úgy, mert én a szolgád vagyok, te ellenben az úr vagy és neked kell fölül maradnod. Ha a király szolgája lennél, bántana az, ha hallgat, amikor pedig érzed, hogy alapjában véve mégis igaza van. Ott hagyod és elmégy. De én nem mehetek el.

– Abban a birodalomban, amely nekem tetszik, nincs úr és nincs szolga, Panja, csak élő lények vannak és minden élőnek célja a szabadság. Aki azonban igazi szabadságra vágyódik, nem irányozza a szemét másra, hanem legelőször magamagát vizsgálja meg. Ilyen módon senkinek sem kell aggódnia a maga igazáért, mindenki megkapja a maga részét, ha mindenki fölismeri és megőrzi a maga részét.

– Ha a te Istened erre tanít téged, – mondta Panja, – akkor nem ismeri a világot és nem tudja, hogyan folynak benne a dolgok.

– Talán nem tudja, milyen a világ, de tudja, milyennek kellene lennie.

– Hát akkor mondd meg, mit nevezel te szabadságnak? Hogyan értselek meg?

– A szabadság azzal a fölismeréssel és akarattal kezdődik, hogy az ember többé nem aszerint irányítja cselekedetét, hogy miként érint vele másokat, hanem aszerint, hogy mit okoz vele magának vagy mit hagy abba a maga kedvéért. Tegyük föl, hogy megversz egy embert vagy egy állatot, ami néha szükséges. Te és az idegen lény, eközben mindketten érezni fogtok valamit. Hogy mit érez a másik, azzal mindaddig nem fogsz törődni, míg meg nem tanulod, hogy megfigyeld, mi megy végbe eközben a te lelkedben. Erre ügyelni és cselekedetünket eszerint irányítani, ez az első lépés a szabadság felé.

– És az utolsó? – kérdezte Panja.

– Az utolsó az az akarat, hogy szíved minden rosszakaratát szeretetté változtasd.

– Én nem tudom, mi a jó és mi a rossz. Erről minden embernek más a véleménye. A brahminok másként gondolják, mint én, te másként gondolod, mint a fakirok, akik a hegyek közül jönnek le, ha meg éppen misszionáriussal találkozol, az úgy gondolja a dolgot, hogy égnek áll tőle a hajad.

– Ez nem igaz, hiszen tudod, mi a rossz és csak magadra nézve kell tudnod. Nem a te föladatod, hogy elejét vedd annak a rossznak, ami mások részéről száll szembe veled. De magadra nézve tudni fogod.

– Jól van Sahib, de ha nem tudok szeretni?

– Akkor Panja, veszve vagy, mert nincs Isten, hogy hozzá tudna segíteni a szabadsághoz, se az enyém, se a tiéd, se senkié. Ezek az emberek igazán szegények és el vannak veszve.

Úgy látszott, hogy Panja beérte a szerény elmélkedésnek ezzel az eredményével, magában mosolygott, mintha a dolgok ilyetén állásával nem járna éppen rosszul. Azután azonban vakaródzni kezdett és a napfényen át rápislogatva fölismertem, hogy erre az erőkifejtésre semmi külső oka nem volt. Óvatosan ezt mondta:

– Amit a fejedben kigondolsz Sahib, nem is hangzik rosszul, de ha kiadod magadból és az ember érvényesíteni akarja, úgy jár, mint ha napsugarat akarna eltenni éjjelre. A hiba ott van, hogy az élet mégis csak más.

– Sötét van Panja. Ez a különbség a szívünk és a kezünk közt, szívünkben lehet fényt eltennünk és megőriznünk.

