Part 4

– Sahib… – szólt és csipőjére tette a kezét.

Arckifejezéséről nem akarok beszélni. Kellemetlen emlék nekem. Most majd a majom után kérdezősködik, gondoltam, de nem tette. Ez éjszaka óta, amely után Éliást egyedül találta az ágyamban, Panja meg volt győződve, hogy még ő sem tud rajtam segíteni. Utálatos fölsőbbséggel, amelyet sohasem fogok elfelejteni, csak ezt mondta:

– Sahib, egy halász van künn, aki azt üzeni, hogy megjött a keleti szél és csónakod kész a tengeri útra.

NEGYEDIK FEJEZET. A Vatarpatnam ezüstsírjánál.

Napról-napra melegebb lett az idő, déltájban szivarral a számban elaludtam a függőágyban, kedvetlenül és fáradtam ébredtem föl és a könyvek is, gyakran napokig ugyanegy oldalon fölütve, érintetlenül maradtak az íróasztalon. Szilárdan elhatároztam, hogy utazni fogok, tanulmányoztam a meglehetősen tökéletlen térképeket, de már eldöntöttem, hogy a folyók tengerparti lapályain át veszem utamat északnak, jóllehet a folyamok vize még nagy volt és részben el is öntötte a vidéket. Az angol helyőrség tisztjei, akik közül néhánnyal megismerkedtem, lebeszéltek e tervemről, de nem értették meg szándékomat és ha azt hitték, hogy gyorsan és kényelmesen akartam előrejutni, igazuk volt. Körülbelül két hét alatt minden fölkészülés megtörtént, ökrösszekeret béreltem, két hónapra élelmiszert szereztem és egy reggel azzal a hirrel állított be hozzám egy fiú, hogy Tsirakalban a tenger partján várnak a csónakok.

A Vatarpatnam és Ponani, amelyek Malabar északi és déli részén szakadnak a tengerbe, az ország legnagyobb folyói. A Vatarpatnam, mint a nyugati part legtöbb folyója, beletorkolása előtt hatalmas medencét alkot, amelyben a tenger áradata szűk kifolyáson át egyesül a vizével. Az egyes folyótorkolatokat ellenben medencéikkel együtt csatornák kötik össze, amelyeket Tippu szultán, ez az éppen oly körültekintő mint kegyetlen fejedelem ásatott az angolokkal folytatott harcait megelőző időkben, hogy a monszunviharok idején, amelyek a tengerpartot járhatatlanná teszik, a tengeri városokban ne érje károsodás a kereskedelmet. Ma, amikor a tengerparti kereskedelem javát gőzhajók bonyolítják le, megfeledkeztek az őserdőn át szolgáló e pompás vizi útról. Az esős időnek vízhordta földje részben eliszaposította a csatornákat vagy partjaik buja növényzete teljesen befödte.

Panja, amióta tudtára adtam elhatározásomat, hogy elhagyom a várost, nagyon jókedvű volt, mert Cannanoret nem szerette és olyan vidékekre óhajtott velem jutni, ahol csak mi uralkodunk. Amikor meghallotta, hogy mily utat akarok megtenni, megelégedetten és elgondolkozva a tarkóját vakargatta és oldalvást nézett reám; ma tudom, hogy nem egy dologban talán tisztábban látta, mi vár reánk, mint én és hogy titokban örült, hogy nemsokára mennyire tőle fogok függni. Nagy gonddal intézte a fölkészülődést és nem egy intézkedéséből, amelyet határozottan és önállóan tett meg, lassanként látni kezdtem a legyőzendő nehézségeket. Utolsó bőrtáskámat vaspléhládával cserélte el és bádogdobozok egész fala tünt el a podgyászkocsiban; azt tanácsolta, hogy ne nagyon mutogassam a fegyvereimet, de jó karban legyenek, mert mohammedánok lesznek az evezőseink.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyiben helytálló az aggodalma, de nem volt előttem titok, hogy a hindu világ sokféle csőcseléke csak azért tér át az izlámra, mert e tan nagyobb szabadságát akarja élvezni. A nyugati tartományokban a mohammedánok elszánt és összetartó társaságot alkotnak, amely nagyobb veszedelemmel fenyegeti Angolországot, mint a hinduizmus, amelyet a kasztszellem százfelé darabol és a legkülönbözőbb érdekek szerint tagozódik.

