I.

Soha még magyar államférfinak nem voltak olyan szenvedélyes ellenségei és talán egyiknek sem voltak olyan odaadó hívei, mint gróf Tisza Istvánnak.

Sorsa egy halálraítélt birodalom vezető államférfiává tette; életműve reménytelen küzdelem volt a végzet hatalmával szemben.

Politikai ellenfeleitől őt, az alkotót, elválasztotta az a mély szakadék, amely az élet és az elmélet, a cselekedet és az ábránd között tátong. Magyarország sohasem szűkölködött politikailag iskolázott agyvelőkben, de a nemzeti hanyatlás korszakában több volt a közéletben az analitikus, mint az alkotó tehetség és ritkán volt még államférfi, aki a kritikának olyan gyilkos pergőtűzében élt és küzdött volna, mint Tisza gróf.

Kétségtelen, hogy úgy a szeretet, mint a gyülölet, amely a közélet küszöbétől a sírjáig kísérte, nemcsak a politikusnak, hanem az embernek is szólt. Élesen körvonalazott egyénisége az emberi nagyság erejével sodort magához bizonyos jellemeket, míg másokból szenvedélyes ellenkezést váltott ki; közömbösen azonban nem hagyott senkit.

Minden gondolata és érzése azé a fajmagyarságé volt, amelynek széles rétegei – és ez apai öröksége volt! – bizalmatlanul és elutasítóan állottak szemben az ő politikájával és ő ebben látta életének tragikumát.

Halála után, amely a nemzeti vértanuság komor glóriájával ragyogta körül homlokát, a magyar közvélemény ugyan revízió alá vette Tiszáról mondott ítéletét, de az egymásnak ellentmondó nézetek hullámverése még ma sem símult el teljesen.

Ezért talán érdemes lesz, hogy közelebb merészkedjünk különös jelenségéhez.