Ha a faluból ide szolgáló út végén nem jelent volna meg kis vadaknak tipegő serege, akkor Panja bizonyára kigondolt volna még valami ellenvetést, mindenesetre felelet nélkül is igaza volt neki annyiban, amennyiben az élet megfogható tényei bizonyultak erősebbeknek. Talán husz vagy harminc hindu gyerek a szűk úton bizonyos távolságban azon mesterkedett, hogy mindig egyik a másik elé kerülhessen, mert mindeniknek az volt a szándéka, hogy a legjobban bámulhasson. Ennek a törekvésnek az lett az eredméye, hogy az élénk csapat egyre közeledett, míg végre a legerősebb fiúk voltak elől és lábukat nekifeszítették a földnek, hogy hozzánk még közelebb ne lökjék őket. Néhányan a borsindák közé másztak és barna holdvilágarcuknak fekete szeme a zöld leveleken át bámult bennünket.

– Öreg asszony fejében olyan az üzenet, mint a rizs a nagy szitában, – mondta Panja és nevetett.

– Fiatal nem állt rendelkezésünkre, Panja.

Kiváncsian rám nézett és ezt mondta:

– Neked az mindegy, Sahib. Te annyit törődsz az én országom asszonyaival mint én a te homlokod gondolataival.

Az utobbi időben gyakran csodáltam Panja őszinteségét és azt a jókedvű buzgalmat, amellyel viszonyunk elemében uszkálni kezdett. Ez nagy örömet szerzett nekem, mert az a mód, ahogyan vele érintkeztem, népének és osztályának legtöbb férfiánál csalódással járt volna.

Panja a királyi város lakói legeredményesebb fáradozásának élő következményeivel szemben parancsolólag lépett föl, de a hatás, amelyet elért, kissebb volt, mint amekkorát ő várt. Erre megfordult, fogta a fegyveremet és megint visszament. Most már félve kitértek előle a kicsinyek és ő megelégedetten mosolygott és hindusztán nyelven beszédet intézett hozzájuk, amely annál nagyobb hatást tett, mert nem értették. Beszédét távoli csörgés és fuvolázás szakította meg, mire gyorsan visszatért hozzám.

– Jön a király, – mondá, – ha nem volna rád nagyon kiváncsi, akkor valószínűleg tovább váratott volna.

A lármás zene közeledett, a sűrűség zöld függönye mögül előrehatolva feszültté tette a várakozást és ritmusa titokzatosan megrendítette a vért. Az első, amit nemsokára megpillantottam, egy óriási elefántnak szürke koponyája volt és rajta tarka kartonteteje egy némileg ferde baldakinnak, amely négy aranyozott és egy vasrúdon nyugodott. A világos tető alatt nádfontú hajószék volt művésziesen megerősítve és ezen ült Samaji királya, aki fejét ide-oda forgatva az idegen látogatót kereste. Az elefánt jobb és bal oldalán nyolc szolga pávatoll-legyezőt vitt, amelyek vékony bambuszbotokra voltak erősítve és kissé hibásak voltak, tarka szemük részben megvakult, aminthogy a kíséret ruhája is azt a benyomást tette, mintha csak úgy kutyafuttában szedték volna össze. A menet mindazonáltal bizonyos tekintetben pompás látványt nyujtott, különösen tetszett nekem az elefánt takarója, amely leszámítva az üvegből való ökölnyi drágaköveket, értékes, dús himzésű volt és szép anyagból készült. A zenészek, az ilyen ünnepi menetek megszokott rendjével ellentétben, az elefánt mögött haladtak, a király valószinűleg sajnálta tőlük, hogy ők láthassanak meg először és ezért inkább kiváncsian, mint ünnepiesen verődtek össze és a vastagbőrü szörnyeteg jobb és bal oldala mellől iparkodtak az idegenből annyit meglátni, amennyit csak lehetett. Mögöttük rendezetlen összevisszaságban ott volt az egész falu.

Előre mentünk egy tisztásig és a király, miután a zene nekibuzdulását barna kezének mozdulatával leintette, kegyesen felém bólintott. Vizsgáló tekintetet vetvén a podgyászomra, angol nyelven üdvözölt. Én angolul feleltem és Panja tolmácsolta szavaimat, mert nem bizott a király angol nyelvtudásában és neki volt igaza.