Expediciónk egyébként az országnak inkább békésségét, mint veszedelmeit tárta föl, amelyek nem az emberektől származnak és összehasonlításul eszembe jutott egy másik expedició a vadonba, amelyet az én jelenlétemben szereltek föl, hogy Szudánba menjen. Akkor az egész tábor csupa fegyver volt és harcrakészülődés, a szerecsenek pompás óriási alakjai a belföldön élő vérszomjas testvéreiktől való titkos irtózást hirdettek és ez expedició elindulásának helye fölött keringő dögkeselyük szárnycsapásában ott suhogott a levegőben a halál angyala is, akinek ijesztő vonásai Afrika járványait és a vérszomját sugározták ki. Jóval később, hogy már visszaérkeztem Európába, megtudtam, hogy ennek a társaságnak egyetlenegy tagja sem tért vissza hazájába, az utolsó név egyik genuai kórházban hangzott el, ahová beszállítottak egy lázban gyötrődő utcai koldust, aki mindenből kifosztva és irtózatos betegség karmaiban megkisérelte, hogy Nápolyból gyalogszerrel jusson el német hazájába.

India veszedelmeinek ellenben kevés közük van az őslakosság jelleméhez, mert az emberek békeszeretők és alázatosak és évezredek óta megszokták, hogy uralkodjanak rajtuk. Nem tekintve a politikai fanatizmustól fölkorbácsolt szenvedélyeket és a bosszúállás, gyűlölet és uralomvágy következményeként föllépő haragot, az ország legnagyobb részében a benszülöttek részéről semmi veszedelem nem fenyegeti az európai utazót; ha nem volna láz, vadállat és pestis, akkor a mai India azoknak, akik aggódnak életükért, jóval kevésbbé volna veszedelmes, mint európai nagyvárosaink környéke éjnek idején. India veszedelmes behatása és titokzatos hatalma más régiókban érvényesül, mint ott, ahol a kés vagy a puska dönt. India aligha lesz veszedelmes arra az emberre nézve, aki testi élete föntartásán kivül mást nem kiván, de démoni szelleme lesujt az ember lelkére, amikor szárnyalása meg akarja ostromolni a lét nagy kérdéseit és az emberi öntudat magaslatait. Az örök istenbirodalom régi szelleme égi diadalának megfoghatatlan csöndjével megbénítja a harc és a kutatás minden haragos buzgalmát, a megismerésért való minden fiatalos küzdelmet és minden tett frisseségét a lélekben. Minden volt.

Megismerés, mi áldozatot érlel, Megismerés végez csak szent művet, Az istenek is, fényben, mint Brahmant, Mint legrégibbet csak azt tisztelik. S ki mint Brahmant fogja föl a megértést S nem pártol el Brahmantól már soha, Már életében minden bajt elhárít És minden kívánsága teljesül.

Az Upanisádok égi világának és fényének nem idegen semmi szellemsugár, amely a mi kulturánk ismeretvilágából áramlik feléje, engedelmesen és csöndben vagy belenyugszik vagy nyugtalankodva szembefordul vele és mindenütt Indiában az Upanisádok békéje álmodozik az egész lét élő és elhalt lényei fölött. Egy régi közmondás szerint, aki türelem nélkül megy Indiába, ott csakhamar megtanulja, de mindenki, aki türelemmel fölvértezve megy oda, ott elveszíti. Ezt a mondást külsőségekre alkalmazva egykedvűen az adomák közé lehetne sorolni, de mélyebb értelme találó az évezredek régi szellemére, amely mindenütt uralkodik. India útjain ősz hajjal és fiatal szemmel gubbaszt az emberiség szelleme és csöndes diadalmi mosollyal látja ez elporlott népeket és az új nemzedékek balga buzgalmát. Senki, akinek lelkiismeretében ott ég az emberiség régi bűntudata, nem kerülheti el, csak a gyermekek ragyogó szeme van megvédve megpillantása ellen és a farizeusok szánalmas magabiztossága.

