VII.

Az ellenzéki pártok akkor riadtak föl aléltságukból, midőn gróf Khuen-Héderváry, akit a választások után kormányalakítással bíztak meg, az ujoncjutalék fölemelését kérte. A honvédelmi miniszter ezúttal is az Európa egén felvonuló viharral példálódzgatott.

A 48-as Justh-párt válasza az obstrukció volt. Meg kell állapítani, hogy a vármegyék és városok ezúttal szinte kivétel nélkül tiltakoztak a parlamenti anarchia ellen. A tárgyalások, amelyeket a rend helyreállítása érdekében folytattak, jégre vitték és elbuktatták a Khuen-Héderváry-kormányt.

Lukács László lett az új kormányelnök, míg Tisza Istvánt a képviselőház elnökévé választották.

Tisza azzal a szándékkal foglalta el helyét, hogy törik-szakad, de ki fogja írtani az obstrukció szellemét, amely Szent István birodalmában már olyanféle állapotokat teremtett, mint a _liberum veto_ a régi Lengyelországban. Első, balsikerű kisérlete arról győzte meg, hogy minden az elnök személyén fordul. Tapasztalataiból, amelyekért oly nagy árt fizetett, úgy vonta le a következtetéseket, hogy maga ült bele az elnöki székbe.

1912. évi június 4-ikén az új elnök, a házszabályok nyiltan bevallott megsértésével, megvonta az ellenzéki távszónokoktól a szót és megszavaztatta a véderőjavaslatot. A vad jelenetek, amelyekkel az ellenzék az elnöki intézkedést fogadta, arra ösztönözték a Ház mentelmi bizottságát, hogy több képviselőt kitiltson bizonyos számú ülésről. Mivel a kitiltott képviselők ellene szegültek a határozatnak, Tisza rendőri karhatalommal eltávolította őket az ülésteremből.

A képviselőház ezentúl napról-napra szörnyű jelenetek színhelye lett, az ország egész politikai társadalma szenvedélyes izgalmak között élt, csak Tisza István haladt tovább vas következetességgel megkezdett útján.

Június 7-ikén az általános feszültség erőszakos kirobbanáshoz vezetett: midőn a rendőrség újból megjelent az ülésteremben, egyik ellenzéki képviselő három revolverlövést adott le az elnökre. A lövések célt tévesztettek és a merénylő öngyilkos szándékkal megsebesítette önmagát. A merénylet az ülésteremben történt, de Tisza nem látta szükségesnek, hogy ezért megszakítsa az ülést, még kevésbbé gondolt arra, hogy akárcsak egy hajszálnyira is letérjen útjáról.

A merénylőt az esküdtbíróság fölmentette, ellenzéki arisztokrata családok fiatal leányai pedig virággal kedveskedtek neki. Ezek már cikázó villámok voltak, amelyek élesen megvilágították Magyarország komor jövőjét. A budapesti polgárbíráktól, akik tüntetve fölmentették a revolverhőst, nem lehetett várni, hogy adott alkalommal meg tudják védeni városukat a rendbontókkal szemben, az arisztokrácia balga szűzei pedig nyilvánvalóan egy rothadt társadalom virágai voltak.

Néhány nappal később az ellenzéki pártok távollétében megszavazták az új házszabályokat. A nemzeti munkapárt tehát agyonverte az obstrukciót, de eltemetni nem tudta és a holttest nemsokára kellemetlen módon jelentkezett.

A gróf Tisza István módszere nagyon merész volt. Miután tudatosan megsértette a törvényes formákat, hatósági karhatalmat vett igénybe álláspontja megvédése céljából és egyszerüen kidobatta az országgyűlési képviselőket, köztük Magyarország legelőkelőbb történelmi neveinek viselőit, az ülésteremből. Bizonyos azonban, hogy Tisza erőszakos eljárásával az országot akarta megmenteni. Minden idegszálával érezte a világtörténelmi nagy vihar közeledését és tudta, hogy a monarchia fegyverkezése nagyon is hiányos. A Balkánon gonosz fordulatot vettek a dolgok; Szerbia már bejelentette örökösödési igényeit a monarchia hagyatékára. A háború küszöbön állott és a magyar képviselőház véget nem érő házszabályvitákkal töltötte idejét. Az országban megmozdultak az összes államellenes erők és a központi hatalmat megbénította a krónikus betegséggé lett kormányválság. A kormányok az örökös válságok miatt nem értek rá kormányozni.

Tisza meg volt róla győződve, hogy erőszakos eljárásával magasabbrendű kötelességet teljesít. Hite szerint csakis így lehetett a magyar alkotmányt kiragadni a mocsárból, amely már-már elnyelte. És ő meg akarta menteni, akár egy Curtius-ugrás árán is.

Vele szemben sorakoztak az ellenzéki pártok, amelyek viszont komolyan meg voltak róla győződve, hogy a technikai obstrukció fogásaival, kezdve a véghetetlen névszerinti szavazásokon és végezve a gyerektrombitán, szent és magasztos ügyet szolgálnak.

Az obstrukció történetének kietlen fejezete egyszersmind a nemzeti süllyedés fejezete. Azt lehetett hinni, hogy Magyarország történelmi osztályai, amelyek évszázadokon keresztül fényesen beváltak, végleg elvesztették politikai ösztöneiket.