Ezután a király nagyügyesen lemászott az elefántjáról, miközben magától értetődőleg az udvari méltóságok vállára lépett mint természetes lépcsőre. Azzal a távolsággal, amelyet kettőnk közt hagyott, jelezte, hogy a nyugaton szokásos kézfogást mellőzni óhajtja és én néhány udvarias szót mondtam neki a tekintélyéről és a hatalmáról, amelyektől a dzsungel visszhangzik. Ez jól esett neki és elmondta, hogy van még egy második elefántja is, de az nem akart eljönni, hogy szívesen lát a városában és hogy palotájának kertjében fölüthetem a sátramat. Bámuló emberek barna-fehér gyűrűjében, az elefánt árnyékában állottunk és még jó ideig kellemes dolgokat mondottunk egymásnak. Végre azt kérdezte a király, mi a kivánságom.

Pasa gyorsan azt tanácsolta, hogy ürügynek valami kormányzati kötelességet említsek, de ebbe nem akartam belemenni és azt feleltem, azért jöttem, hogy lássam országát és városát, amelyről már nyugaton hallottam. Nem hiszem, hogy Panja ezt helyesen tolmácsolta, de szavai nem csökkentették a király kegyességét, aki visszakisért bennünket a faluba, mindig vigyázva, hogy engem meg ne sértsen és rendkivül udvariatlanul a népe iránt.

– Angol vagy? – kérdezte bátortalanul a király.

Mielőtt felelhettem volna, Panja válaszolt:

– A Sahib azt kérdezteti, hogy te király vagy-e?

Ezt megértette és nagyon csodálkoztam, hogy mennyire barátságosan, de aki tudja, hogy India belsejében milyen fagyosan és biztosan lépnek föl az angol hivatalnokok, az megérti, hogy ez az ellenkérdés egyáltalán nem lépte túl az angol dölyfösség mértékét. Igy hát angol voltam. Német voltom bejelentése valószinűleg csak annyi hatást tett volna a fejedelemre, mint ha Berlinben egy szerecsen büszkén az asanti törzshöz tartozónak vallja magát.

Áthaladtunk a főtéren, amelyet nagy szürkészöld sátrakként, vadfügefák vettek körül, amelyeknek lógó gyökerei, mint a ketrec rácsa, eleinte elfödték a szem elől a zöldben csaknem teljesen elrejtett kunyhókat. A kastély a falu végén állott vadcitromfák és arekapálmák ligetében, kétemeletes volt és fehérre meszelt, magas kaktuszkerítés vette körül, melyben termeszépítmények természetes erődtornyocskákat alkottak. A bambusz rácsozattal letakart ablakok titokzatosan hallgattak az esti napfényben, amely ferdén esett a pálmákon át, csak néha rezzentek meg halkan a világos pálcikák, mintha mögöttük valami kiváncsi kéz mozdult volna meg.

Csak a ház udvarára léphettem és e rövid üdvözlés után valószínűleg nem láttam volna többé a királyt, ha egy izgató történet érdeklődésemet a legnagyobb mértékben föl nem csigázta és külső kaland iránt ebben az órában nem túlságos fogékony lelkemet veszedelmes eseménybe nem kapcsolta volna bele.

Amikor a gyors este beköszöntött és sátrunk előtt elköltöttük a vacsoránkat, a kert sötétjéből behizelgő és egyszersmind fájdalmasan elmosódó panaszosan éneklő hangot hallottam. Olyan ember szokott így magában énekelgetni, aki teljes magánosságban foglalatoskodik valamivel és azt hiszi, hogy nem figyeli és nem hallja őt senki. Hosszan elnyujtott, szinte nehéz sóhajjal megszületett hangok voltak, egymástól csak kevéssé különbözők és állatiasan szomorúak. Egyre megismétlődtek és olyan démoni kényszerítéssel kerítettek a hatalmukba, hogy akaratom ellenére kénytelen voltam eredetüket kikutatni. Panja nem hagyott magamra ezen a portyázáson az esti kertben. A csillagok tisztán fénylettek és a szűk utak jobb és bal oldalán a banán óriási levelei olyanok voltak, mint a gonosz istenek hatalma ellen épült pogány erőd ledöntött és elsülyedő oszlopai vagy szétszakítva lógtak alá a csillagok fényében, mint valami széttépett szörnyeteg bőre.