Kétségtelen, hogy jórészben különös álmom Hucról, a majomról kergetett ki a szűz természetbe, minden igaz ember hitének és tisztánlátásának anyjához. Ki tudná eldönteni, vajjon álmaink, az agynak csodálatos kinyilatkoztatásokra emlékeztető öntudatlan továbbműködésével új irányba tudják-e terelni gondolatainkat vagy pedig csak gondolataink képesek-e megtermékenyíteni álmainkat? Akkor azt hittem, hogy a világnézet egészen új evangeliuma van Huc egyszerű véleményében, amely szerint a földi lét minden nagy dolga egyesegyedül szeretetünktől származhatik minden iránt, amit a természet alkotott. Emellett nem felejtettem el a mondását: Örök megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás.

Ilyesféle gondolatok nyugtalanítottak és űztek tovább, mintha a régi világ szívét meg kellene találnom az ország folyóinak és fáinak zúgásában, a dzsungelrengetegek fölött elterülő ég kékjében, teremtményeinek magatartásában, legyenek ezek emberek, állatok vagy növények és a napfénynek az ezer éves változás és türelmes visszatérés fölött sugárzó vagy izzó áradatában, ami mind, mintha a legbensőbben egyesülve Brahmant, mint legnagyobb kivánságot és várvavárt beteljesülést szülte volna.

Ifjúságom szerencsés tévedései így zaklattak engem, ahogyan már előttem milliókat fölemeltek vagy megaláztak, fölszabadítottak vagy bilincsre vertek, megáldottak, megrontottak vagy megsemmisítettek, de soha teljesen ki nem elégítettek. De testük megváltozva, mint új reménység és mint új hit a természet föltámadottjaiban, fölzúg a lezuhanó forrásban, a duzzadó gyümölcsben vagy az éneklő madarak dalában, amely fényhullámokba szőve harsog el a kipattanó virágok fölött. Krisna emlékezetes szava saját lényünkről, a legfőbb istenség fényéről, mindig újra arra csábít és vezet bennünket, hogy pihenés nélkül a magunk tökéletesedésére törekedjünk.

Az út, az oszlop, fájdalom s tanú, Barát, szülőföld és menhely vagyok, Kezdete, vége s élete mindennek A tarló is s örök mag én vagyok.

A fölébredt hinduk a reggeli hüvösségben dideregve még kunyhóik bejáratánál állottak, amikor ökörfogataink északi irányban elhagyták Cannanoret. Köröskörül minden kimondhatatlanul friss volt, az emberek élete még alig kezdődött meg, csak a madarak hangja köszöntött bennünket és a harmatban csillogó reggeli fény, amely különös vörös fényfoltokkal terjeszkedett szét a pálmák és a bokrok zöld és barna tömegében és az országúton, amely eleinte szeliden fölfelé kapaszkodott.

Nem néztem vissza, sokatváró vérem állandó jókedve harcban állott a válás enyhe szomorúságával, de fájdalmat nem éreztem, hanem csak azoknak búbánatát, akik ezer reménységgel lemondanak egy régi szerelemről, hogy mégis megőrizzék. A hegyekből, Dindumallaból szembe jött velünk a póstakocsi, lármás forgószél trombitaharsogással. Négy kicsiny agyoncsigázott, szinte halálos kétségbeeséssel vágtató pusztai lovacska izzadt a kocsis suhogó ostorzsinórja alatt, aki félig guggolva és egy felingerelt majom ordításával csapott le rájuk. Mögöttük nagyokat ugorva zegzúgos ívekben kicsi, túltömött kocsi zörgött. Még egy egérnek sem jutott volna már hely ezen a póstakocsin; még az ablakok keretében és a roskadozó tetőn is batyukon és ládákon ott kuporogtak a félig meztelen alakok és olyan kiáltozással kapaszkodtak egymásba, amely félig felindultság és ujongás, félig pedig aggodalom volt. Senkisem értette, mily okokból sodorják veszedelembe az életüket ezzel a vad sietéssel; azt gondoltuk, hogy a hatóság titokzatos bölcsesége tartja ilyen fontosnak az utat, amely hatóságnak féleurópai kevertfajú képviselői Cannanoreban még aludtak. Vöröses felhő takarta el mögöttük ezt a békétlenségből és ostobaságból keletkezett pokoli hajszát.

