III.

Gróf Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, midőn elsőízben választották országgyűlési képviselővé. Megjelent a régi Házban, amelynek ellenzéki pártjai szívós elkeseredéssel ostromolták édesapja kormányát. Nem fogadták valami nagy rokonszenvvel, a _Herbert_-et látták benne. Rövidesen azonban elejtették ezt a kicsinylő melléknevet. Rokonszenvesnek most sem találták, de belátták, hogy nagyképességű férfi, aki – az ellenzéki mentalitás értelmében – még veszedelmes is lehet.

Bár Tisza István fiúi hódolattal szerette édesapját és bár a közéletben sokáig Tisza Kálmán politikai elveinek örököseként szerepelt, a valóságban teljesen ellentétes jellemű férfiak voltak. Az öreg Tisza volt az államférfiak legsímulékonyabbja. Nagy emberismerő létére, aki egyébként mentes volt minden hiúságtól, szívesen kerülte meg az útjában emelkedő akadályokat. A politikában nem az elvekre, inkább az emberekre vetette a fősúlyt. Nem volt az emberek megvetője, de éppen csak annyira becsülte felebarátait, amennyit megértek.

Tisza István testileg is egész fejjel nagyobb volt édesapjánál. Míg az apa hihetetlen szívóssága mellett is korán megvénült férfi benyomását tette, addig a fiú halála napjáig a vasizmú és acélidegzetű, karcsú növésű atléta maradt. Teste, amely szemmel láthatóan nem ismert sem betegséget, sem fáradtságot, Isten remek ajándéka volt. Napokat tudott nyeregben vagy havasi vadászaton eltölteni; órákig játszott tenniszt az izzó augusztusi napfényben; kifáraszthatatlan volt a vívóteremben és tánc közben; miniszterelnök korában pedig azzal lepte meg a világsajtót, hogy versenydíjat nyert mint úrlovas.

Külseje és életmódja akkor változott csak meg, midőn hályogoperáción esett át és utána vastag lencséjű szemüveget kellett hordania.

Míg az öreg Tisza szívesen kerülte meg az akadályokat, addig az ifjú szerette a gyökeres megoldásokat. Egyébként nem volt benne semmi a diplomatából; ahhoz nagyon is komolyan vette önmagát és felebarátait. Több volt a diplomatánál: született vezér volt. Széles szemszöge, amely felölelte a nagy egészet, csodálatos sugalló ereje, amely lelkesíteni tudta pártjának szkeptikusait és bátorsággal tudta eltölteni a gyöngéket és gyávákat, végül rettenetes energiája, amely nem szörnyedt vissza a fellegekig tornyosuló akadályoktól sem, a nép hivatott vezérévé avatták.

Ambiciója szédítő magasságok felé kalauzolta, de a hiúság és irígység, mint egyáltalában minden, ami kicsinyes, távol esett tőle. Bár évekig tombolt körülötte a gyűlölet dühös orkánja, ő maga senkit és semmit sem gyűlölt, mert alapjában véve jó és egyszerű ember volt. Csak időközönkint, mikor azt hitte, hogy a nemzet életérdekeit kell megvédenie, lobbant föl benne a fanatizmus komor tüze, amely tízszeresen fokozta erejét és bátorságát.

A valóságban nem volt sem arisztokrata, sem demokrata, nem volt sem legitimista, sem köztársasági, a valóságban ő csak magyar volt. Ragaszkodott az uralkodóházhoz, meg akart egyezni Ausztriával és konzervativ politikát akart folytatni, mert meg volt róla győződve, hogy így szolgálhatja legjobban nemzetét. Ha azonban ellenkező nézeten van, akkor olyan izgató és forradalmár lesz belőle, amilyent Kossuth Lajos óta nem látott a világ.

Mint a talpig férfiak általában, fölötte szemérmetes természetű volt és gyűlölte a fellengős szavakat; a magyarságot azonban azzal a forró, fájdalmas és áldozatkész szeretettel szerette, amely, úgy látszik, a boldogtalan nemzetek örökrésze.