I.

Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg paraszt.

Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra fogdosott.

A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó, száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat.

A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott, nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában.

Nagyon, nagyon el volt keseredve.

Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott, akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt

A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését.

– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának.

– Hát ki ássa fel?

– Majd felássa egy napszámos.

– Napszámos!…

Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös fejére.

– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost híjni! Mikor három korona egy napszám!

– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. – Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem el.

– Mer lusta vagy.

– Eh, nem ért maga ahhoz.

– Mer _igy_ döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy _igy_ csinyálnád!

S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni.

A fiatal ember nevetni kezdett.

– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson.

– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a dretvához, te nyámmogó… te nyomorék!

A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét.

– Maga tehet róla!

– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni.

– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz koronát. Vagy huszat.

– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát keresel… – morogta.

A fiatal suszter mogorva lett.

– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám.

– Gépre?

– Gépre bizony.

– Pézt.

– Háromszáz koronát.

– Hogy még kevesebbet dógozz?

A suszter nevetett s csóválta a fejét.

Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta:

– Hát a vasárnap mire való?

– Vasárnap? Pihenni is csak kell.

– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne.

– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott. Bement.

Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött.

S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is.

Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt.

Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a lábat.

Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az erőlködéstől.

Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja meg a szélestenyerü ásót a kedves földben.

Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé totyogott.

– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz csapott ki, ahogy kinyitotta.

– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan volt magasra tornyozva a homloka fölött.

– Nem?

– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam magam.

– Hát nem ásod fel?…

– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van még.

– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked… Szóval nem ásod fel.

– Nem.

– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni.

Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból.

Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé ment a városba, egyenesen be a város belsejébe.

Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká beszélgettek.