Panja, aki a rúd végén kuporgott az ökrök kormányzója mellett, aki egyszersmind kocsink tulajdonosa is volt, visszanézett reám, félretolta a bambuszfüggönyt és lakonikusan tudatta velem az esetet. Csak ennyit mondott:

– Vad disznók!

És máris ismét összehúzta a bambuszgyékényt. Ismét csönd lett mindenfelé, a nap följebb emelkedett, a kerék nyikorgott és a rizsföldek lapályáról fölhangzott a rigó három melódikus fuvolahangja.

Nemsokára lekanyarodtunk az országútról, hogy keskenyebb útra térjünk, amely simán és árnyék nélkül vitt frissen elárasztott rizsföldek között. A kicsiny, fehér ökrök nekiiramodtak úgy, hogy kocsink csaknem mérsékelt lóügetés gyorsaságával haladt. Mindkét India déli tartományaiban sokkal biztosabban és megbizhatóbban utazik az ember ökörrel, mint lóval, mert az előbbi jobban bírja a meleget és kevesebb táplálékkal éri be. Hogy teljesen elfoglalta birodalmát a nap, elfogott azoknak az embereknek a jókedve, akik fiatalon és gondtalanul utaznak. Úton a legtöbb ember jobb, mint szűk otthona kicsiny kellemetlenségei között; ha visszaemlékszem utazásom éveire, amelyek csaknem egész ifjúságomat kitöltik, mindig azt hiszem, hogy akkor sokkal jobb ember voltam, mint ma. Az utazás tisztítja a lelket, mert az idegenben szerény lesz az ember és pedig egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan csak a semmirevalóknak kell szerényeknek lenniök. Az idegennek a tisztelése, amiért éppen bennünket németeket olyannyira szeretnek megszólni, csak akkor erkölcstelenség, ha saját lényünk föláldozásával párosul. Az idegen lélek és mások életszokásainak tisztelete minden gazdagabb szívben tompítja fiatal nemzedékünk két alapvető hibáját, a gáncsoskodást és a fönhéjázást.

Ezek a dolgok nem akkoriban foglalkoztattak, csak későbben támadtak, többnyire céltalanok és csak azoknak szolgálnak, akiknek tulajdonképpen nincs rá szükségük. Mert a jó gondolatokat csak azok értik meg helyesen, akiknek az ad értéket, hogy saját gondolataik vannak. Nem, engem a tiszta reggel pompás képe, a termékeny rizsföldek csöndes élete, a vizimalmok ütemes járása és a dolgozó férfiak és asszonyok szép alakjai kerítettek hatalmukba. A vidék egyre jobban elvadult és amikor kocsink magas bokrok közül és lomberdő sűrűjéből, mint valami sátorból szabad térségre jutott ki, terült el szemem előtt utoljára egy darab sötét szántóföld, amely már föl volt szántva, de még nem árasztották el vízzel és a ferdén ráeső napsugár árnyékot és fényt vetett a fölhasogatott földre. A tavaszi frisseség gazdag fénye ragyogott a gőzölgő föld felett, amely illatozott és a termékenységtől ízzott. Egy fiatal ember, akin a derekára csavart keskeny kötényen kivül nem volt más, mint a vérvörös turbán fénylő fekete haján, a mi ekénket helyettesítő meggörbített fa elé fogott két hófehér ökröt noszogatott. A háttérben pálmaerdő zárta le a tájékot és fölötte csodálatosan kék és tiszta ég ragyogott.

A szántóföld végén a vizimalomnál lányok foglalatoskodtak, tizennégy vagy tizenöt évesek lehettek, teljesen meztelenek voltak és olajtól csöpögő koromfekete hajuk hosszú, keskeny fonatban lógott le világosbarna tarkójukra. Buzgón végezték dolgukat, fiatal testük a gyermeki szabadság öntudatlan boldogságával és a természet ama nagyszerű szemérmetességével mozgott, amely határtalan jókedvet terjeszt maga körül és nagyon szomorú egyhangú dalt énekeltek. A lezuhanó víz zaja és énekük következtében nem vették észre azonnal kocsink közeledését, de amikor megpillantottak bennünket, hangos sikítással egy kis gunyhó száraz nádfala mögé menekültek, miközben mint két megriasztott antilop, átugrottak egy kis patakon. A gunyhóból mindjárt egy összetöpörödött anyóka bukkant elő, aki elfonnyadt arcával ránk mosolygott és integetett felénk. Azután elnyelt bennünket az erdő, mely mindegyre sűrűbb lett. A napsugarak már csak hegyes dárdákként hatoltak le hozzánk, homályos és tikkasztó lett a levegő, a bambuszsűrűség és a liánok lógó, tarkán összeszőtt szőnyege egyre jobban eltakarta a szem elől az őserdő árnyait.

