II.

A Tisza-család abból a tiszántúli kálvinista köznemességből sarjadt, amely mindenkor a nemzeti- és szabadságmozgalmak erjesztő kovásza volt. Ezt a társadalmi réteget a bécsi udvar örökké éber bizalmatlansága a nemzet táborába szorította és függetlenségre és harciasságra nevelte.

A Tiszák hamar kinőttek a kisnemesek soraiból; az erdélyi fejedelmek alatt már névre és tekintélyre tettek szert. Bár száz esztendő óta sűrűn összeházasodtak az első protestáns mágnásházakkal és nagy földbirtokot szereztek, a legújabb időkig tagjai maradtak annak a nemesi osztálynak, amely önmagát Magyarország középosztályának nevezi. Tisza István, aki a grófi koronát a nagybátyjától nyerte örökbefogadás útján, mindenkor a magyar gentry tipikus és fényes képviselője maradt.

A geszti kúria másfél évszázad óta a Tiszák fészke. A Mária Terézia ízlésében épült ház, amely a nyári hőségtől megaszalt és szikes foltoktól megrágott széles bihari rónán áll, előkelő mintaképe a vidéki nemes otthonának.

Ebben az úrilakban, ahol a fiatalok szinte babonásan tisztelték az öregeket, az élet célját a kötelességteljesítésben keresték.

A Tiszák élete hármas csillagkép uralma alatt folyt: a biblia, a nemzeti politika és – igenis! – a paripa. A ház bibliás alaphangjába magyaros motivumként belezengett a lókultusz. A Tiszák vallásos puritánok voltak, de puritánok, akik vágtató ló hátán ültek.

A geszti földesurak tenyésztették a vármegye leggyorsabb járású négyesfogatait és legkitünőbb hátas lovait. Már a kastély külső képe is figyelmeztetett az urak kedvtelésére: a nyitott folyosón tucatszámra heverésztek az agarak, vakmerő vadászlovaglások tanui és segítői, a park széles pázsitján pedig, dámvad helyett, karcsú félvércsikók legeltek.

Meg kell jegyeznem, hogy a geszti urak, bár régóta nem került ki közülök hivatásos katona, ifjabb éveikben férfias-katonás benyomást tettek. Érzéseiket szinte túlzott szemérmetességgel titkolták; érdes és száraz hangon szerettek beszélni; a keleti hízelgésnek a mi politikai köreinkben szokásos elmés és ruganyos formáival idegenül és értelmetlenül állottak szemben. Sportszenvedélyükből következett, hogy szinte föltétlen tiszteletet éreztek a személyes bátorság, a testi erő és ügyesség minden megnyilvánulása iránt.

Volt idő, midőn Tisza Istvánt _junker_-nak szerették nevezni. Porosz értelmében alkalmazták a szót és junkerpolitikáról is beszéltek. De soha még melléknevet nem választottak meg rosszabbul. A mélységes komolyság, amely eltöltötte Tiszát, a keresztény alázatosság, amellyel az életet szemlélte, lényének fanatikus bátorsága inkább Ó-Anglia hatalmas és félelmetes puritánjaira emlékeztette az embert.

Tisza István édesapja Tisza Kálmán volt. Mint politikai összeesküvő kezdte és – miként Ferenc József király idejében annyi forradalmár – a korona bizalmi emberévé lett.

Alkalmasint ő volt a magyar parlament legfinomabb emberismerője és legelmésebb vitatkozója; ezekkel a képességekkel tizenöt esztendeig tudta magát a viharoktól körülzúgott miniszterelnöki székben fenntartani. Az ő kormányzása idején olyan mértékben érvényesültek a magyarság hatalmi vágyai, amennyire az a kettős monarchia határain belől egyáltalában lehetséges volt, de ugyanakkor beállott a nemzeti társadalom belső meghasonlása is, amelynek végzetes következményeit később Tisza István is sínylette.

A magyar nép, vagy legalább annak tekintélyes része, amelynek lobogó lelkesedése árkon-bokron át követte Tisza Kálmánt ellenzéki vezér korában, elkeseredetten elkanyarodott tőle, midőn a vezér Deák Ferenc pártjával fuzionált és ezentúl csak udvari és osztrák érdekek bajvívóját akarta benne látni.

Tisza Kálmán és a különböző szabadelvű kormányok, amelyek örökébe ültek, abban a kényszerhelyzetben találták magukat, hogy a magyar nép zöme ellenére kellett magyar nemzeti politikát csinálniok és ehhez – gyakran a választási korrupció eszközeivel – meg kellett nyerniök a szláv és román választók támogatását, míg a fajmagyar tömegek politikai ösztönei függetlenségi álmokban és a valóság meddő tagadásában élték ki magukat.

Tisza István 1861-ben született, mint öt testvér közül a legnagyobbik. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Helén grófnő volt.

Gyermekéveit felváltva a geszti úrilakban és a budai szép kis empire-palotában töltötte, ahol a magyar miniszterelnökök hivatali lakása van. Egyetemi tanulmányait Heidelbergben és Berlinben végezte. Az utóbbi egyetemhez különben családi hagyományok is fűzték: édesapja és annak testvérei a maguk idejében ugyancsak ott tanultak.

Bizonyos, hogy az egész Tisza-nemzetség különös előszeretettel volt a poroszok iránt, akikben talán valami lelki rokonságot fedeztek fel. Mint polgári és szabadelvű gondolkodású emberek közelebb állottak a brit alkotmányos szellemhez, főleg a szigetlakónak a királyához való tisztult viszonya volt nekik rokonszenves, de az út, amelyet a poroszság Jéna és Szedán között megtett, ez az út nekik, a nemes és fegyelmezetlen nép fiainak, a szervezett erő nagyszerű diadalútja volt.

Az idősebb Tisza poroszbarátsága a gyakorlati politikában is érvényesült. 1870-ben, a német-francia háború kirobbanásakor, az akkor még ünnepelt ellenzéki vezér volt az, aki a magyar országgyűlést rászorította a semlegességi nyilatkozatra, ezzel becsapván az ajtót bizonyos magas bécsi körök kalandos tervei előtt; kilenc esztendővel később pedig Tisza Kálmán, akkor már miniszterelnök, buzgón segédkezett gróf Andrássy Gyula külügyminiszternek a német szövetség megkötésénél.

A nagy megértés, melyet Tisza István érzett Németország és a poroszok iránt, «Szadovától Szedánig» című történelmi tanulmányában nyert kifejezést, amelyet kevés idővel második miniszterelnöksége előtt bocsátott a nyilvánosság elé.