– A király csónakokat ad nekünk, – mondta halkan Panja, – de méltóságának megfelelő fizetést vár értük. Evezősöket is kiválasztott, sőt banánt, papaját és füszert a rizs számára.

Szótlanul bólintottam. Nem beszéltünk a bennünket csalogató hangokról. Panja talán föltette, hogy tudtam, miről volt szó, talán ugyanaz a bátortalanság tartotta vissza a beszédtől, mint engem a kérdezéstől.

Egészen a kert kaktuszkerítése mellett nemsokára templom fapagódáját láttuk sötéten és hatalmasan fölmagasodni; átnéztünk az udvarára, amit a királyi kertből könnyen megtehettünk és a legszentségesebbhez szolgáló előtér barna oszlopai közt megpillantottuk a szent kecskét. Semmi sem mozdult a szent helyen, csak az alacsony, sötét ajtókeret mögött látszott gyönge, vöröses fény, mintha halvány rózaszínű selyemfüggönyt feszítettek volna a titokzatos hely elé.

Amikor lépteink egy sűrűbb bambuszcsoporthoz közeledtek, amelynek halkan susogó levelei mögül alacsony épület körvonalai látszottak, a szomorú ének elnémult, mint ahogyan megszünik a tücsök éneke a magas fűben, ha éjjel valami kiváncsi ember jön a közelébe. Szűk, alig látható gyalogösvényen behatoltunk a bokrok közé; fölöttünk mint fénylő kis lámpások, lógtak a gyér bambuszlevelek közt a csillagok. A sötétben egy rácsos ajtó mögött, közvetetlenül a farudak mellett gyönge nyöszörgés hallatszott.

– Világot kell gyujtanunk, – mondtam halkan Panjának.

Erre csak fáklya lett volna jó, ennek fénye pedig elárult volna bennünket. Királyi házigazdánk aligha találta volna nagyon udvariasnak, ha rajta kapott volna bennünket, amikor éjjel átkutatjuk a háza tájékát.

– Ha várunk, megtanulunk látni, – vélte Panja.

A csillagok nagyon tisztán fénylettek, hallottam szívem dobogását és megállottam, nem tudva mit tegyek.

– Valami állat? – kérdeztem Panjától.

Meglepődve nézett reám, mintha meg lett volna győződve, hogy tudom, miről van szó és éppen ezért csodálkoznék most a kérdésemen.

– Állat? Asszony az, aki jajgat, – mondta. – Talán a szerelem sebesítette meg, talán valami büntetést szenved el.

Amikor közelebb léptem a farácshoz, lélekzetfojtó nehéz gőzölgés csapott meg. Panja szavaira félelmemet a fölháborodás vak bátorsága váltotta föl. Kissé oldalt léptem, hogy a gyönge fény a sötét nyilásra eshessék. Az alacsony házikó téglaépület volt és elhanyagolt istállóhoz hasonlított.

– Ki van ott? – kérdeztem kanarai nyelven.

Panja szorosan mögöttem állott. Rövid ideig tartó izgatott várakozás után a rács két rúdja között csodálatosan színtelen és betegesen halvány sovány emberi arc tünt föl. Fölbomlott fekete hajától jobbra és balra a kéznek ijesztően lesoványodott ujjait pillantottam meg, amelyek a szem magasságában egy-egy rúdba kapaszkodtak. Az éjjeli fényben olyan borzalmas volt ez a látvány, mintha valami régen meghalt embernek az arca a sírból bukkant volna föl. A nagy sötét szem magába szívta az éjjelt és bénító csöndben ismét visszaadta. Úgy éreztem, hogy megáll a szívem verése, szédültem és megragadtam Panja karját.

