IV.

Tisza István éveken át mint a jövő embere szerepelt; úgy látszott, mintha a korona egyelőre még vonakodnék szolgálatait igénybe venni, miként az ember nem szívesen használja a túléles pengét. Végre 1903. október 26-ikán, mikor a végleg elzüllött magyarországi helyzet Schönbrunnban megint egyszer kívánatossá tette az erős kéz politikáját, megbízták kabinetalakítással.

Bánffy Dezső báró 1896-iki erőszakos választásai óta, amelyek jóformán kiirtották az ellenzéket, passzivitásba szorították a nemzetiségeket és szörnyű keserűséget hagytak vissza az országban, a magyar alkotmányosság a süllyedés jeleit mutatta.

Az obstrukcióból elfogadott parlamenti fegyver lett. Az ellenzék meg volt róla győződve, hogy hazafias kötelességet teljesít, ha lehetetlenné teszi a képviselőház munkáját. Gazdasági kérdéseken kezdődött az ellenállás, később szembehelyezkedett a katonai javaslatokkal, de megesett az is, hogy az obstruáló pártok összekülönböztek azon, mi is legyen az obstrukció végső célja. Az obstrukcióból romboló erő lett, amelyet az ellenzéki vezérek nem tudtak már megfékezni.

A Bánffy-kormány elvérzett ebben a harcban. Helyébe lépett a Széll-kabinet, amelynek elnöke a közjogi alapon álló pártok egyesítését tervezte és a forrongó közhangulatot tüntető lojalitásával akarta lecsendesíteni.

Bár a baloldalon sok tisztelője és jóbarátja volt Széll Kálmánnak, kormánya mégis az obstrukció áldozata lett, amely most már mintha végleg függetlenítette volna magát minden politikai, sőt emberi logikától. Miután gróf Khuen-Héderváry kormánya is tönkrement a meddő és elkeseredett harcokban, végre gróf Tisza István ragadta kezébe a kormányrudat.

Az ellenzéki pártok jól tudták, mit várhatnak Tiszától és ellenszenvüknek viharos kitörésével köszöntötték a piros bársonyszékben.

Az új miniszterelnök szarván fogta a bikát, midőn választóihoz intézett levelében bejelentette a képviselőház házszabályainak reformját. A reformot egyébként már az ellenzék gondolkodó politikusai is elkerülhetetlennek tartották, mert hiszen a tapasztalás igazolta, hogy az elszánt kisebbség, amely ismeri a járást a régi házszabályok paragrafusbozótjában, rá tudja erőszakolni a maga akaratát a többségre. A baloldal azonban egy elméletet faragott magának, amelynek értelmében az ilyen reformot csakis a kisebbségek beleegyezésével szabad megvalósítani; olyan kormány pedig nem akadt, amely képes lett volna megfizetni az árat, amelyet a kisebbségek beleegyezésük fejében követeltek.