Eleinte úgy látszott, hogy senki sem örült vállalkozásunknak, csak Éliás. A nap legelső órájában legalább tizszer járta meg az utunkat, a második órában körülbelül ötször és még a harmadik órában is, amikor már meglehetősen nagy volt a forróság, buzgalomban és kitartásban lefőzve mindnyájunkat, fürgén szaladgált ide-oda. Csak akkor lett elgondolkodóbb, amikor bejutottunk az őserdőbe, olykor megütközve megállott és a fák alatt terjengő homályt iparkodott átfúrni a szemével, amikor is az egyik mellsőlábát fölemelte és a lábafejét merőlegesen lelógatta. Eközben szakadatlanul mozgott a füle, néha kémlelődve rám nézett, mintha azt akarta volna megtudni, vajjon én is oly kevéssé bátorságosnak tartom-e ezt a környezetet, mint ő.

Éliás különben pompásan kifejlődött, most már éppen olyan tisztán észrevehető volt rajta a farkas- és juhászkutya fajtajellege, mint a fürge és hajlékony terrieré, ama kiváló fajtáé, amely akkor különös kegyében volt az angoloknak. Gyapjas szőrzetének teltségében és színének sokféleségében öröme tellett még az elkényeztetett szakértőnek is és pompás dísze volt gyűrűkbe kunkorodó nagy farka. Mivel még nőtt is keveset, megjelenése minden kellemetessége mellett bizonyos mértékben fenyegetőző is volt, aminek kihasználását azonban kitünő jelleme nem engedte meg. Bizonyos, hogy a nagyon kedvelt vadászkutya véréből is volt benne egy jó adag, mert Éliás mihelyt valami szárnyast meglátott, megfékezhetetlen vágyat érzett, hogy ezt az állatot hatalmába kerítse és széttépje. Ebben követésre méltó bátorságot mutatott, aminőt más kutyánál nem egykönnyen lehet találni.

Pompás napok köszöntöttek reánk! Hogyan írjam le a föltörekvő reggelek világító tisztaságát, amelyek érthetetlen állandósággal követték egymást, a nappalok csöndes, izzó fényét és a fehér, veszedelmes éjszakák mágikus békéjét! Ami a rengetegben való e vándorlás idejéből legmélyebben megmaradt emlékezetemben, az a kanuút a tavakon és a csatornákon. Sohasem felejtem el azt az esti órát, amikor kocsijaink Tsirakalba érkeztek, egy kis helységbe ama tó partján, amelyet a Vatarpatnam alkot a tengerbe ömlése előtt. Pálmák alatt feküdt a helység és amikor az útról lehaladtunk a kikötőbe, fehér, barna és zöld színeivel érdekes ellentétben volt a nagy víz csodálatosan csöndes, szürkéskék ezüstfalával. Az alacsony házakból és pálmagunyhókból kék füst szállt fölfelé és egy fából készült templompagodának homályából papi ének hallatszott. Szellő sem rebbent, a nappal bágyadtsága megfeküdte a levegőt és a sötét kikötő csöndes volt, mint egy kép. Óriási lombfák, hasonlatosak a mi jávorfánkhoz, árnyékolták be a keskeny vízszorost, amelyben a kanuk sűrűn egymás mellett, mintha megmerevedett ércbe volnának erősítve, mozdulatlanul pihentek, részben rikítóan bemázolt árúcsomagok tornyosodtak rajtuk és a kikötőhöz szolgáló út szorosan a házak mellett vitt el. Tele volt a levegő tea, fűszer és gyümölcs illatával és amikor kocsijaink közvetetlenül a víz szélén megállottak, elénk állott egy egészen fehérbe öltözött öreg ember és Allah meg a próféta nevében üdvözölt.