– Gyere Sahib, – mondá, – ha beteg, beléd is átlopódzik a járvány.

– Hát beteg?

– Nem tudom, – felelte bátortalanul.

– De hiszen tudod, – kiáltottam a fogamat összeszorítva.

– Én csak azt tudom uram, hogy ebben az országban így büntetik meg a hűtlen asszonyokat, de az is lehet, hogy beteg.

Elhagyott az eszem, mindkét kezemmel megmarkoltam a rács egyik farúdját, a lábamat nekivetettem a falnak és azt a nagy erőfeszítést fejtettem ki, amelyet a legnagyobb fölháborodás tud megadni, de hasztalan volt minden, mert bambuszból volt a rúd.

Panja visszahúzott. Nem emlékszem, hogy valaha is hozzám mert volna nyúlni és inkább ez a vakmerősége mint a szándéka arra bírt, hogy higgadtabban vizsgáljam a helyzetet, amely kétségtelenül nehéz volt, ha meggondoltam, hogy mindenesetre mindent megkisérlek e szerencsétlen teremtmény sorsának megjavítására és hogy másrészt egyáltalán nem tartozott reám ez a dolog. A király sohasem bocsátaná meg önkényes beavatkozásomat az ő jogába és ha hatalma nem is volt akkora, mint amekkorának hitte és föltüntette, másrészt nekem nem volt meg az a támasztékom, amelyet ő föltételezett. Az angolok az előkelő hinduk, valamint a brahminok személyes szokásait a legnagyobb mértékben tisztelik, mert rájöttek arra, hogy az egyes kasztokat jellemző szokások megkülönböztetésével annál könnyebben uralkodhatnak az országon. Bármily kevesen vannak is a benszülöttekhez képest, mint egyetlen zárt társaság annál többet jelentenek még a leghatalmasabb kaszttal szemben is.

Figyelembe kellett tehát vennem azt, hogy aligha kapok védelmet és legkevésbbé mint német ember attól a kormánytól, amelynek kormányzati elve elitél olyan beavatkozást, aminőt én terveztem. Angolország éppen akkor még nem volt tájékozva Németország erejéről és jogáról és a németeknek minden energikus föllépését a tengerentúli országokban csak elbizakodottságnak hitte.

Mégis szilárd volt az elhatározásom, hogy érvényesítem a kivánságomat és eltökéltem, hogy Panját korán reggel a királyhoz küldöm, akitől külön kihallgatást kérek. Érdekes, hogy mennyivel könnyebben követünk mi el kegyetlen és igazságtalan cselekedetet, mint ahogyan másoktól eltürjük. Ha ennek a bebörtönözött asszonynak a nyomorára gondoltam, a moszkitófüggöny mögött álmatlanul eltöltött tikkasztó éjjelen a fölháborodás forró borzongását éreztem. A kínos félálom rövid időszakaiban izzó ködben föltünt előttem a viaszszerű barna női arc és a veszedelemmel és közelgő viharral terhes éjjeli levegőt elhaló hangjának panaszos énekszava töltötte be.

Virradatkor azzal a szinte a fájdalomig fokozódott kivánsággal ébredtem föl, hogy végre megpillanthassam a tengert, a messzeséget, a fölszabadulást. A zöld falak mintha eltompították volna a szememet, sőt minden érzékemet és a legnagyobb ingerlékenységre kárhoztattak volna, bűnösnek éreztem magamat és közel a megfulladáshoz. Ilyen állapotban talán csak annál merészebb és szívósabb lesz minden makacs gondolat és kétségtelen, hogy nemsokára fokozott dühvel állottam a királlyal szemben. Nem sokat törődtem eljárásom következményével és ennek a lelki állapotomnak bizonyára több sikert köszönhetek, mint amennyit talán megfontolt eljárásnak köszönhettem volna.

– Egy asszonyt tartasz fogva a kertedben, – mondtam nyersen. – Hatalmas fejedelemhez nem méltó, hogy tehetetlen lénnyel szemben így járjon el. Kivánom, hogy azonnal add vissza a szabadságát. Többet nem óhajtok, de ezt igen. Tedd meg rögtön!

