V.

Az 1904. november 18-iki emlékezetes ülésen Tisza döntő támadást intézett az obstrukció ellen. Meglepetésszerűen és en bloc megszavaztatta a többséggel az új házszabályokat. A puccskísérlet – mert az volt – arra ösztönözte az ellenzéki pártokat, hogy koalícióra lépjenek egymással; harci kiáltásuk a _restitutio in integrum_ volt.

Tisza feloszlatta a képviselőházat és a nemzethez appellált; meg volt róla győződve, hogy a józan magyar nép torkig van már a förtelmes parlamenti botrányokkal. Csalódott. A november 18-iki puccskísérlet a felháborodás viharját váltotta ki az országos közvéleményből, s az 1905. évi januári választásoknál, amelyeket a Tisza-kormány teljes pártatlansággal vezetett, a régi szabadelvű párt, amely annyi vihart túlélt, hogy szinte már halhatatlannak látszott, megsemmisítő vereséget szenvedett. A nemzet nagy többsége Tisza ellen nyilatkozott. Az oroszlánugrás nem sikerült.

Az ellenzék hajóját egy nemzeti érzelmi hullám emelte magasra, amely hullám már 1896-ban, Magyarország ezredéves ünnepén, dagadni kezdett, és amely most elérte a maga tetőpontját. Ez a hullám sok tiszta lelkesedést, de egyszersmind sok szennyet is hozott a felszínre.

Tisza bukása hazafias örömmámorba ejtette az országot, hiszen nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy felvirradt a nemzeti nagyság hajnala. Nálunk mindig akadtak jámbor lelkek, akik olyasmit hittek, hogy egyszerű képviselőházi határozattal meg lehet valósítani az egységes és független nemzeti államot.

Első győzelmi mámorában a koalició megelégedett annyival, hogy a nemzeti engedmények minimumaként a magyar vezényleti nyelvet követelte és hogy az _impedimentum publicae honestatis_ elvének proklamálásával másodrendű hazafiakká bélyegezte politikai ellenfeleit.

A lelkesedés és a gyűlölködés, az áldozatkészség és a haszonlesés napjaiban megindult a tulipán-mozgalom is, amely a társadalmi propaganda eszközeivel hirtelen fel akarta lendíteni a magyar ipart.

A király a fényes öreg katonát, báró Fejérváry Géza táborszernagyot és gárdakapitányt bízta meg azzal a kínos feladattal, hogy hűtse le a nemzeti lelkesedést, amely immár elérte a forrpontot. A Ferenc Ferdinánd-féle tervet vették elő, amely demokrata választójogot akart adni az országnak, hogy azután a nemzetiségek, a proletárok és polgári radikálisok segítségével egyszersmindenkorra kicsavarja a hatalmat «a magyar oligarchia» kezéből.

Fejérváry báró egy hivatalnok-minisztérium élén jelent meg a képviselőházban, ahol azonban egyhangú bizalmatlanság fogadta. Tisza gróf is hátat fordított az alkotmányellenes kormánynak, a koalició pedig megkongatta a vészharangokat és kiadta a törvényhatóságoknak a nemzeti ellenállás jelszavát. 1906 február havában királyi biztos feloszlatta a munkaképtelen képviselőházat, a palotát – teljesen felesleges módon – katonaság szállotta meg. Április havában a be nem avatottak nagy meglepetésére megegyezés jött létre a koalició és a kormány között. A koalició Wekerle Sándor elnöksége alatt kormányt alakított, Fejérváry báró pedig megszabadult a nem az ő testére szabott szereptől.