– Te vagy az az úr, aki a vízen Taliparambuba akarsz jutni?

Homlokát, mindjárt a szemöldök fölött, fehér kötő takarta, fekete szeme biztosan és mustrálgatva nézett reám.

– Add ide a pénzt, Sahib, ki kell fizetnünk az evezősöket, hogy szót fogadjanak.

Panja kettőnk közé lépett és pedig szándékosan úgy, hogy az öregnek, akit gyöngén meglökött, vissza kellett lépnie. Dühösen nézett Panjára.

– Ki engedte meg neked, hogy a Sahibot megszólitsd? – sziszegte Panja, akinek merészsége meglepett. – Menj és mutasd meg kanuidat, hogy megfelelnek-e az úrnak. Azt hiszed, azért jött a Sahib, hogy veled fecsegjen?

Az öreg ingadozott és kételkedve tekintett reám, de azután szót fogadott Panjának és habozva szólt:

– A kanuk jók.

– Azt én döntöm el, – mondta Panja hidegen.

– Nagy urat kalauzolsz végig az országon? – kérdezte az öreg.

Panja nevetett és megvetően ezt mondta:

– Ti itt Tsirakalban igazán semmivel sem tudtok többet, mint a békáitok pocsolyáitokban. A mangalorei kollektor olyan türelmetlenül vár bennünket, hogy egymásután jönnek a küldöttjei. Nem érkezett hírhozó?

Az öreg tagadólag rázta a fejét és félénken rám nézett. Panja tetszett nekem és más apró hiúsága ellenére megéreztem, hogy itt megvolt az oka föllépésének. Gyakran óva intettek a mohammedánoktól. Panja ismerte az országát. Alaposan szemügyre vettük a csónakokat. Fatörzsekből készült, körülbelül nyolc méter hosszú kanuk voltak hosszú evezőkkel, mert állva eveztek benne az emberek és jókarban levő vászontetővel, amely megvédte a középső részt körülbelül olyan módon, ahogyan Németországban a teherkocsikat szokták boltozatosan és feszesen vászonnal bevonni. A vászonernyő és a csónak széle közt keskeny nyiláson ki lehetett tekinteni és e kabin előtt körülbelül két méter széles hely volt, ahol el lehetett üldögélni hüvösebb órákban, amikor nem kellett a nap elől elbújni. A csónak feneke gondosan ki volt párnázva és tiszta bambusztakarók borították, de maga a csónak nem volt szélesebb, mint egy keskeny tábori ágy.

Panja megelégedettnek látszott. Én a tóra néztem, amely vöröses színt kezdett játszani.

– Mikor kel föl a hold? – kérdezte Panja.

– Éjfél tájban, – mondta az öreg elgondolkozva, – virradatkor indulunk útnak.

– Ki akar utazni? – kérdezte Panja nyugodtan, – te vagy az úr? Azonnal útnak indulunk.

– Nem lehet, az emberek szétszóródtak Tsirakalban és nem lehet őket egyhamar összeterelni.

– Hány evezősöd van? – kérdezte Panja, aki eleresztette a füle mellett a hajós ellenvetését.

– Minden csónak számára négy.

– Elég minden csónak számára kettő, – mondta ki az itéletet Panja, – a víz nyugodt.

Az öreg a fejét rázta

– Holnap reggel, ha csak rövid időre is, elhaladtok a nyilt tenger előtt és ott két ember nem tud átevezni a hullámtörésen.

Ezúttal mintha igaza lett volna az öregnek, mert Panja engedett, de azt követelte, hogy az embereket azonnal hívják össze és osszák szét a csónakokban. Később azt mondta nekem, jobb ha az evezősök előbb nem cserélhetik ki egymás közt rólunk táplált véleményüket és érvényt szerzett akaratának. Podgyászunkat átvitték, az ökrösszekerek még az éjjel visszafordultak és alig egy óra mulva a fölkelő csillagok alatt elindultunk.

Az evezősök énekére ébredtem föl. Elaludtam volna? Némi időre volt szükségem, hogy magamhoz térjek, a levegőnek idegen szaga volt, hüvös lett, hallottam a vizet és enyhe fehéres világosságban támolyogva talpra állottam.