Rövid pillanatig tartó megdöbbenés után nagyon simulékony lett a hindu fejedelem, makacskodott, de egyszersmind alázatos is volt és a részletekben olyan kitartást mutatott, amely a legnagyobb türelmet is kifárasztotta volna. Panja nagyon komoly volt és minden szót a legpontosabban tolmácsolt; éreztem, hogy ebben a helyzetben nem mer vállalni semmi felelősséget.

– Látom, hogy nem akarod teljesíteni a kivánságomat, – ezt a választ adattam a fejedelemnek, – hát gondolj a kormány törvényére, amely az ölést tiltja és halállal bünteti a gyilkosságot.

A király elhalványodott, ajka kissé remegett, de barátságos maradt és leereszkedő és arról akart meggyőzni, hogy könnyű büntetésről van szó, amelynek kiszabásához joga van. De különben azt sem tudom, mi ennek az asszonynak a bűne. Ismeri az angolok szigorúságát, de sohasem volt oka arra, hogy az igazságosságukban kételkedjék és inkább el tudná hinni azt, hogy egy igazságtalan ember nem angol, mintsem hogy igazságtalanságot tételezzen föl angol emberről. Megint elém tárult ezeknek az embereknek ravaszsága és szívóssága, az állhatatosság és a fortélyosság, amellyel fegyvert tudnak kovácsolni minden legkissebb kétségükből is anélkül, hogy ezzel megbántanának. Nem maradt számomra más út: addig, míg be nem bizonyítom, hogy jogom van a büntetés fölülvizsgálására vagy amíg meg nem hallgatom a bebörtönzött asszony büntetésének okát, engednem kellett. De az, hogy sarokba szorított, nem óvatossá tett, hanem haragossá és dühösen ezt mondtam:

– Ha az angolok az igazságosságot az indiai királyoktól tanulták volna, akkor börtönben ülnél, még mielőtt én Bombayba visszatérek.

Királyokkal rendszerint nem szoktam ilyen udvariatlanul bánni, de a kezdet után már csak így folytathattam, mert nekem idegen az az okosság, amely sátrat üt ott, ahol valami nagylelkű tervet legyőzött a félelem. Panján észrevettem, hogy helyesnek tartja válaszomat, előre lépett és nyugodtan így szólt:

– A fogolynak a lábát föl egészen a térdig szétrágták a hangyák.

A király nem felelt neki, maga elé a földre nézett, mintha mindez egyszerre nem tartoznék már reá és ellenfelem ez új magatartásának láttára, most először lopódzott szürke félelem a szívembe. Éreztem, hogy olyan fegyver használatát latolgatja, amellyel semmiféle érzelem és gondolat nem veheti föl a versenyt; ez az a csönd volt, amelyben a gonosz a végsőre kényszerítve, az aljast hívja segítségül.

– Szabadon fogom bocsátani a foglyot, Sahib kollektor, – mondta nyugodtan és hátra lépett.

Ezt a címet bizonyára nem őszinte szívvel adta meg nekem, mert az angol kollektor a kerület legelső kormánytisztviselője és aligha utaznék Kanara dzsungelének magárahagyott vadonán keresztül olyan fölszereléssel, mint ahogyan én utaztam. Nagyon jól tudtam és nem csak a királynak kémlelő pillantása árulta el e támadás alattomosságát. Vakmerően ezt mondtam:

– Ha a kollektor el akart volna jönni, akkor nem jöttem volna én magam.

Most már egyáltalán nem akartam mást, csak jó feleletet adni. Nyugodt szemmel követeltem a király válaszát és a szine bizonyára nagyobb zavarba hozta őt, mint a merészségem. Csak egyszer nézett rám gyorsan és tele elfojtott gyülölettel. Fáradt bársonyszemében ott csillogott a dzsungeléj sötét mérge és egy elnyomott nép egész fajgyülölete.

Helyesnek láttam, hogy egyelőre beérjem ezzel az igérettel és megvárjam, hogy követelésemnek mi lesz a további hatása. Elbúcsúztam tehát a királytól és mindketten azon iparkodtunk, hogy minél kegyesebbnek tűnjünk föl. Sátramat fölszedettem és mindent elkészíttettem az utazásra, de szilárdan eltökéltem, hogy addig nem szállok a csónakba, míg fáradozásom eredményét meg nem láttam. Még annak alapos megfontolására sem maradt elég időm, vajjon a siker vagy a kudarc okozna-e nekem nagyobb nehézséget, mert még mielőtt a két utolsó vasládát teliraktuk, a király két szolgája elhozta nekünk a foglyot. A fiatal asszony fehér kendőbe volt burkolva, lassan és nehezen lépett, amikor előttem állott, alig láttam mást, mint a szemét és a barna lobogó félelem tanácstalanná tett.

Panja megkisérelte, hogy beszélhessen vele és nagynehezen meg is tudta vele értetni, hogy nekünk köszönheti a szabadulását és hogy most szabadságában áll oda menni, ahová a kedve tartja.

Valószínűleg a kimerülés következtében szótlanul leült a földre és újra meg újra hosszú időre lehunyta a szemét, amely már elszokott a világosságtól. A hálának vagy az örömnek semmi jele nem jutalmazott meg bennünket, míg végre, miután én visszavonultam, azt kérdezte Panjától, hogy el kell-e neki kísérnie az idegen Sahibot.

Panja állítólag azt felelte, hogy mi semmit sem kivánunk és semmit sem várunk tőle és olyan csábítónak festette le neki a szabadságot, aminőnek maga mindig látta. Nemsokára eljött hozzám és nem diadalérzettel vagy pártfoglalással, hanem valódi megdöbbenéssel ezt mondta:

– Sahib, a fiatal asszony arra kér, engedd meg, hogy visszamehessen.

– A börtönébe?

– Igen uram. A kezét a szívére tette és a király nevét ejtette ki.

Egy óra multán Samaji falu kikötőhelyéről elindultak csónakjaink a Kumardary csöndes vizén, amely lomhán vitt bennünket nyugatra, a tenger felé. A szerelemnek nem lehet szíves szolgálatot tenni, önállób és állhatatosabb minden más emberi érzelemnél és biztossága fölsőbb eredetű mint az ész.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Mangalore.

Földi létünk furcsa tényét mindig azokban a pillanatokban láttam a legcsodálatosabbnak, amikor álmomból ébredtem föl. Amikor a reggeli nap ragyogására vagy a madár dalára a világosságban újraéledt érzékeink ismét öntudatra ébrednek, néha boldogság és bámulat borzongásaként fogja el a szívet az a bizonyosság, hogy élünk, hogy számtalan ember után, aki már elköltözött és megszámlálhatatlanokon kivül, akik még jönni fognak, élő emberek vagyunk a föld napsütötte fölületén. Ezt az örömteljes bámulatot egy órában sem éreztem jobban, mint azon a reggelen, amikor a folyón a csónakban fölébredtem. Előző este a befövenyesedett folyó egyik holt ágára jutottunk, ahol a víz, csöndesen mint a tó vize, csodálatos mocsári növények zöld takarója alatt feküdt és mivel a csónakokat a mocsáron át egyáltalán nem lehetett partra húzni, Panja azt ajánlotta, töltsük el az éjjelt a vizen. Reggel felé nem vettem észre, hogy a csónakot, amelyben aludtam, ismét járható vízre tolták és így csak akkor ébredtem föl, amikor már sütött a nap és a víz halk énekét kissé megzavart érzékeim fogták föl. Csak lassan értettem meg a helyzetet, sőt pillanatokra még az idő is elmosódott előttem. Öntudatomnak minden időszámítástól megszabadult újraébredésében bizonyossággá csak ez vált: a nap bevilágítja a földet, a fák közt élő lények hangokat adnak és te magad élsz.