Amikor kimásztam a kabinból, szúró fény csapott rám az égből: a csillagok. Alattam halotti csöndben, reszketés nélkül, mint gyémántok szénfekete selymen, végtelen, feketén csillámló mélységbe sülyedtek. Az égboltozat és a halotti mélység két haragos fényvilága között előttem két óriási sötét meztelen test hintázott és hajladozott, belelökött a csillagoktól és csillagképektől ragyogó mindenségbe és énekelt. Evezőik belemerűltek a vízbe és miként ha folyékony ezüsttel öntötték volna le, csillogó és szikrázó csöppekkel tele emelkedtek föl és amikor hátra fordultam, szűk ezüstutat láttam olyan fényességben, hogy káprázott a szemem.

Csónakunk mint valami hosszúfarkú szomorú üstökös, égi szikráktól csillogó, parttalan világon röpült végig. Szárazföldet nem láttam sehol, a tó közepén voltunk, ágyában a pihenő folyamnak, amely ezeréves iszapon keresztül csak lassan csúszott át a tengerbe. Kezemet bemártottam a vízbe és ezüstös lett. Az éjszaka e csodájának érzékfölötti mámorában, meg nem értve és föl nem fogva a tüneményt, erőtlenül kabinom falához roskadtam. Éjfél tájban a fölkelő hold világában kékes ködkúpok bukkantak föl előttünk. A hold, okkervörös sarló, a dzsungel fölött állott. Partot értünk. Sokáig nem vettem észre semmit, csak vizes ágakat, amelyek arcomat surolták, hallottam a nedves sötétségben a mohammedánok kiáltását és szemem csak ritkán pillantott meg fölöttem fehéres vagy vöröses fényt. Ebből a háttérből nagy levelek vagy magas nád kardjai emelkedtek ki. Egyszer átható panaszkiáltással, amely még sokáig gurgulázott künn a víz fölött, nagy mocsári madár kapott szárnyra.

– Panja, – kiáltottam.

Ekkor tűzfény lángolt föl előttem, amelynek világában fölismertem, hogy a kanu keskeny homokzátonyra jutott. Fölötte lombos út kezdődött, amely olyan sűrű volt, hogy szinte zöld barlangnak tetszett. Fehér ruhájában benne állott Panja, fáklyát tartott magasra és intett nekem.

Az embereknek néhány órai pihenésre volt szükségük. Félkörben a szárazföld felé tüzet raktak, rövid idő mulva mély álomba merülve feküdtek gyékényeiken és Panja velem szembe lekuporodott a tűzhöz és halkan és izgatottan szakadatlanul beszélt. Észrevettem rajta a tropikus nyári éj nyughatatlanságát, az emberek evezése a vérben forró visszaemlékezést keltett föl bennem vad tettekre és köröskörül az erjedő csöndben izgató szerelemvágy és hirtelen ostoba halál sejtése ólálkodott. Mintha a buján és csöndes vadságban pompázó növények és fák életvágya és sóvárgása a mi testeinket kivánta volna meg. Ujjaim hegyén halántékomon és a nyakamon lüktetett a vérem.

Panja kisvártatva fölkelt, száraz liánokból és elkorhadt fából fáklyát csavart magának, leöntötte olajjal és a tüzön meggyujtotta.

– Hová mégy Panja?

– Az asszonyokhoz, – felelte tompán.

Fáklyájának vörös fényét nemsokára áthintázni láttam a sűrűségen, védekezésül a vadállatok ellen, gyors, lágy lépésének ütemére magasan és messze maga mögött lobogtatta. Egyedül maradtam Éliással a tűznél, Pasa a csónakban a ládáknál aludt, takaróját keresztbe leterítette a holmimra és álmában testével védte.

ÖTÖDIK FEJEZET. Dzsungellakók.

Panja, ha kutatásának kedvezett a szél, megszagolta a falvakat, mielőtt oda érkeztünk.

– Faluhoz közeledünk, – szokta ilyenkor mondani, – itt sátort ütünk.

Főként azért ütöttünk tanyát falu közelében, mert biztosra vehettük, hogy telep közelében friss vizet, rizst és banánt, szárnyast is vagy tojást kaphatunk. Nagyon körülményes volt és sok fáradságot okozott a teherhordók összeszedése, részint azért mert kisebb teher hordására is többnyire két férfire vagy nőre volt szükségünk, részint pedig, mert rendszerint két-három nap mulva honvágy fogta el az embereket és megszöktek, pedig a bérüket csak a kitöltött idő után szoktuk kifizetni. A bérüket annál könnyebb szívvel hagyták nálunk, mert rendesen elloptak valamit, ami bőségesen kárpótolta őket, nekünk pedig nem okozott érzékenyebb kárt.

Valahányszor egy-egy rabszolgánk elhagyott, Panja azt a reménységét fejezte ki, hogy menekülő útján párduc karmába fog kerülni, ezt szívtelenül és őszintén remélte és mindig a párducot választotta a szökevény végzetéül. Ilyenkor gyakran napokig elidőztünk a síkság szélén vagy a dzsungelvadon közepén, néztük a nap jövését, menését, dohányoztunk, aludtunk és vadásztunk. A térképen már nem tudtam pontosan tájékozódni, de ez nem is volt fontos, mert ismertem a dzsungel szélességét és a nap meg a delejtű pontosan megmutatta az irányt. A folyók is, amelyeken keskeny gázlókon vagy a benszülöttek kanuin keltünk át, megmutatták, hogy nagyjában nem tévesztettük el az irányt. De hát volt-e egyáltalán célom?

A fiatal teherhordók egyike sokáig szolgálatomban maradt és nemcsak én kedveltem, de végül Panja kegyét is megnyerte, ami pedig nagy ritkaság volt. Gurumahu volt a neve, körülbelül tizennyolc éves, magas, nagyon karcsú, de hajlékony és erős legény volt. Áttért az izlámra, mert sokat remélt a szabadságtól, amelyet ez az új tan fog jövendő életének biztosítani, de sajnos jólelküsége nem engedte meg, hogy ezzel a szabadsággal éljen. Mint azelőtt, most is reszketett a brahminoktól és semmit sem változtatott élete módján. Nagyon szoros viszonyba kerültünk vele egy nem éppen szokatlan módon elkövetett tolvajlása révén és pedig rézüstjeimet szemelte ki zsákmányul a gazdagság után való kielégíthetetlen vágya.

Guruhamu lopását hála Istennek elég jókor fölfedeztük, mert ha zsákmányával kereket tudott volna oldani, ugyancsak nagy zavarba jutottunk volna. Leleplezése tulajdonképpen Éliásnak köszönhető, amit persze Panja kétségbe vont. Akkoriban a síkság szélén ütöttük föl a sátrunkat úgy, hogy a sátor kijáratából a dombos lapályra nyilt kilátás. Éliás morgására ébredtem föl és ekkor a holdfényben Gurumahut láttam futni a síkságon át, mindenik kezében egy-egy rézüstünkkel. Akkora ugrásokkal falta a mezőt, mintha a hosszúságuktól függne lelkének üdvössége. Fogtam a revolveremet és a levegőbe lőttem, a golyó már amúgy sem érte volna utól, de különben sem akartam őt megölni. Nem is volna helyes, ha Indiában ilyen döntő föllépésre szánná el az ember magát, mert a hinduknak a meghalás nem szerez olyan gyönyörűséget, mint aminőt az Afrika-utazók szerint a szerecseneknek okoz. Tudtam azt is, hogy a fegyverdörej hasznos hatással lesz a rabló lelkiismeretére, akinek magának is volt egy nagy puskája, amelyről később még szó lesz. Gurumahu éles kiáltással hosszában elvágódott, arcra bukott és a holdfényben csillogva messzi túlgurult rajta a fűben a két rézüst.

Amikor látta, hogy mögötte csöndes minden és nem üldözi senki, lassan fölszedelődzködött és sorjában végigtapogatta tagjait. A lábán kezdte, mert ebben a helyzetben nyilván ezt tartotta a legfontosabbnak, lassan fölhaladt a karjáig és csak legutoljára tapogatta meg a fejét és úgy látszik ezt is, mint minden mást, rendben és a helyén talált. Azután fölugrott és lehajolva, nagyokat ugorva tovább szaladt, anélkül, hogy csak egy pillantásra is méltatta volna a rézüstöket, amelyeket a sors megirigyelt tőle.